Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA

Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA
XII.

Ettől a naptól kezdve megszomorodott a mosolygó szent városa. Mártír-Szent-Balázs úr nyilván megvonta védelmét a bűnbe esett helytől, mert ezentúl nem lehetett látni a megelégedett enyhe mosolygást csak egy ember arcán is. Mintha magja veszett volna.

A fráterek is komoran lézengtek klastromukban. A templomba nem járhattak, az agg Dávid kezében meglazult a regula gyeplője, a kertet, udvart lassanként felverte a gyom és a gaz és észrevétlen a barátok lelkében is gyomos és gazos lett az Istennek ott plántált veteményes kertje.

A hetek tétlen várakozásban mentek el, már letelt az idő, mikorra meg kellett volna térni a két követnek, de még hírüket sem hallották.

Nagysokára útnak indítottak még kettőt ezeknek a felkeresésére. Mert hátha baj érte őket útközben és nem juthattak el a generálishoz.

Ezek sem tértek vissza. Hírük veszett egészen.

Megint másokat küldtek utánuk. Azután maguktól indultak útnak a fráterek, egyik is, másik is jelentette az agg Dávidnak, hogy elmegy a többiek felkeresésére. Így szállingóztak el lassanként. És egy szép napon, fáról hulló levelek közül az utolsó, a vén Dávid is felkötötte a bocskorát és elment.

Üresen maradt a klastrom egészen.

És így pusztult, néptelenedett az egész város is, mint ahogy elpusztul a kertész nélkül maradt kert. A régtől megszokott templomi harangszó nem intette az embereket jámborságra, templomba nem járhattak, a vasárnapokat mind több és több ember töltötte a kocsmában. A renyheség, lustaság terjedt, mint a pestis. Részeg embereket lehetett látni hétköznap is az utcán, ami sohasem történt meg azelőtt a városban.

A kalmár háza üresen állt, tárt ajtókkal. A kalmár nem került többé elő. Katarina ott maradt Szent Klára jámbor leányai között, nem törődve többé e világ dolgaival.

A bíró egyre a sötét szobában ült és nem beszélt senkivel. Nem volt, aki a város dolgaival törődjék. Nem is gondolt rá senki.

Egyre több volt a temetés. De még többen hagyták el a várost örökre a bánat miatt, mely ott érte őket és elmentek más messzi vidékre. Egyikről sem jött többet hír a városba. Az utas-emberek elkerülték az Istentől elhagyott helyet. Mesterembernek, fuvarosnak nem akadt már dolga, ezek is elmentek kereset után.

Manassé is útra kelt egy reggelen mind a tizenhét gyermekével. Összeszedték a cókmókjukat, (nem sok jutott egyre-egyre), kimentek a kunyhóból és elindultak az országúton. Elöl ment Manassé, utána ugrálva, kiabálva, nevetve, hol megállva, hol nekiszaladva haladt a család.

Hamarosan az erdőbe értek. Üdítő szellő fogadta őket a mélyen bevágott erdei úton. A fák, bokrok még frissek voltak a harmattól. A gyerekek gallyakat törtek, páfrányokkal körültűzték a kalapjukat, meg-megkergettek egy-egy elszálló bogarat. Néha megálltak nagy kiabálással valami csoda láttára, aztán szaladtak a többiek után. Egy mókust sokáig néztek, amint kecsesen végig sétált egy hosszú ágon, aztán fenyőtobozokkal meghajigálták.

Manassé mély lélegzettel szívta magába az erdő balzsamos illatát. Mindjobban felvidult. Nézte a bujazöld bokrokat, méregette a fák magas sudarát, figyelte az erdei csend százhangú muzsikáját. Erősödő, majd elhaló döngések surrantak el füle mellett. Néha koppant a csendben egy-egy lehulló fenyőtoboz. A feje fölött harkály kopácsolása hallatszott. Messziről komoly hangon sóhajtott a kakukk. Fuvolázó madárfüttyök ébredtek és aludtak el mindenfele az ágak között.

Elővette a hegedűjét és megpróbált utánozni rajta egy-egy madárfüttyöt. Aztán elkezdte egyik kedves nótáját játszani. A gyerekek összegyűltek a háta mögött a nóta hangjaira és csakhamar maguk is rázendítettek. Összefogózva táncoltak, ugráltak és teli tüdővel énekeltek.

Így látták őket elvonulni a mély bujazöld erdei úton a városból elvándorló mesteremberek, akik lovaikat etették egy tisztáson. Szomorúan ültek a szekér oldalán és fejcsóválva nézték az elöl hegedülő Manassé és a zöld gallyakkal, vadvirágokkal megrakott, páfrányokkal megkoszorúzott táncoló gyerekek vidám menetét, míg el nem tűntek a ritkás erdőrész aranyoszöld napsütésében.

Így vándoroltak el a város lakói. A végén már csapatosan keltek útra. Pár esztendő múlva, ha véletlenül valami idegen utas ment a városon keresztül zörgő szekéren, alig látott egyebet kóbor kutyáknál.

A házak romladozni kezdtek. Eső, szél, vihar, hóolvadás rontotta őket, egyszer a folyó is kiöntött egy tavaszon és megadta a kegyelemdöfést sok roskadozó háznak. Senki se tatarozott, senki se javított. A vadfű felverte az elhagyott utcákat. A lakatlan klastrom még az árvíz idején összedőlt.

A környező hegyek lejtőiről pedig megindultak a cserjések, mint szívós ellenség a megszállott város felé, egyre közelebb jöttek az elvadult, vadvizes legelőkön az évek során keresztül, míg egészen a város alá értek. Aztán még beljebb mentek, ellepték az utcákat, udvarokat, falak tövébe eresztették szívós gyökereiket és segítettek rontani a romokat, amelyek még itt-ott látszottak.

Aztán eltűnt minden. Vad cserjés, bokros erdő lett a kis kerek völgy a jóvizű folyó két partján.

És ha ma keresnéd a transzilvániai tartományban Mártír-Szent-Balázsfalva városát, nyomát se lelnéd sehol, emberre se akadnál, aki megmondhatná, hogy mely tájon lehetett, írást se találnál, mely róla emlékezne.

Kiből megismerheted az emberek művének mulandó voltát és a hiú vigasságnak hamar végét és megláthatod, hogy csak az nem épít elfutó homokra, aki az Isten szent igéjére épít. A többi pedig mind hiábavalóság!

Az Atya, Fiú, Szentlélek isten nevében! Ámen!

Ez pedig, amit most leírtam az első szótól az utolsóig igaz.