Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 19. szám · / · Nagy Endre: Erdély fia

Nagy Endre: Erdély fia
Drámai költemény
Első rész.

Galíciai harctér ütközet után. Fátlan dombvidék, amelyen még a tavalyi talló hervadozik. Késő ősz van. A sötét talaj fölött gyöngyházszínűen világít a koraesti égbolt. A földön fegyverek, rongyok, hátizsákok, pokrócok elszórva, itt-ott egy-egy halott fekszik groteszk pozitúrában. A fedezéksor úgy húzódik el, mint egy óriás sebforradás. Előtte a szétlőtt drótakadály, til-tul lézengő cövekekkel, összevissza kunkorodó dróttal. A harctéren sötét árnyalakok bolyonganak: bakák, akik a halottak holmiját mustrálgatják. Egyik egy köpönyeget próbál, a másik egy csizmát, a harmadik egy dohányzacskót tapogat. Mintha valami zsibvásáron volnának.

Tizedes: A csavargó mindenit a becstelen anyátoknak! Mit maradoztok el a csapattól? Inkább egy zsák balhát összetartani, mint benneteket!

Egyik baka: Kár volna itt hagyni ezt a sok holmit. Itt van e! Ennek a muszkának milyen fajin csizmája van, az én bakancsom meg csupa rongy!

Tizedes: Hát nem halljátok, hogy sorakozót fújnak?

Másik baka: Elérjük mi a csapatot, sose féljen, tizedes uram! Ha jobb csizmánk lesz, jobban kilépünk majd.

Tizedes: Nono! Hát csak találjatok nekem is egy jóképű muszkacsizmát. De szaporán, annyit mondok, mert nagyon megtalálok haragudni.

Harmadik baka: Nini! Ennél meg ez a skatulya volt! Ejha! Tele van még most is mindenféle jóval!

Tizedes: Mutasd! (Megnézi.) "Kovács Péter őrvezetőnek szeretettel." Ezt bizony hazulról kapta... a felesége küldte neki... Még bele sem kóstolhatott... minden úgy maradt benne... (Eszik belőle.)

(Sorakozót fújnak.)

Tizedes: No egy-kettőre felszerelni, bitang csavargó népség! Aló, nem közibétek lövök! Elég már ebből a zsibvásárból!

Egyik baka: Aztán hova megyünk, tizedes uram?

Tizedes: Mi közöd tőle, te poros fülű? A legénységnek semmi beleszólása sincsen a felsőbbség szándékába! A muszka meglépett, hát most megyünk utána!

Harmadik baka: Ez a zacskó tele van muszka dohánnyal!

Tizedes: Előre, te hullafosztogató! (A dohányzacskót elszedi tőle és zsebrevágja.) Lóduljatok! Én bizony nem tartom a hátamat értetek, ha a hadnagy úr számon kéri a cúgját!

Másik baka: Ki fogja ezeket mind eltemetni?

Tizedes: Az már nem a te gondod! Majd jön az arbájter-abtájlunk, az majd eltemeti, ahogy dukál. Ha majd te elesel, akkor beszélj! (A bakák csöndesen röhögnek. Lomha mozdulattal magukra rántják a hátizsákot, egyéb fölszerelést és cammogva, a jó bakák jellegzetes mindig-egyforma tempójával elmennek. A sorakozót egyre messzebbről fújják, a kürtök hosszasan felelgetnek egymásnak.

Néptelen, csendes a harctér. Az égbolt elborul, majdnem áthatolhatatlan a sötétség. És mintha a sötétség egyszer megelevenednék, varjak szörnyű csapata jelenik meg a levegőben vijjogva. Egy darabig veszettül kóvályognak ide-oda, aztán a földre szállnak és elégülten elhallgatnak. A felhők lassanként ritkulni kezdenek, az ég megint gyöngyház-színűen kezd derengeni. A látóhatár egy pontján néhány nyomorult szalmaviskó kigyullad.)

Kovács Péter (a földön fekve sebesülten aléltságából megmozdul. Próbál felkönyökölni, de nem megy. Szisszenve visszaereszkedik fekvőhelyére. Gyöngült a hangja, de azért nyugodtan, tisztán beszél. A magyar honvéd sose nyöszörög): Vajon mennyi vére van az embernek, hogy már mikortól csurog és még mindig van bennem! (Mintha népdalt énekelve.) Vérem, vérem piros vérem, meleg vérem, csurgó vérem! Amott már megint kigyulladt egy falu! Kár érte, jó kis házak voltak benne, zsúptetővel, formás ablakokkal, jó boglyas kemencével. Errefelé majdnem olyan házak vannak, mint minálunk. Csak minálunk még sokkal szebbek vannak... A nemjóját annak a muszkának, de igen hasba talált! Csak a kulacsom megvolna, hogy innám belőle egy jó nagyot! (A balkezével körültapogatja a földet.) Nene! Itt is van valaki! Bajtárs, hé bajtárs! Nem mehénk, ha muszka... Hé csues! Te is megsebesültél? Megkukultál? Felelj hát! Ne félj tőlem, már nem haragszom. Nagy a mező, elférünk rajta békességgel... Ez bizony meghalt. Megártott neki a golyó, nem bírta ki a természete... Láttad-é! Miért jöttél ide? Maradtál volna a hazádban, most is ott lehetnél a feleségednél. Meg én is otthon maradhattam volna, - kiki a maga feleségénél... Hát kellett ez neked, csues? És kellett ez neked, Kovács Péter őrvezető! Hiszen ha a népeknek volna eszük és tudnák, mit cselekszenek! De nem tudják bizony, csak megrontják egymást mindenféle fortéllyal! Jaj de szomjas vagyok! Ha itt volna valami jófajta háromszéki savanyúkút, neki feküdnék és mind kihörpinteném! (Nevetgél.) De hiába innám ki, lyuk van a hasamon, mind kifolyna megint. Már csak ott a túlvilágon van a suszter, aki erre foltot tud varrni! (Az ég egy darabkáján eltisztulnak a felhők és szép nagy csillag ragyog ki. Az esthajnal-csillag.) Ott van ni a csillag! De szép csillag! Zöld szeme vagyon, még Háromszéken sem igen akad sokkal szebb csillag! (Felkönyököl nagy kínlódással, nézi a csillagot és megilletődésében lassan, bátortalanul egy kis nótát dudorászik, amin észrevenni, hogy most rögtönözte.) "Csillag, csillag, te zöld szemű csillag... Piros vérben fetrengve bámullak... Könnyes szemmel nézek a csillagra... Ő is, én is holtak leszünk holnap virradatra!" A köpönyegem is megvizesedett egészen, nem akar meleget tartani. Jó volna elballagni innét, ha bírnék. De nem bírok sehogyansem, a kirelajszomát, igen haszontalan ember lett belőlem! Ámbátor itt is ki lehet nyújtózkodni fájinul, urasan. A dunyhát fülemre rántom... jó pihés dunyha, a feleségem maga kezével fosztotta a talluját... Úgy, úgy! Csak gyömöszöld alám köröskörül, hogy ne érje testemet az a hideg ájer... Aztán ülj te is mellém, tartsd ide azt a savanyúvizet. De mit akarsz azzal a csöppnyi pohárral? Add ide mindjárt az egész korsót. Hahaha! Szégyellem, de egy korsó egy kortyintás! (Képzeletben nagyot hörpint.) Hát csak ne resteld megmerni újra! Meg megint újra! Meg megint újra!

