Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 18. szám · / · Cholnoky László: Bertalan éjszakája

Cholnoky László: Bertalan éjszakája
1. Miroár Jakab rendkívüli hivatása.

A végzetes éjszakát két nappal megelőzően Miroár Jakab így szólt a gazdájához:

- Szinte kétségtelen már, hogy kaucsukból vagy, uram. Gumilabda vagy, amit maga a sátán is hiába ver a földhöz. A körme nyoma meglátszik a rádkent lakkfigurákon, a külsőd megviselt, de az anyag, az ép. Hajnalban még olyan volt az arcod, akár a régi, ráncos, üres bőrbugyelláris, most pedig rugalmas vagy. Csak a szemed nincs rendben egészen.

Jakab, az ócska, kerek kis zsebtükör egy fakósárga nyári délutánon mondta ezeket Bertalannak, amikor az, öltözködés közben, belenézett titkárjának kerek, fényes, foncsorral ápolt arcába.

Miroár Jakab a hátsó síkján ötkoronásra volt formálva és fényesítve. A nagysága is éppen akkora volt, mint az ötkoronásé. Egyszerű lény volt, egész egyéniségének látszólag csak az adott némi komplikáltságot, hogy amíg az első, tükrös lapjáról a valóság sugárzott vissza, addig a hátsó, ötkoronás síkjába már a születése óta bele volt oltva a csalás ösztöne. Pedig - amint a gazdája utóbb rájött - Jakabot illetőleg az igazság egészen másként állt, szinte éppen megfordítva, mint ahogyan a látszat mutatta. Már amennyiben az igazságról egyáltalán szabad ilyen szigorúan körüldrótozott kifejezésekben beszélni, hogy, éppen megfordítva. Jakab ugyanis nem hazudott az ötkoronás arcával, mert értékes titkári tanácsai révén néha többször-ötkoronát is szerzett a gazdájának, viszont a fényes arcával nem mondta meg az igazságot. Nem mindig mondta meg. Annyi azonban igaz, hogy mindig olyasmit mondott, amiből csiszolt eszű ember, amilyen a gazdája is volt, könnyű szerrel tudott igazságot faragni. Pedig egy pillanatig sem kétséges, hogy ez a lényeg.

Bertalan a megbeszélés után belemerítette arcát a hűvös vízbe és amíg az apró hullámrongyok simogatták, lelkében többnyire felkelt a szép, a tiszta élet után csalogató vágy. Vagy tíz éve már, hogy lelkének rejtett kis színpadán le-lejátszódott az apró tragédia, a vágy diadalmas megjelenése és bukottan való szomorú elvonulása. Azóta, amióta Bertalan - sebes futtában - egy merész kanyarodónál kisiklott az átlátszó, tiszta élet vágányai közül. Fontosabb, színesebb perceiben látni vélte néha az aqua lustralist, a tiszta élet csodás vizét és vágyó gyönyörrel vegyítette álmai közé az eljövendő pillanatot, amelyben majd a csodavíz cseppjei érintik az arcát és lemossák róla a szennyet, amit a nyomorúság okozta szakadatlan félelem verejtéke fent rá.

Jakabnak rövidesen igaza kezdett lenni.

Bertalan ruganyos volt, amit először a ruhadarabjain vett észre. Ezek az első pillanatban csüggesztően rútak és kopottak voltak, de ez a szótlan vallomásuk nem ernyesztette el Bertalant. Öntudattal, a maga dolgában biztos ember bátorságával öltötte fel őket és ezzel minden rendbejött. A ruhadarabokról észrevétlenül lesiklottak a tökéletlenségek, a régi szövet megbátorodott és hálás tisztelettel simult az ura testéhez. Inasod a ruha, semmi más, csak úgy, mint minden egyéb, ami közvetlen közelből környez. Ha finom, ha drága, a komornyikot majmolja és szemtelen arroganciával lehetőleg távol tartja magát félénk, újdonsült urától, ha elnyüvődik és már érzi a romlását, a konyhaszolgálók szemtelenségét mímeli, amelyik a piszokba, a mosogatóvízbe ereszti a gyökereit és abból hízik kövérre. Ezért ismered meg a vasárnap embereit, az új ruha eláll a nyakuktól, a nyűtt pedig rekedt szolgálóhangon rikoltozza már messziről:

- A gazdám lakatos a Táncsics-utcában!

