Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA

Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA
VI.

És attól kezdve még egy ember járt a prior úron kívül szomorú arccal a mosolygó emberek városában: a bíró fia tudniillik. Elnézte a házakat, melyek rendetlenül lapultak meg a kis völgyben, a klastromot és annak tornyos templomát, melyet a világ legnagyobb épületének tartott valamikor és amely megkisebbedett immár gyermekjáték módjára, csakúgy, mint a fráterek tudománya, melyet régente a felhőkig érni látott. És szomorú arcát hordozta az utcákon, illetlen gyász jelét a mosolygó szent városában és a múló hetek és hónapok nem derítették fel annak borulatát, se az emberek tisztessége, melyet néki és tudományának tettek, se a szomszédok nyájas beszédei. Holott a kalmár leánya, Katarina nevezetű, minden héten új gyertyát gyújtott a Mártír-Szent-Balázs oltára előtt, buzgón kérvén a szentet, hogy adná vissza a megszomorodott ifjúnak az enyhe mosoly isteni malasztját. (Mely is a leányzó igaz felebaráti szeretetét nyilván mutatja. És mit sem tesz, hogy atyjának boltjában ingyen talált gyertyát halommal.)

Mégis, mondom, szomorúan barangolt az ifjú tétlenségében. Legtöbbet pedig kint járkált a mezőn, kerülvén az emberek tekintetét. Kísérte a folyó elfutó habját a parti réten, álldogált lengő pallókon a rohanó víz felett és mély lélegzettel szívta magába a parti bokrok keserű illatát. Vagy elcsatangolt még messzebb, a hegyoldalak fenyveseiben és feküdvén pihent a hegytetők széljárta magasán. Nézte lent, messze a város alvó játékházait, a hegyoldalak komorzöld sűrű fenyvesét, mely hullámzott a szélben, mint a tenger és hallgatta az erdők állhatatos zúgását, mely még legjobban csendesíti háborgó szívét. Néha behunyta a szemét, és akkor Cornaro Catarinát látta hajlongó táncban és barna nagy szemének rá-villanását és tisztán hallotta ki a fenyves búgásából, a szél zúgásából: "Ím hát, vegyétek és egyétek, ez az én testem!" Ha pedig kinyitotta a szemét, csak a klastromi templom távoli tornyát látta egy fenyőfa ágai között és szép zsolozsmákat értett az erdő zúgásából.

De elkövetkezvén a tél kegyetlen hidegével, csak beszorult a házba és az embereket el nem kerülhette. A bíró úrhoz be-betértek a ráérő polgárok egy kis téli beszélgetésre, estenden pedig a bíró úr látogatta meg a szomszéd kalmár orros kancsóját (kit nagy tiszteletben tartott a benne lévő bor miatt) és ilyenkor fiúi kötelesség parancsolta, hogy szülőjének kíséretet adjon. A két öreg a tűz előtt forgatta a királyok dolgát, ellátván őket sok jó tanáccsal (nagy kár, hogy nem hallhatták és hasznát nem vehették), a fiatalok meg a benyílóban múlatták a csendes időt. Keveset beszéltek, fiatalok szokása szerint. A leányzó némi dolgot kerített magának (mert nem illendő az asszony-személynek dolog nélkül lenni) és kérdezgette a külső országok állapotát, a népek foglalatosságát, az asszonyok ruháját (vajh mely színű s szabású legyen), a templomok képeit (vajh szebbek-é, mint amiket János mester szerzett a klastromban) és több efféléket még ezenkívül. Az pedig illendően felelgetett, mint világot járt ember. Kedvvel beszélte néha pádovai életét is, a tudós tanárokat, a disputációkat, más nátiókkal való viszálykodásaikat, úton látott sokféle dolgait. De az El Bô leányait nem említette és az asoloi udvart sem.

Közbe-közbe hosszúkat hallgattak és ilyenkor elzsibbadván, különb-különb dolgokat gondolt zavaros láncban és a pádovai tanításokat, úton látott képeket és embereket és az otthon való dolgokat egyszerre forgatta elméjében, mint álmában szokta az ember. Hallotta dúdolni a pádovai kis keszeg vargát, sűrű kopácsolás közben; a francia társa a kalamárist kérte: csintalan levelet akar írni a kisebbik El Bô-nak. Ezt a kalamárist a szállásadójának hagyta Bassano-ban (merthogy alkalmatlan az ilyesmi az úton), hosszú vékony ember volt ez a szállásadó, igen hasonlított a filozófia professzorához. Mikrokozmosz, makrokozmosz, ennek értelme pedig ez legyen: mindenben benne van minden, az emberben benne van a világ, a vízcseppben benne van a tenger, egy göröngyön a fizika minden törvényeit kitanulhatod, minden emberben benne van minden ember, eme Kalmár Katarinában benne van a ciprusi királyné, talán a szemében, mikor így rámveti... Cornaro Catarina... "Ez az én testem..."

Így elmélkedett magában. És a téli havas csendben lassan-lassan hozzábékült az emberekhez, legkiváltképpen pedig ama leányzóhoz, Isten bölcs rendelése szerint és Mártír-Szent-Balázs úr közbenjárására, kinek oltárán sok gyertya égett már el azóta.

Elkövetkezett azonban Gyertyaszentelő is és utána való napon Mártír-Szent-Balázs ünnepe, kit is illendően megült az egész város, amint ez a védőszent ünnepén illik. A fráterek ugyan megadták a módját a patrónus ünnepének, egész nap ájtatoskodván hívő buzgalommal. A városi népség is, a maga világi módja szerint vigadván az ünnep tiszteletére, csak begyűlt utóbb a klastromi templomba szent mise hallgatására, kiváltképpen pedig a szent beszéd miatt, melyet az azelőtt való prior mondott volt ekkor, ki is messze földön híres volt az ő ékesen szólásáról. (Holott igen kistermetű volt növése szerint.)