(Eközben a csillag mind nagyobb lesz, mintha eszeveszett gyorsan közelednék a földhöz. Tágas udvart kap, amilyennel a hold szokott járni. Aztán lassanként átlátszóvá válik ez a világosság és egy kis székely ház szobája látszik benne. Kovács Péterné, Eszter mécsvilág mellett ül az asztalnál és levelet ír.)

Eszter: "Édes szerelmes galambocskám, kegyes jó uram!"

Kovács Péter: Hallom, hallom! Mondd csak!

Eszter (tovább ír): "Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus mindörökké, ámen! Továbbá tudatom, hogy mi mindannyian jó egészségben vagyunk, amit kegyelmedtől is igen kíváncsiak vagyunk hallani."

Kovács Péter: Köszönöm szíves kérdésed, én is jól megvagyok... Csak mondd tovább!... Mondjad csak tovább!

Eszter: "Továbbá tudatom, hogy Petike nagyon szépen gyarapodik, egész nap tesz-vesz a ház körül meg kint a mezőn kegyelmed helyett is és úgy megfogja a vasvilla nyelét, hogy kegyelmed is büszke volna rá, ha látná, jaj bár csak már látná szerelmes galambom! Már csak elképzelje kegyelmed, hogy ma is mit mondott az a fiú! Azt mondta, hogy már ő elég erős és elmegy ő is katonának kegyelmed után..."

Kovács Péter: Még mire nem gondol az a kölyök! Ide ugyan ne jöjjön! Ráér még ő arra! Elég, hogy én itt vagyok!

Eszter: "...A malacokat mind eladtam, mert igen nagyon megadják most az árát. De két malacot lekunyeráltam napamasszonytól, hogy tartsuk meg hízóba, mert van törökbúzám és moslék is akad bőven és ha majd haza jön kegyelmed, legyen mire jöjjön haza. Lesz fajin disznótor meg mind amit csak kegyelmed kedvel..."

Kovács Péter: Nagyon jól van! Okos beszéd egy asszonytól! Mondd csak tovább! Hallgatom!

Eszter: "...Azt is meg kell mondjam, hogy napamasszonnyal igen jó békességben megvagyunk. Ha nem mostohája volna kegyelmednek, hanem édes szülőanyja, akkor se lehetne jobb szívvel hozzánk..."

Napamasszony (szúrós szemű, mérges hangú boszorka. Benyit nagy széllel-dúrral és nyomban pörölni kezd.): Már megint mit kapirgálsz és hiába égeted a sok drága olajat. Talán bizony loptam!

Kovács Péter (rosszkedvűen dörmög): Hagyja békén azt a jó asszonyt! Ne pöröljön!

Eszter: Ne haragudjék édes szülém, Péternek írok levelet, hiszen tudja!

Napamasszony: Vasárnap írtál neki, aztán most megint írsz? Neked is mindig a férfiakon jár az eszed, ahelyett, hogy a munkán volna! Morzsoltál már törökbúzát? Nem! Rostáltál már kétszérest? Nem! Körültapasztottad a házat? Nem! Hanem csak ülsz itt a fajin meleg szobában és égeted a lámpát, mint egy grófné!

Kovács Péter: Hagyja békén azt a jó asszonyt, annyit mondok!

Eszter: Hiszen csak megírom a levelemet, és mindent megcsinálok én édes szülém! De úgy tele van a szívem, de úgy tele van, ha leírom papírra, mindjárt megkönnyebbülök.

Napamasszony: A lámpaolajat nem adják ingyen! Te meg fúrt égeted!

Eszter: Nappal kell dolgozzam, amíg látok. Mikor írjak ha nem este?

Petike (tíz éves fiú, vállán vasvillával bejön. A vasvillát a sarokba állítja, ő meg komolyan az asztalhoz ballag, mintha komoly felnőtt ember volna.) Jó estét adjon az isten!

Kovács Péter (lelkendezve): Az én fiam! Az én Petikém! Hogy megnőtt azóta! Jaj csak megölelhetném, jaj csak megcsókolhatnám!

Eszter: Szívecském, lelkecském, megjöttél?

Petike: Meg. Egy táblán már szétteregettem a trágyát, holnap egész megleszek.

Napamasszony: Ülj le no! Hozom a vacsorát!