Inas, hát parancsolni kell tudni neki.

Miroár Jakab javára meg kell mondani, hogy az ilyen kedvező átalakulásokban nagy szerepe volt az ő biztató tanácsainak. Ez is lett volna voltaképpen a hivatása, ami azonban az ilyen apróságokkal még nem telt be. Hiszen minden valamirevaló tükör-kollégája tud ilyent produkálni. Ő reá azonban még egyéb, rendkívüli tennivalók is vártak.

Az öltözés befejezése után azonban Bertalan már nem szívesen vizsgálgatta magát Jakab fényes arcában, mert abban csak részleteket látott volna önmagából, pedig akkor már az összbenyomás volt értékes.

- Rendben van minden, csak a szemed zavaros. Nem bízom a mai napban.

Ezek voltak Jakab utolsó szavai, amelyek után Bertalan visszaküldte őt hivatalos helyiségébe, a mellénye felső zsebébe.

*

- Nézd csak: Bertalan! Hová megy ez ilyenkor?

Két ember állt az utca sarkán, amelyikbe Bertalan befordult. Az egyik vékony, halványarcú, kopottas emberke, nemezkalapját elegánsnak induló, de fáradttá tökéletlenedő mozdulatokkal lóbálta jobb kezében. Fekete, kuszált haja már deresedett, halvány arcát apró ráncok hasogatták fel. Nem volt még idős ember, valódi kora valahogy éppen a láthatatlan dolgokból látszott ki, az elmaradt jóllakásokból és elmaradt éjszakákból. Ezt mondta: nézd, Bertalan! - és a hangjából, meg a vigyorgásából piszokszag áradt. Sárga, keskeny ajkai reszketve táncoltak, szeme tétován, ijedten bolyongott a messzeségben, mintha a szurtos, sárga névjegyet látná, mivel a delírium jelzi a látogatását. Ha folytathatta volna az elkezdetteket, kétségtelenül sötét, komisz dolgokat mondott volna a távozó után, felhígítva a tréfa löttyével. Olyan dolgokat, amelyekkel Bertalant közelebb hozhatta volna önmagához. De a másik ember leintette.

- Majd megkérdezheted tőle estére!

A leintő ember, Kohaninszky nyugalmazott számtanácsos, makacsul felöltőben járt. Meleg nyári idő volt, de kopott, barna felöltője rajta lógott ma is. Kerettelen szemüvegén át jóságosan nézett ide-oda, kétségtelenül mindenütt látott valami megbocsátandó dolgot, vagy valakit, aki bocsánatra szorul. A bortól kissé formátlanná vált szíve csordultig volt bocsánattal, amit jóságos birkaszemén, vagy pergamenszerű kezének elnéző legyintésein keresztül csapolt le. Ez a sok édes bocsánat az évtizedek óta összehalmozódott rezignáció erjedési terméke volt, amit azután az eltitkolt könnyek sója romolhatatlanná preparált. Apró, gonosz kis felesége volt otthon. Igen, volt otthon. Mindig otthon volt. És várt. Azt hitte, a férjét várja, pedig azt az édes pillanatot várta, amelyikben lecsaphat a vizesszemű, nyájas öregre és egyetlen szempillantás alatt tönkreteheti a kezdetleges kis harmóniát, amit Kohaninszky annyi üggyel-bajjal tákolt össze a maga lelkében. Kohaninszky lénye - agg hasonlat ez - nyitott könyv volt. Ősi, zsíros, nyitott álmoskönyv, de a betűi olvashatók maradtak. Még az öreg úr egyetlen dugnivalóját is ki lehetett olvasni belőlük, azt a pillanatot, amelyikben Kohaninszky részeg kezdett lenni. Mert ettől a pillanattól kezdve gyakran levette szemüvegét és azt a kis nyerget vakarászta, amit a szemüveg vágott az orrán. Napvilágnál a szívós életű ösztön állandóan kapacitálta, hogy bizonyos önadminisztráció kell, ez fontos, a jól, a kemény kövekből megépített bázisokra sok könnyelműséget lehet felépíteni anélkül, hogy a könnyelműségtorony összeomlása közben agyonütné a felrakóját. De ebbeli törekvése is csak imitáció volt, mások hasonló törekvésének kontár másolata, minthogy az öregúrban tényleg egyetlen eredeti atom sem volt. Hogy az ösztönével jóban maradhasson, régebbi számtanácsosi működését illetőleg gyakran mondta:

