Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Figyelő

Lengyel Menyhért: Salgó Ernő
Írók és színdarabok. Dick Manó kiadása

Az íróról és könyvéről csak néhány sort óhajtok itt írni, mert súlyosan vétenék a magas és komoly felfogás ellen, melyet Salgó Ernőnél jobban és szebben senki be nem tart, ha szubjektivitásokba burkolnám, vagy felszínes megjegyzésekkel és egy elfutó impressió benyomásaival intézném el könyvét, melynél jelentékenyebbet kritikai és essay-irodalmunk nagyon régóta produkált. Avatottabb és mélyebben elmélyülő tollra bízva tehát azt, hogy a könyvvel e helyen érdeme szerint foglalkozzék, - csak néhány tényt és megállapítást kívánok közölni.

Salgó Ernő körülbelül húsz év óta ír esszéket és kritikákat - s ez az első könyve. Talán azért volt szüksége nem nagyon skrupulózus irodalmunkban ennyi időre, mert nagyon meg kellett válogatnia, hogy mit adjon közre? - alig hisszük. Mindazt, amit írt, okvetetlenül ki kell követelni tőle, mert - de kár, hogy ezt a kifejezést annyira elcsépelték - minden sora rendkívüli nyeresége szegény és felszínes kritikai irodalmunknak. Nem tudok írót, kinek ítélete ennyire biztos, kifejezése ilyen szabatos, szempontjai olyan európaiak és a magas műveltség, tudás és mindent megértő intelligencia olyan tündöklő szintjén állnának, mint a Salgó Ernőé. Vannak talán nála csillogóbb és tetszetősebb írók - akiknek szellemes írása jobban feltűnik a napilapokban, - mily kopottak és hervadtak lesznek ezek egész rövid idő múlva s mennyire érdekteleneknek mutatkoznak, ha könyvbe gyűjtik össze őket. A Salgó Ernő igazi kiválóságát éppen az bizonyítja, hogy tartalmas és tömör esszéi mellett napilapokba írt színikritikái is, így összegyűjtve, egy olyan könyvet tesznek ki, melyhez foghatót a mi irodalmunkban csak Gyulai, Péterfi, Ambrus Zoltán és Ignotusnál találhatunk, a külföld jelenkori esszé-íróinál pedig alig leljük párját.

Mi az oka tehát, hogy ez az egészen kivételes és finom tehetség oly teljes csendben, bár az irodalmi emberek abszolúte elismerése mellett folytatta működését, melyben az utóbbi időkben mind nagyobb szünetek állnak be! Erre a feleletet szomorú irodalmi viszonyaink adják. Salgó Ernő sokkal különb és modernebb ahhoz, hogy az akadémiai és hivatalos irodalom közönséges művelői magukhoz vonják, - viszont sokkal tartalmasabb és súlyosabb, hogy a mai, a mozi reklámok színvonala felé süllyedő kritikai irodalomban el tudjon helyezkedni. Túl jó - csak evvel és példátlan szerénységével és tisztességével lehet megmagyarázni, hogy a hangos elismerés, melyet százszor felületesebb írók vernek fel maguk körül - őt pályáján eddig elkerülte - és első könyve csak most jelenhetett meg.

Mily szép ez a könyv, milyen gazdagodása életünknek, mennyire visszaállítja a hitet, őrzi a rajongást és elősegíti a megértést, mely a legjobb irodalom mély tisztelete felé vezet mindnyájunkat. Amit Salgó könyvében Stendhalról, Sophoklesről, France Anatolról, Guy de Maupassantról, Hebbelről, Constant Benjaminról, Aischylosról ír, az nagyszerű megállapításainak tisztaságában, a finom analízisben, mély tudásban, okosságban és módszerében, mellyel megmagyarázza és hozzánk közel hozza ezt a magas irodalmat, - és mennyi szeretettel és megértéssel foglalkozik a mai irodalommal, mily tárlatokat nyit olykor nem is jelentékeny alkalmakból, hogy megbecsüli mindazt, amiben tehetség jelentkezik s mily messze áll az elfogult és fellengős ítélkezéstől épp úgy, mint a malíciától és rosszindulattól, mely kis lelkek és alacsony indulatok jellemző tulajdonsága. Salgó Ernő könyve öröm az olvasónak, tanulság az írónak és intés azoknak a kritikusoknak, akik mesterségüket túl könnyelműen kezdik kezelni.