Eszter: Ide ülj fiacskám a nagy székbe. Édes apád itt szokott ülni. Jó tejfeles pityókaleves lesz vacsorára.

Kovács Péter: Jó tejfelesen! Úgy szeretem!

Napamasszony (kurtán-furcsán az asztalra tolja a levest): Nesze egyél! Aztán ágyba mindjárt utána, mert a lámpaolajat nem adja ingyért a zsidó! (El.)

Eszter (kötényébe törli a kanalat): Egyél szívecském. Én főztem.

Kovács Péter (örvendezve felkönyököl): Igen jóízűen eszik! Jó etyepetyéje vagyon a kölyöknek! (Nagyokat nyel.) Magam is igen kedvelem a tejfeles pityókalevest. Ahogy az asszony főzi!

Petike (evés után az abroszba törli a száját): Édes anyám!

Eszter: No mi az, édes szívecském?

Petike: Édes anyám mutassa ide azt a fotográfiát! Hadd nézem kicsit.

Eszter: Mutatom, szívecském, már hogyne mutatnám! Együtt nézegessük, együtt csókolgassuk! (A kebléből kiveszi a képet.)

Kovács Péter (elégülten): Az én fotográfiám! Az inge alatt hordja, igen megbecsüli!

Petike (felkönyökölve nézi a képet): Édes apám! Édes egyetlenegy apám! Nézze csak édesanyám, milyen szomorú nézése volt!

Eszter: Nem szomorú, már hogy is volna szomorú! Csak mindig ilyen szokott lenni. Ilyen ember a te édesapád!

Petike: De hiszen édesanyám, észrevettem én már azt, hogy ez a kép se mindig egyforma! Néha olyan jókedvűen néz, hogy csak úgy rám hunyorog. Néha meg olyan szomorú, de olyan szomorú, hogy a szívem facsarodik tőle! Nézze csak édesanyám, vajon mitől olyan szomorú ma édesapám?

Eszter (küzd a sírásával): Nem szomorú, ha mondom, hogy nem szomorú!

Kovács Péter (könnyezve): Persze hogy nem vagyok szomorú, édes fiam! Tudatom szívesen, semmi bajom sincsen, se nem fázom, se nem éhezem, jó egészségben megvagyok... A kirelejszomát! A kirelejszomát!

Petike: Édesanyám!

Eszter: No mi az, édes szívem?

Petike: Mondanék valamit. A tarisznyámat megrakom kenyérrel és száraz kolbásszal, útnak indulok, elmegyek Muszkaországba, igenis benyitok a muszkacárhoz és megmondom neki, hogy hagyja már abba a háborút, hadd jöjjön haza már kinek-kinek édes apja. És ha nem hallgat a szavamra, én úgy fültövön kólintom, hogy arról koldul!

Eszter: Óh kis bolondom, te, te! (Megöleli.)

Kovács Péter (boldogan röhög): Höhöhö! Még, hogy fejbe kólintja, azt mondja! Az én fiam! Apja fia! Le nem tagadhatja!

Petike: Vagy azt mondanám, édesanyám, kerekedjünk fel mindketten és keressük meg. Addig mind menjünk, mág meg nem találjuk!

Eszter: Mennék én, de szíves örömest mennék, ha lehetne. De nem lehet ám, messze van odáig, meg nem is engednének hozzá!

Petike: De kár! Hát már ne is lássam az apámat!

Eszter: Majd megjön egyszer, bízzunk a jóistenben, hogy majd egyszer hazahozza. Addig meg csak nézegessük a képét és beszélgessünk róla. Mintha csak vele volnánk akkor!

Napamasszony (dühösen beront a szobába): Nem megmondtam, lefeküdjetek! Nem megmondtam, oltsátok el a lámpát!

Kovács Péter: Vén boszorka, hagyja már azt a lámpát! Most kezd épp a legérdekesebb lenni! Csak hadd égjen az a lámpa! Hadd lássam tovább.

Eszter: Ugyan szülém, legyen már egy kis belátással! Ez a szegény gyerek egész nap kint dolgozik a mezőn, csak este lehet együtt az édesanyjával kicsit. Aztán nem csinálunk semmi rosszat, az édesapjáról beszélgetek a gyerekkel.

Petike: Ezt csak szabad, vagy ezt se?

Napamasszony: Beszélgethettek a sötétben is, azért nem kell a lámpát égessétek! Az olajat nem adják ingyért! Nem loptam én a pénzt!

Eszter (erélyesen): Hát én se loptam, tudja! Aztán meg nem mind a magáé itt, jussa van itt mindenhez az uramnak is, meg nekem is, meg ennek az ártatlan gyereknek is! Nem pusztítjuk ingyért a kenyerét! Megdolgozunk érte! És nem is a maga kenyerét esszük, hanem a magunkét! És ha maga sajnál egy kis lámpaolajat tőlünk, nohát én nem sajnálom! A magaméból ég, ha ég!

Kovács Péter: Helyesen beszél! Igen helyesen beszél! Hej, csak egyszer haza menjek, majd rendet csinálok én ott!

Napamasszony (rikácsolva): Még nyelvelni mersz velem? Rögvest oltsd el azt a lámpát, annyit mondok!

Eszter: Már én nem! Csak azért sem!

Napamasszony: Nem-e? Nohát megmutatom, te cudar, te... te... itt van! (Hirtelen a lámpához ugrik és eloltja.)

(Egyszerre elsötétül az égbolt, eltűnik a látomány, mint amikor a kinematográf szalagja erőszakosan elszakad.)

Kovács Péter (lázasan vergődik a földön, fel akar állni, de csak megint visszahanyatlik): Hé! Öreg boszorka! Gyújtsd fel újból azt a lámpát, hadd nézzem tovább! Hej, csak egyszer még hazakerüljek, de elagyabugyállak! De sötét van! De milyen nagyon sötét van! Vén boszorka! A lámpát! Gyújtsd fel újból azt a lámpát! Hadd lássam... hadd lássam!