- Rengeteg dolgom volt akkoriban. Képzeld, azt a rengeteg számot először így, hosszában, azután emígy, keresztben összeadni, közben jön a szolga... hm... hm... igen.

Hangja ilyenkor elhalt, hebegésbe fúlt, Kohaninszky elvörösödött, elhallgatott. Utóbb aztán, valamelyik éjszakán minden alkalom nélkül visszatért erre a kijelentésére és mentegetőzve mondta:

- Nem volt ám sok dolgom, nem... nem... csak úgy mondtam. Mások is így tesznek. De nekem nem igen sikerül. Már a hangomon észreveszem magam is, hogy ezt valahogyan másként kellene csinálni. Erre, úgy látszik, születni kell. Közvetlenül ez után aztán boldogan, halk, fontos hangon beszámolt arról, hogy a Három liliom kávéház pénztáros kisasszonya, aki kétségtelenül rejtegeti a származását - valami nagyon finom, elegáns családból kell származnia, Beatrix a neve - a lehető legszebb reményeket nyitotta meg előtte tegnap este, amikor átnyújtotta neki a két mákos patkót, amit a szomszéd kávémérésben vett neki.

- Azt mondtam neki, hogy szombaton megyek csak el a válaszért, addig nem érek rá. A nőket - mondta diadalmasan és megvakargatta az orrnyerget - meg kell várakoztatni. Különben is jól ki kell gondolnom, mit mondjak majd neki. Ő is meghánytorgatja az adandó választ, résen kell lennem. Tanulhattok még az öreg Kohaninszkytől!

De ilyenkor zavarbajött és azon törekedett, hogy rőt bajuszának elálló fürtjét belekényszerítse az együttesbe. A kis fürt azonban konokul visszaugrott a helyére. Tudatában volt kiváltságos helyzetének, őróla szokott visszacseppenni a bor vagy a szilvórium utolsó cseppje a pohárba. És ugyancsak ilyenkor, mint más feszültebb helyzetben is, Kohaninszky reszketeg, ügyefogyott hangon a régi áriát kezdte motyogni:

Trara, a posta jő,
Trara, mit hozhat ő?...

Bertalan előtt, aki alkalomadtán szívesen tévedt az álomszerűségek közé, Kohaninszky néha úgy tűnt fel, mintha Anderzen valamelyik meséjéből vágták volna ki. Talán a háromszögletű kalapot is látta a fején, formátlan combjain meg a kurta nadrágot. Különösen olyankor, amikor Kohaninszky, borozás közben, az ő részéről egészen szokatlanul sikerült aforizmát, valami egyszerű, átlátszó, de frappáns életigazságot nyöszörgött el. - Figyeld csak meg, ha kedved van hozzá, hogy minden kocsmajáró ember szereti az axiómákat, aforizmákat és nem hal meg egy sem anélkül, hogy valami sikerültet ne produkálna. És itt nincs rangkülönbség, a hivatalszolgák csak úgy megtermelik ezeket az igazságokat, mint a fehérteríték urai. Úgy lehet a dolog, hogy még Noénak megijedt, felzaklatott, áthevült lelke izzadhatott ki magából az első, ránézve oly szomorú végű szüret alkalmával valami értékes gyöngyöt és az gurul azóta évezredeken keresztül egyik kocsmaasztaltól a másikhoz, ezer új alakot öltve.

Kohaninszky, mióta nyugalomba vonult, az egyik öreg ügyvédbarátjánál dolgozgatott. Az ügyvéd gazdag agglegény volt, magának sem igen volt dolga, Kohaninszky inkább csak arra való volt, hogy a hosszú délutánokon legyen kivel elpiketíroznia.

Bertalan, amikor befordult a sarkon, természetesen semmit sem hallott a két ember beszédjéből, de kétségtelen bizonyossággal meg tudta volna mondani, hogy a remegőszájú valami komiszságot mondott rá és hogy Kohaninszky leintette. Szóval, hogy a dolog úgy volt, ahogy valóban volt. De úgy tett, mintha nem látta volna őket.

Így nappal, az utcán, tehát nem a szokott időben és a szokott helyen nem szívesen találkoztak egymással ennek a különös társaságnak a tagjai. Valahogy úgy érezték, hogy sok volna egymásból, talán önmagukból is. Sok olyan kérdés is lebegett a levegőben, - különös, soha el nem számolandó adósságok piszokszürke szövedéke, aztán a hová mégy?-re adandó hazug válasz kényszere és más egyéb, - amit ott a Kapcarongy-ban, a megszokott kis kocsmában bizonyos elfogadott stílus keretén belül el lehetett tréfálni, de amikből itt kétségtelenül gyűlölködések származtak volna. Kissé le is nézték egymást, Bertalan őszintén a többit, mert tiszta tudatában volt annak, hogy egészen más ember-klasszisból való, mint amazok, a többiek meg kínos fáradsággal kidolgozott, sok megismert igazság nyakának erőszakos kitekerése után létrejött mű-lenézéssel Bertalant, mert még akkor, évek után sem tudták kimosni szemükből a port, amit Bertalan közéjük-estében felvert és ami gyötörte őket ma is.

Ha Jakab nem szúrt volna bele Bertalan lelkébe bizonyos önbizalmatlanságot, amikor a szeme zavaros voltáról suttogott, most bizonyosan tudhatta volna, hogy ma már nem találkozik velük, hogy a mai estén megőrizheti a lelke szabadságát, amit ott közöttük nélkülözött, - így azonban minden az útja eredményétől függött.

Itt most egyszerűen kinyitom Bertalan agyvelejének azt a fiókját, amelyikben ő az üzleti titkait szokta őrizni. - Bertalan most bizonyos Hoffmann nevezetű könnyelmű bankhivatalnokhoz ment, akitől tegnap levelet kapott, hogy látogassa meg. Örömmel ment, mert tudta, hogy pénzügyről lesz szó, amiből pedig egészen bizonyosan lehet valami okos dolgot csinálni.

Ez a Hoffmann szorosan véve nem tartozott hozzájuk, a többieket csak látásból, vagy éppen nem is ismerte. Egyébként is komoly bázisokon álló ember volt, szép fizetéssel, gazdag családdal a háta mögött, akinél azonban a pénztelenség ezek ellenére is gyakran megjelent. Ilyenkor a könnyelmű lelke mindenféle csodás ügyletbe csalogatta bele, amelyeknek formai részétől azonban visszahökkent. - Hoffmannak az ilyen ügyeit szokta elintézni Bertalan.

Bertalan Hoffmann szenny-titkára volt, de ennek a kellemetlen minőségnek a sértő sarkait bizonyos kedélyes, meleg megbeszélések alatt olyan gondosan leköszörülték maguk között, hogy azután már Bertalan egészen vidám szívvel kezdhette így a mondatot:

- Én, mint a te kinevezett szenny-titkárod...

Díjazása semmiféle módon sem volt megkörvonalazva, úgy elseje körül, amikor Hoffmann még jó karban volt, Bertalan néha így szólt hozzá:

...igen kérlek, és nincs nálad véletlenül öt forint? Majd holnap este...