(Lassanként elcsöndesedik elnyúlva a földön. A hold kibújik a felhők közül. Két katona fekete árnyalakja tűnik fel. Hosszúnyelű ásó van a vállukon. A sírásók. Lerakják a hordágyat Kovács Péter mellett és pipára gyújtanak. Világító zöld füst felhőzik a pipájukból. Aztán lehajlanak és fölrakják Kovács Pétert a hordágyra.)

Kovács Péter: Szép kendtektől, hogy eljöttek értem. Kendtek szanitécok?

Egyik sírásó: Az ám. Mi vagyunk a halál szanitécei!

Kovács Péter: Nono! Aztán kocsit hoztak kendtek?

Másik sírásó: De bizony! Elhoztuk Szent Mihály lovát. Meglásd, csöppet se ráz. (Röhög.)

Kovács Péter: Hát aztán vigyenek kendtek a segélyhelyre, hadd pihenjek kicsit.

Egyik sírásó: Elviszünk ám egy helyre, ahol pihenhetsz örökké!

(Felkapják a hordágyat és elindulnak vele lassan, huhogó röhögéssel. A varjak megint fölrebbennek és mintha csak ők takarnák el a holdvilágot, megint sötét lesz az égbolt. Egész fekete a harctér, csak az eldobált rongyok világítanak, mint a kísértetek. A varjak vijjogása, amint messzebb-messzebb szállnak, egyre halkul, egyre vékonyodik, végül távoli orgonaszóba olvad.

Az orgonaszóval együtt tűnik a sötétség is. Mikor újra világos lesz, ott vagyunk a Halál birodalmában. Óriás boltozatos terem, fekete falakkal, amelyeken világító, zöldgálic-színű cirádák vannak. Ezek a cirádák hasonlítanak azokhoz a cifrázatokhoz, amiket penészes pincék falára szokott a talajvíz kirajzolni. Az egész termet ezek a cirádák világítják meg foszforeszkáló fényükkel.)

A halál főkönyvelője (fekete szalonkabátban, fekete nyakkendővel ott ül a fekete íróasztal mellett és a főkönyvben írva számolgat): Fünve und zibne ziond cvölf und fire, zind cvájundcváncig, und... Mi ez itt? Ha ez nulla, akkor húszezer halott, ha nem nulla, hanem csak malac, akkor kétezer halott... Ilyen rossz írás! Ezt az embert nem lehet tovább alkalmazni, legjobb lesz visszafektetni. Hányszor mondtam már neki, hogy ne írja számokkal, írja ki rendesen betűkkel... Kétezer halott, vagy húszezer halott - az neki mindegy! Tegyük fel, hogy nem nulla, hanem csak malac. (Tovább számol.)... und cváje zind firundcvancig, und achte, zind cvájundrájszig, blájbt dráje, und fünve...

A halál (beesett szemű, beesett arcú, roppantul, lehetetlenül elegáns úr, széles prémgalléros bő bundában, elefántcsontnyelű bottal): No mi újság?

Főkönyvelő (nagy reverenciával fölugrik és mélyen meghajlik): Semmi különös, főnök úr, csak a mai raportot csinálom éppen.

A halál: No, milyen napunk volt? Milyen volt a mai bevétel?

Főkönyvelő (elégülten dörzsöli a kezét). Azt hiszem, a főnök úr is meg lesz elégedve a mai nappal. Üzletileg egyike a legjobb napoknak... Huszonhatezerhétszáznegyvenkét halottat hoztak be. Itt a kimutatás.

A halál: Huszonhatezerhétszáznegyvenkét halott! Teringette! Még kétszázötvennyolc halott kellett volna csak és kerek huszonhétezer lett volna! Milyen kár! Ámbár így is elég csinos... Naja! Ma nagy orosz offenzíva volt a Kárpátokban, biztos voltam a sikerben. (Belenéz a könyvekbe.) Mutassa csak, hadd nézzem. (Dühösen.) Hányszor mondtam már, hogy a polgári halottakat írja külön rubrikába! Mit keveri itt nekem össze! Micsoda slendriánság ez!

Főkönyvelő: Bocsánat főnök úr, de az én szerény nézetem szerint halott - halott. Az én demokrata felfogásom ugyanis...

A halál: Bolond beszéd! Fütyülök a maga demokrata fölfogására! Egy érelmeszesedéses, egy paralitikus, egy aggkori végelgyengüléses, aki összeesik, mint egy üres hólyag, vagy egy fiatal test, amelyből kicsi sebnyíláson kiömlik a friss vér, - ez magának mindegy? Hát hol hallotta maga azt, hogy a győzelmes hadsereg a zsákmánykimutatásba beveszi az üres konzerv-dobozokat, amiket a meghódított állásokban talált? Hol hallotta már ezt? Erre feleljen!

Főkönyvelő: Bevallom, főnök úr, én a könyvelési részéhez értek, de egyébként...

A halál: Egyébként maga egy nagy szamár! Nincs érzéke a nagyobbszabású dolgokhoz! Nekem csak az a haszon, amit erőszakkal el bírok venni az élettől, amit maga is önkényt eldob, az nékem is éppolyan rongy-szemét, mint neki. Csak még jobban megtrágyázza a földet és az Élet csak még jobban meghízik tőle... Egy szép járvány, vagy egy jó ropogós háború. - Ezt nevezem én üzletnek! Kalász, amit még érés előtt beletipornak a földbe, rügy, amely kifakadás előtt lefagy és ember, akinek szívét java lüktetésében állítja meg a fegyver, - ez az! Ez az! Kedvesebb egy széttaposott mag, mint egy rohadó, kicsépelt szalmakazal. Ezt maga sose fogja tudni megérteni! Lássuk csak, rendben van-e a raktár. (Félrehúzza a kárpitot, mögötte az elesett hősök nyugvóhelye látszik, polcok végtelen sora, emeletes priccsek, mint a kaszárnyákban, rajtuk a hősök jóízűen alszanak. Felül iromba betűkkel kipingálva, "Itt nyugszik" és minden fekvőhely fölött kis deszkalap egy-egy névvel.) Óh be szép, óh be gyönyörű! Lassanként tele lesz vele a föld, majd meglássuk, mit fog tudni csinálni az ott, odafenn, az Élet! (Diadalmasan nevet.) Ami nyugtalan, ami lázadozó, ami ficánkol, mind ide kerül lassanként. Tüzek, vágyak, rügyek, pattanások, - mind ide kerül, az én raktáramba... Gyönyörű hombár!

Főkönyvelő: Na és aztán, főnök úr?

A halál: Ostoba! Ostoba beszéd ez az aztán! Nálam nincs "aztán", nincs "holnap", - nálam csak egy van, "örökké". El fog csendesedni ez a beteg földgolyó, ami odafenn nyugtalankodott, mind lekerül ide és milliónyi év elraktározott kincsei között én leszek az egyetlen úr, versenytárs nélkül... Mi ez? Ki lármázik odakinn?

(Kívülről nagy veszekedés, dulakodás zaja hallatszik. Egy idő múlva Kovács Péter lihegve, mint az üldözött vad, beront a terembe. A sapka a fején, puskája a kezében.)

Kovács Péter: Nem fekszem belé a Herkópáternek se! Már ki hallott ilyet, így bánni egy őrvezetővel!

A halál: Mi baj, fiam, mi baj? Mit lármázol?

Kovács Péter: Még be akarnak gyömöszölni valami ládába, mint az ócska rongyot! A süly essen a nyüveseibe! Alig bírtam lerázni őket magamról! De még kaphatnak!

A halál: Nono, csak ne olyan hetykén, ne olyan hangosan, itt nem lehet szájaskodni, lázadozni, itt szépen engedelmeskedni muszáj!

Kovács Péter: Engedelmeskedni? Magának? Én már nem! Honvéd vagyok! Pedig székely és pedig őrvezető! Maga meg csak civil!

Főkönyvelő (ijedten): Pszt! Hogy mondhat ilyet!

Kovács Péter: Maga se beszéljen! Maga is csak civil!

A halál (félelmetesen): Fiam! Én a Halál vagyok!

Kovács Péter (kis szünet múlva vállat von): Maga az? No hát én akkor se ijedek meg. Honvéd vagyok, pedig székely! Nem hagyom, hogy ládába gyömöszöljenek! Nem vagyok én ócska rongy!

A halál: Nem láda az, hanem koporsó! Bele kell feküdnöd, ahogy jóravaló halotthoz illő.

Kovács Péter: Halott ám az öregapja, de nem én! Most kerül rám a sor, két hetes szabadság dukál nekem! A feleségemet ölelhetem, a kis fiamat csókolhatom, szétnézhetek a gazdaságomban... már hogy volnék én halott ilyenkor, - a szabadságom előtt! Nem hagyom, hogy kinullázzanak a jussomból!

A halál (vállat von): Bolond dolog! Mindig akadnak izgágák, akik sehogysem tudnak belenyugodni... (A főkönyvelőhöz.) Jöjjön, nézzük meg a mai gyarapodást. (Kovács Péterhez.) Hát fiam, ha akarsz, maradj itt. Majd rájössz magadtól, hogy mégis csak a legokosabb, ha befekszel szépen a többi közé.

Kovács Péter: Feküdjék az Antikrisztus! Nem vagyok én se alhatnék, se fáradt! Nézze meg az ember!

Főkönyvelő (kikiált az előszobába): Mari néni, rakosgasson itt el és szellőztesse ki a szobát... Parancsoljon, főnök úr... (El.)

Napamasszony (seprűvel bejön és irombán söpörgetni kezd, amint ahogy kaszálni szokás).

Kovács Péter: Nini! Maga az, anyámasszony? Hát hogy kerül kend ide? Meghalt kend?

Napamasszony: Én már nem! Csak féllábammal vagyok itt, kontraktusom van, bejáró vagyok ide. Éjszaka dolgozgatok egy keveset, aztán hajnalban haza lovagolok.

Kovács Péter: Mindig gondoltam, hogy kend... Node mindegy! Kend mégis csak az anyám, ha nem is az édes szülőanyám, én meg mégis csak a kend fia vagyok, ha nem is a kend édes fia... Lássa, ha egy kicsit jó szívvel volna hozzám, most igen nagyon megsegíthetne!

Napamasszony: Talán bizony puhábbra vessem az ágyad? Talán bizony gyaluforgácsot tegyek a fejed alá, hihihi!

Kovács Péter (a puskáját szorongatja): Ejnye azt a... (Meggondolja magát és lenyeli a méltatlankodását.) Hiszen nem akarok én itt lefeküdni, de sőt éppen azt nem akarok. Hanem kend elvihetne magával. Majd meghálálnám.

Napamasszony: Hogyisne! Hitvány gebe ez a seprű, magamat is alig-alig bír el, aztán még te is rákapaszkodnál? Hogyisne!

Kovács Péter (rosszkedvűen): Nem lovagolok én seprűnyélen, honvéd vagyok én! De kend megmutathatná nekem az utat innét kifelé. Aztán mikor a kaput nyitják, én majd kisurrannék kend után. A többit meg csak bízza kend rám.

Napamasszony: Van eszembe! Kontraktusom van nekem! Amiért itt dolgozom éjszaka, azért hagynak fenn odahaza nappalra. Aztán most bajba keveredjem miattad? Van eszembe! Aki idekerül, itt maradjon és fogja be a száját!

Kovács Péter: Ejnye azt a... Nem is szívelt akkor kend engem sose!