Ez alkalommal Hoffmann így szólt a titkárjához:

- Még ma okvetlenül ki kell váltanom a felöltőmet, de készpénzem nincs több, csak négy forint. Hanem itt az aranyláncom, csapd be és majd holnap este hét órakor jöjj fel megint.

Bertalant, ahogy kilépett Hoffmanntól, új és több rugalmasság és életerő töltötte el. Még a lépcsőn lement belenézett a zsebtükrébe és meggyőződéssel mondta:

- Szamár vagy, Jakab!

Eszeágában sem volt, hogy a pénzzel, vagy a lánccal valami gazságot műveljen. Dehogy, hiszen talán soha életében egyetlen öntudatos rossz szándéka sem volt. Hanem ilyen esetben, ha bármi módon, bármilyen célra váratlanul pénzt kapott, az volt az első gondolata, élni, szabadon és bátran! A dolgok majd rendbe jönnek maguktól. És eddig még valóban úgy is volt mindig, hogy amikor összezsugorodott lelkére a szabadságnak csak egy cseppje hullt is, a dolgok valahogy tényleg rendbe jöttek maguktól.

Besietett a trafikba, onnét a mandolaszemű Rózumblatt zsidó sörözőjébe, onnét meg a borbélyhoz. Közben azonban felcsatolta Hoffmann aranyláncát.

A borotválkozást módfelett kedvelte.

Ezt az időt használta fel arra, hogy önmagával számot vessen. Lett volna hozzá ideje máskor is, hogyne lett volna, bőven, de amikor teljesen egyedül volt, nem szívesen keresgélt elő a múltból némely kellemetlen illatú dolgot, mert ezek felzaklatták a lelkét, elcsüggesztették és elszomorították. A borbélynál azonban nem volt egyedül, a tükörből pompás, kemény férfiarc nézett vissza rá biztatón. Bertalan szép ember volt, éles metszésű, bajusztalan arcát fényes, koromfekete, dús haj övezte, a halántéka körül egy-egy csillogó fehér szállal. Fekete, szúrós szeme akkor állt teljes harmóniában a halvány arccal, a büszke sasorral, ha nem hevítette át semminő indulat. Ilyenkor fénytelen volt, mint az agátkő. Arca tiszta római típus volt, Bertalan elégedetten vizsgálgatta és készségesen eltűrte, ha a fantáziája Caracalla császár elképzelt arca felé csapongott. Nyugtalanította néha, ha tudomásul kellett vennie, hogy bármely érzelem, még kisebbszerű fellobbanásában is, teljesen kiforgatta karakteréből a nemes arcot. Különösen az olyan indulatok, amelyek a gyengeségből fakadtak. Ilyenekkel pedig Bertalan, csodálatos életének még csodálatosabb fázisaiban, gyakran vívott többnyire vesztes ütközetet. Hosszú, időnként visszaeső fejlődés után azonban gránitkeménnyé kövesedett a meggyőződése, hogy a gőgös, a Caracalla-arc a valódi. És akire ilyen imperátori arc néz vissza biztatón, annak kár olyan sekélyes kérdéseket hánytorgatni, csavargatni, amelyekből önmegvetés vagy nyomorúság csöppenhet ki. Egészen bizonyos, hogy ilyen szabású embert illetőleg nem tartozhatnak az egyéniség jellegéhez azok az apró, furcsa, nem egészen hótiszta ügyek, amelyek egy vergődésteljes élet napról-napra való továbbtaszigálásra és semmi egyébre nincsenek hivatva. Sem lefelé, sem pedig felfelé számítva nem jelentősek ezek, ha az imperátor barátja azt végezné el magában, hogy gazember lesz, bizonyára hatalmas gazságokkal kezdené. Ha pedig nagyot, pompásat művel, akkor ezek az apró kis foltok eltűnnek, mint a vízcsepp nyoma a nap izzó fényén.

Ezért volt ez az idő szerfelett alkalmas Bertalannak az önmagával való megbeszélésekre.