Napamasszony: Nem is! Nem is! Gyűlöltelek téged is, meg az apádat is! Meg az egész famíliádat!

Kovács Péter: Az apámat is? Hát akkor miért ment kend hozzá?

Napamasszony: A módjáért, te! Nem is azért a kajla bajszáért! Hej de rátarti gazda volt! De ízlett neki a szerecsikás pályenkám! Hihihi! Bezzeg, ekkora kis földdel beérte aztán. A többit mind odafenn hagyta, - nekem! Hihihi!

Kovács Péter (sötéten): Kend tette el láb alól az apámat?

Napamasszony (csípőre tett kézzel): Meg a szeretőim! Volt mind a tíz ujjamra.

Kovács Péter: Beste ringyó! Ha nem hitvány fehérnép volnál, megforgatnám ezt a bajonettet becstelen testedben!

Napamasszony: Próbáld csak meg! Idelent nem fog az acél! Idelent puhább az az írós vajnál is!

Kovács Péter: A két kezemmel fojtom beléd a szuszt!

Napamasszony: Próbáld meg! Idelent nincs a karodnak ereje! Gyengébb az a szellő suhintásánál is! Egy élő fűszál se rebben meg tőle! (Újból söprögetni kezd). Félre a seprűm elől, szemét!

Kovács Péter (puskájára támaszkodva merően áll).

Napamasszony: Lelkem, fiacskám, terítsd a fejedre a köpenyed, vagy bújj be egy jó meleg koporsóba, mert szellőztetni fogok és nem való már neked a friss ájer! (Megnyom egy gombot, a terem hirtelen elsötétedik, fönn a boltozaton szétválik a kárpit és bevilágít a csillagos, holdvilágos éjszaka). Brrr! De hideg van! (Eltűnik).

Kovács Péter (még mindig mozdulatlanul áll puskájára támaszkodva): Ott a Göncölszekér! Éppolyan, mint Háromszéken. Itt is konyult a rúdja, azóta se preparálták ki. Ott meg a holdvilág. Gebedjek meg, ha nem az. Aztán még rám fognák, hogy nem élek, hogy meghaltam volt! Ilyen bolond beszédet hallott már valaki? Eh! Bolond a világ, mindig az volt, az is marad mindig! Ó jaj, mit látok?

(A világosság szegélyén megjelenik Eszter gyönyörű téli bekecsben. Kézen vezeti Petikét. Az asszony letérdepel, egy durván faragott sírkeresztet illeszt a nyílás alsó szélére és összekuporogva marad ott.)

Eszter: Szívecském, Petikém, tedd rá a koszorút édesapád sírjára! Őszi rózsa, az ő virága.

Petike (megcsókolja a koszorút és a keresztre teszi): Mindig itt virítsál, soha el ne hervadjál!

Kovács Péter (lelkendezve): Eszter! Petike! Én vagyok!

Eszter: Hiszen tudom, hogy kelmed az! Jaj, bár csak ne kelmed volna!

Kovács Péter: Ne sírj hát, inkább örvendezz, hogy ilyen szépen egymásra találtunk. Mutasd az arcodat el ne takard előlem, hadd lássam, hiszen olyan régen vágyakozom már utána! Istenem, de megszépültél! Mindig kedvemre való voltál, Eszter, de sose ilyen nagyon!

Eszter: Jaj, szerelmes jó uram, dehogy is szépültem én meg! Inkább a szememet elsírtam, arcomat elhervasztottam maga miatt!

Kovács Péter: De hiszen, így tetszel te nekem, ilyen halványan, ilyen szomorúan! Hiszen tudod, őszi rózsa az én virágom... A teremtését, csak kimehetnék hozzád! De nincs rá mód sehogysem. Ravaszul megépítették nagyon.

Az asszony: Bizony, ahol kend van, onnan nem lehet visszajönni. Csak a tisztelendő úr mondja néha, hogy lehet, de ő se nagyon hiszi!

Kovács Péter: Te, mondanék valamit! Ereszkedj le, én felfoglak két karommal.

Eszter: Mennék én, egyetlen galambom, mennék én szívesen kend után, de hogy hagyjam idefenn magára ezt az ártatlan gyereket? Elpusztulna szegény árva!

Kovács Péter: No persze Petikét előre lebocsátod hozzám. Magam is így gondoltam. Hadd jöjjön ő is. Ide a szívemre.

Eszter (szenvedélyesen megöleli a gyermeket): Ezt is? Nem! nem! A világ minden kincséért se!

Petike: Édesanyám eresszen! Hív az apám!

Eszter: Nem, nem! Idő előtti volna, hogy odakerüljön! Nem merek...

Kovács Péter (kedélyesen nevet): Nem mersz! Minden asszony egyforma, nincs bennük bátorság! Látszik, hogy sose voltál katona... Hát beszélgetni így is beszélgethetünk egymással, messziről. Ez is jobb a semminél... Tudod, mondtál az előbb valamit, ami fúrt birizgál bennem, hogy azt mondod, folyton sírsz, emészted magad... Aztán miért? Bánt valaki? Csak mondd meg bátran! Annak én látom el a baját!

Eszter: Tudhatná, csak kegyelmedért sírok én!

Kovács Péter (elbámul): Én miattam? Aztán miért? Hiszen csak a múlt vasárnap írtam neked egy levelezőlapot, hogy semmi bajom sincs, jó helyen vagyok, semmi veszedelem sincsen. Talán nem kaptad meg?

Eszter: Megkaptam, megkaptam. De olyan ez, mint amikor az egyik szélen még süt a nap, de a másik szélen már zuhog a jégeső. Hiszen láthatja kelmed is mostan!

Kovács Péter: Semmit se látok! Talán bizony rossz híremet vitte valaki? Mindig akadnak pletykás emberek. Aha! Legutoljára Balás Samu sebesült meg, bizonyosan annak járt el a szája! Mondom, hogy semmi bajom sincsen, csak a hasamon van egy lyuk, de már kezdem megszokni azt is. Már nem is fáj! Igaz az! Petikém, édes kis fiam, hoztam ám neked valamit a háborúból!

Petike: Jaj, mit hozott édesapám?

Kovács Péter: Hoztam neked egy muszka slapnert. Mihelyst kikerülök innét, odaadom, ivópohárnak elteheted. Éppen mellettem vágódott le, ha egy kicsit errébb jön, még megüt (diadalmasan nevet.) De nem jön arrébb! Engem nem tud a muszka slapner eltalálni! Hát Eszter, mesélj csak, mi újság odahaza!

Eszter: Köszönöm szívesen, csak úgy-úgy megvagyunk... Csüri Kata kútba ugrott a múlt héten.

Kovács Péter (pipára gyújt): Kútba ugrott? Aztán miért tette?

Eszter: Úgy mondják a faluban, mert a vőlegénye elesett.

Kovács Péter: Hm, hm! Bizony, az a baja már megvan a háborúnak, hogy sokan meghalnak benne... Hát a két ökrünk? Megvan még?

Eszter: Megvan! Már hogyne volna meg!

Petike (szelesen): Az ám! Cimbalmozni lehetne a bordájukon!

Eszter: Mit beszélsz! Jaj, ez a gyerek! Higgye el kegyelmed, nincs azoknak semmi baja se!

Kovács Péter: Nono! Tudom én, amit tudok. Kevés a takarmány, megcsappantak egy kicsit. Majd tavasszal zöldön élhetnek, felgyarapodhatnak. Tudom én azt Eszter, rajtad nem múlik.

Eszter: Hiszen hiányzik kegyelmed, jaj, de hogy hiányzik! Hanem azért amit a két kezem elbír, azt csak megteszem.

Kovács Péter: Tudom én azt, Eszter, tudom én azt! Hát a góré, amit magam fontam, nem esett össze?

Eszter: De nem! Meglátszik, hogy kegyelmed csinálta!

Petike: Az ám! Elfújta a szél a tetejét!

Eszter: Hallgass, gyerek! Higgye el kegyelmed, nem a szél fújta el.

Kovács Péter: Hm, hm. Hiszen jól van no! Ha elfújta, hát elfújta! Az se olyan nagy baj! Majd csak hazakerülök, aztán visszateszem! Most legalább jobban odaerősítem, itt a háborúban megtanultuk a módját. Te, itt olyan házakat építünk magunknak földből, fagallyakból, hogy a főszolgabíró úr is ellakhatnék bennük! (Leoldja a hátizsákját és ráül.) Ülj le, Eszter, ne kuporogj. Aztán beszélgessünk el szépen, mint valaha. De régen nem beszélgettünk már!

Eszter (leül, Petikét ölbe veszi): Bizony régen!

Kovács Péter (a pipáját szívja): Úgy, úgy!

Eszter: Hiába, ha ez a jó isten akarata!

Kovács Péter: Persze! Ez ellen nincs apelláta! (Szünet.) A szántással hogy vagyunk?

Eszter: Valahogy csak megvagyunk azzal is.

Petike: Csak egy kis csücske hogy föl van szántva!

Eszter: Ne beszélj, gyerek! Tavaszra hagytam, mert mindenki mondja, hosszú nyár lesz.

Kovács Péter: Hm, hm! Jól van no! Hiszen a tavaszi is jól fizet, csak nem szabad elkésni véle... Te, Eszter! Itt Galíciában olyan mese földek vannak, hogy másutt trágyázni lehetne vele! Fekete, zsíros, mint a szekérkenőcs. (Diadalmasan.) De kár nekik, semmit se tudnak kihozni belőle! Szántásnál akkora barázdákat hagynak, hogy egy-egy tag kitelne belőle. Aztán mégse nyomják az eke szarvát, csak úgy végigvakargatják vele a földet, mintha az is tetves volna! (Nevet.)

Eszter: Jaj, ne mondja! (Szintén jóízűen nevet.)

Kovács Péter: Mondtam is épp István komámnak: - Hallja kend, haza kéne vigyük ezt a fajin földet Háromszékre! - Azt mondja erre István komám: - De hiszen, inkább fog ez a föld elvinni minket, mint mi ezt a földet! (Nevet.)

Eszter (eltakarja arcát): Jaj, de eltalálta!

Kovács Péter (megütközve): Hát csak azért ne sírj! Nincs ezen semmi sírnivaló se... Mondd csak, még mindig a régi jegyzőnk van?

Eszter: Persze, hogy a régi. Most is csak olyan kaperape. Zseb van annak még a szíve táján is!

Kovács Péter: Hiszen csak hazakerüljünk, minden másképpen lesz! Minket nem vezethet többet az orrunknál, igen kitanultunk a háborúban! Igen megváltoztunk! Láttad! Hányszor ígértem neked is, hogy nem iszok többet, azután mégis csak mind ittam! Igaz?

Eszter: Ivott, ivott kegyelmed, de nem olyan sokat. Aztán másnapra mindig kialudta kegyelmed!

Kovács Péter: Hallgass csak te is! Hányszor megütöttelek még téged is olyankor! Nahát ez nem lesz többet! Csak hazakerüljek, én bizony nem iszok többet! Nem én. Csak leülök szépen otthon, pipázgatok és nézlek... nézlek benneteket, meg az egész házam tájékát! Nem is kell nekem több.

Eszter: De szép volna, ha így volna!

Kovács Péter: Így lesz! Én mondom! (Pipázik.)

Napamasszony (bejön): Na, elég már a szellőzésből!

Kovács Péter: Már megint itt van? Hagyja kend, hadd beszélgessünk, talán ezt is irigyeli kend?