Néha, nyugtalanabb perceiben meg-megbolygatta még az egyensúlyt valami különös, szokatlan impresszió, de a mai napon ez a kérdés is körülbelül végleg rendeződött egy egészen lényegtelen, csekély eset kapcsán.

Ahogy a borbélylegény az arcán levő kis sebhelyről ügyesen lepusztította a szakállt anélkül, hogy valami baj lett volna, Bertalan barátságosan megszólalt:

- Bámulatosan ügyes keze van magának, Lajos!

A fickó nem felelt, csak jéghideg mosolyt vonultatott el a szája felett.

Bertalan tűnődni kezdett.

- Minek is mondtam én ezt? Nekem bőven lett volna időm megfontolni, szóljak-e? És nem fontoltam meg. Ez a pimasz pedig a másodperc milliomodrésze alatt tisztába jött azzal, hogy részéről a dolgot természetesnek kell találnia. Tehát józan, adminisztratív esze kétségtelenül több van, azaz, várjunk csak!... több volna, mint nekem, ha... Ha én tényleg hibának érezném azt, hogy kimondtam, amit mondtam. De nem érzem annak. Nem én. Dehogy, hiszen millió esetben meggondoltan, mindent előre látva, tudva mondtam én azt már másoknak bármilyen kicsiny arányú dolgára, pompás, ez igazán nagyszerű! - Kimondtam, pedig tudtam, hogy az illető kis köznapi rovart egyszerre három lépéssel engedem közelebb magamhoz anélkül, hogy ezért a hála legkisebb szikráját is érezné. Tudtam, hogy fejjel szaladok neki a megkövesült élettudományokból összerótt falnak - és mégis megtettem. Megteszem ezután is, mert jónak lenni jó és mert sohasem éreztem a szükségét annak, hogy ilyen eszközökkel segítsek magamon, pedig nem nagy mesterség megfigyelni, hogy fontosabb, értékesebb emberek is fegyelmezik magukat ilyen irányban. De én nem érzem szükségét. És ezzel körülbelül tisztán is áll előttem a dolog. Nem érzem a szükségét, ez maga a gőg. Körülbelül az is bizonyos már, hogy valahová megyek. Valami pompás, dicső helyre. Nem tudom hová, de azt tudom, hogy megyek. És ha a lomha, süket fatuskó, a nyomorúság az utamba fekszik, bizony nem fordulok vissza, hanem belelépek a kis pocsolyákba. Ez az én lényegem. Már ifjúvá-serdülésem kezdetén is foglalkoztam hasonló gondolatokkal, de meg-meginogtam. Úgy látszik, néha sok időbe telik, amíg rájövünk, hogy mégis az első impresszió volt az igazi.

Mielőtt kilépett az officinából, még egyszer odament a tükörhöz. Most már öntudatosan gyönyörködött Caracalla császár arcában. Visszagondolt a nyugtalan hajnalokra, amelyeken a napi eseményeket összegezve sok fontos dolgot intézett el. A gonoszokat és butákat lesújtotta egy-egy hatalmas mondással, néha egyetlen kézmozdulattal, varázslatosan csillogó palotákat rakott egybe a nobilisan szomorú rezignáció csillogó köveiből, a nemes lelkűeket, a megértőket átmelegítette a szívéből áradó, dicsőséges hála melegével, ezeket egy-egy pompás levélben részesévé tette nagy szíve minden titkának, amely levelek olvastán kétségtelenül nagy szomorúságok, megbánások kelnek majd életre. - Ezeknek a hajnaloknak másnapján kislelkűvé tette néha, hogy a mondások a valóságban nem mondták meg, a levelek nem küldettek el. Most már ebben a kérdésben is fényesség és nyugalom szállt a lelkére. A fátum nagyszerű munkája volt, hogy mindezek meghaltak, mielőtt megszülethettek volna. - Az imperátor jutalmaz, büntet, de nem kíváncsi arra, minő érzések születnek jutalmainak vagy ostorcsapásainak nyomán.

Az imperátor, itt e földön, csupán egyetlen ítélőfórumot ismer.

Az imperátort.