Napamasszony: Én már megyek haza lefeküdni. Már nagyon ficánkol odakint a seprűnyelem, már neki is mehetnékje van! Én bizony egy percet se virrasztok a kedvedért!

Kovács Péter: Hallja kend, ne nyúljon hozzá, mert...

Napamasszony: Talán még meg is fenyegetsz, te hitvány! (Hirtelen megnyomja a gombot és a kárpit egyszerre összehúzódik.)

Kovács Péter: Eszter, Eszter! El ne tűnjél! Hiszen még annyi mondanivalóm van! Hiszen még alig mondtam valamit! Nyüves boszorka! Kitaposom a lelkedet! (Nekiszalad.)

Napamasszony: Én vagyok a nyüves? Hi-hi-hi! (Hirtelen eltűnik.)

Kovács Péter (tétován megáll): Hol vagy, beste lelke! Eszter, Petikém, merre tüntetek el? De egyedül vagyok! De nagyon egyedül vagyok! Istenem, még félni kezdek itt egyedül, mint a pulya! (Fölrántja a hátizsákját, kezébe veszi a puskát.) Honvéd vagyok én, pedig székely honvéd! Talán a gyalogsági ásóval kivájhatnám a falat. (Körülnéz, meglátja a polcokat és olvasgatni kezdi a fölírásokat.) ("Lukács Benjámin, közhonvéd" "István János, közhonvéd." Fóris... Barabás, Bokor... itt az egész falum! Itt az egész székely nemzetség! István komám, ébredjék kend! Ne aludjék folyton!

István (fölül a fekvőhelyén): No, mit akar kend? Mit zavar kend az álmomban?

Kovács Péter: Hát csak azt, hogy ébredjék már kend! Virrad már!

István: Nekem ugyan virradhat! Nekem az már nem szól! (Vissza akar feküdni.)

Kovács Péter: Talán csak nem akar kend világ végéig itt aludni.

István: Éppen hogy azt akarok pedig! (Elalszik.)

Kovács Péter: No, mindig is lomha ember volt kend! Azért nem is kapott kend sarzsit! (A másik fekvőhelyhez megy.) Fóris komám!

Fóris: Micsoda dolog ez? Már itt se hagynak békével?

Kovács Péter (mérgesen): Mi ütött kendtekbe, hogy egyszerre olyan álmosak legyenek?... Barabás!... Lukács!... Bokor!... Gergely!... Ébredjenek kendtek! Aztán legyen kendteknek esze! Ha többen vagyunk, többre megyünk! Kivághatjuk magunkat innét!

Lukács: Én már itt maradok! Jussom van tovább aludjam! Megszolgáltam érte!

Mind (fölülnek): Aludni akarunk! (Visszafekszenek.)

Kovács Péter: Talán a bűbáj rontotta meg kendteket? Ez hát a híres székely nemzetség? Az ember még restelli, hogy székelynek született! No várjatok! Őrvezető vagyok, látni szeretném, ki nem engedelmeskedik, ha én parancsolok! (A terem közepére szalad, háttal áll a honvédeknek és balkarját föltartja.) Sorakozó! (Hátranéz.) Meg se mozdulnak! Ejnye azt a... Még egyszer megmondom, parancs, parancs! (Újból föltartja a karját.) Sorakozó!

A halál (hátulról a vállára teszi a kezét.)

Kovács Péter (visszafordul): Már megint a civil! Mit akar?

A halál: Még mindig nem nyugodtál meg? Hm, hm! Makacs beteg vagy! (Megfogja a pulzusát, figyelmesen.)

Kovács Péter (kirántja a karját): Ne tapogasson! Nem vagyok én beteg!

A halál: De bizony beteg vagy! Nagyon lüktet benned az élet!

Kovács Péter (elbámul): Az élet? Hát persze hogy az élet!

A halál: Az élet! Az egyetlen betegség! Láthatod, mennyit nyavalyog tőle az ember! Itt meg - nézd - csupa nyugalom van, semmi baj sincsen... Feküdj le, ha mondom! Feküdj le szépen!

Kovács Péter: Nem fekszek! Szabadság dukál nekem két hét! Látni akarom a feleségemet, kis fiamat! Látni akarom őket!

A halál: Várj türelemmel, majd lehozom őket is! Itt mindenki összetalálkozik!

Kovács Péter: Ide ugyan ne hozza! Inkább én megyek fel hozzájuk!

A halál: Értsd meg hát! Innen föl nem mehetsz többé, ha már ide kerültél! Feküdj le, ha mondom! Ez a legokosabb!

Kovács Péter: Én pedig a herkópáternek se fekszek le! Ne is próbáljon lefektetni, annyit mondok! Szétrúgom az ágyat, szétszedem az egész házat, a földbevetett maggal fűnek-fának kicsírázok, de addig meg nem nyugszok, amíg ki nem kerülök ismét!

A halál: Ham, ham! Ritkán akad ilyen szívós lélek, aki nem akar a halála után sem megnyugodni! De ha ki is mennél, itt szabály, hogy annak, ami voltál, ki nem mehetsz többé. Válassz valami más formát magadnak. Hallottál már a lélekvándorlásról?

Kovács Péter: Kell az ördögnek! Talán bizony macskába, vagy kutyába szálljak!

A halál (vállat von): Az lehetsz, ami akarsz. Te választasz.

Kovács Péter (elbámul): Talán bizony még cár is lehetnék?

A halál: Nekem ugyan mindegy! Az is lehetsz, ha akarsz. Itt az se olyan nagy úr!

Kovács Péter: Hallja! Aztán nem csap be az úr?

A halál: Fiam... a Halál vagyok, sose csalok!

Kovács Péter: Hát hadd lássam. Vezessen ki innét!

A halál: Menjünk fiam!

Kovács Péter (szabályosan megcsinálja puskával a "vállrá"-t és kihúzza magát katonásan): Előre civil!

(Függöny)