A bíró fia is ott ült a szülője mellett, főhelyen és elgondolkodva jártatta szemét a templom íveinek árnyékában. Leginkább pedig az asszonynépek felé nézegetett, ha láthatná a Kalmár Katarinát, mert kellemes volt az ő szemének a leányzó ábrázata. De csak a könyökét láthatta egy nénémasszony mögött. Gondolta magában: "Könyök, az is jó. Pars pro toto. Ez a könyök most hát nekem egy szónoki figura. Avagy lesz-e avval felérő a volt prior úr beszédében? Mindjárt meglátjuk pedig, mert baktat már őkelme szónoki művészetének magaslatára, a szószékre tudniillik."

És a szószékről csakugyan hallatszott már a bevezető köhécselés. Készíti hát elméjét, hogy a tudós beszédet illendően befogadhassa.

Kezdte pedig a barát kellemes mély hangján ekképpen:

- Szerelmes atyámfiai! Fején kezdem nézni az embert, ha utamba kerül, hogy megismerjem, ama barátom-e az, kinek nyájas hangja istenes beszédeket szokott küldeni az én fülemnek kellemes és hasznos ajándékul, avagy pedig ama másik, a kocsmárosnak mondott pálinkás-butykos-e az, kinek mosdatlan szájából istenkáromlás bűzlik minden igaz keresztény nagy botránkozására. Fején kezdem én is beszédemet, hogy mindjárt megismerjétek, miféle szerzet legyen eme jövevény s hogy nyilván meglássátok, hogy illendő lesz azt néktek figyelemmel végig hallgatni lelketeknek épülésére. Nem kerülgetem azért a városbéli világi papok szokása szerint cifra szavakkal, mint macska a forró kását, hanem kimondom tüstént e mai szent beszédem propozícióját, amint most következik.

- Apostol Szent Pál írja az ephezusbéliekhez írott levelében és mondom azért Apostol Szent Pállal én is néktek: "Estote imitatores Dei", vagyis jó magyarán szólva, Istent kövessétek! Ebben vagyon a mi szent catholica religiónk sommája, ebben vagyon a tökéletes vigasság és a mennyország záros kapujának kulcsa. Azt mondja pedig, hogy kövessétek és nem azt mondja, hogy megismerjétek avagy felőle elmélkedjetek. Kövessétek pedig annyit teszen, hogy akképpen cselekedjetek. Azért minden tudományod mellett a pokolba juthatsz és disputálhatsz ott a teológiai fogas kérdésekről a húsodat tépő karmos ördögökkel. A legegyügyűbb pedig, aki a tudományokból csak annyit szedett fel, hogy ha esik az eső, az eresz alá kell állni, vagy hogy két lábát egy csizmába nem dughatja, hanem csak külön-külön, ez is bizton a mennyországba juthat, ha azonképpen cselekszik. Az egyiptomi futáskor is hány fa láthatta a szent Szüzet és a gyermek Jézust ballagó öszvéren s bizony mondom néktek, mindet eltöltötte, Isten vonulását látván, a szent áhítat, mint tavasszal a nedű eltölti törzseiket. De csak egy fa cselekedett akképpen, meghajtván magát a gyermek Jézus imádására. Ez a fa pedig ma is virul ereje teljében Hermopolis városában és gyümölcse, levele, kérgének egy darabja rögtönös gyógyulást hoz az azzal élő betegnek, mint arról a jeles Cassiodorus tudósít. Azért inkább kívánom magamban az igaz alázatosságot érezni és akképpen cselekedni, semmint annak valódi mivoltát teljességgel általérteni. Mert az okoskodás csak egyeseké, de a cselekedet mindenkié, kiben azért mindenki idvezülést nyerhet.

- Eddig hát megvolnánk - gondolja magában Kesely Balogh Mihály uram, ugye, - szép szó, jeles beszéd, de hogy vehessem hasznát? Avagy hogy követhetném az Istent, aki lélek csupán, annak is jósággal, bölcsességgel, hatalommal és minden tökéletességekkel teljes, én, aki test is vagyok (nagyobb részben pedig, semmint illenék!) s aki minden nyavalyákkal teljes vagyok ez nyavalyás földi életben. Ha a szomszédom elszánt földemből egy barázdát és én hányom-vetem magamban, hogy miképpen cselekedjem a vele való perlekedést: avagy hogyan követhetném én akkor Istent? Istennek nincsen szomszédja, akivel perlekedhetnék!

- Megtekinté azonban Isten az embereknek nyavalyás mivoltukat, hitványságukat, vakságukat és siketségeket, mellyel őt követni nem tudnák és öltözött emberi testbe a mi Urunk Jézus Krisztus áldott személyében, hogy földi életben, emberi formában mutatná az isteni cselekedetek példáit. Mert bizony mondom néktek, nagyobb a tanításnál a példa! Ím azért, Krisztust kövessétek, én szerelmes atyámfiai és bizonnyal Istent követitek avval! Azért mondja az Úr: "Én vagyok e világnak ama Világossága: ha ki pedig engem követ, sötétségben nem jár!"

- Való igaz, - gondolja magában sánta varga barátom - de könnyebb azt mondani, semmint cselekedni! Hogyan kövessem én Krisztust minden cselekedetemben, holott naponta sok olyat kell cselekednem, aminek akkori időben, abban az országban hírét sem hallották. Ha farizeusok hoznák elém a parázna asszonyt, akkor Krisztussal tudnám, mit cselekedjek véle. De ha Máris néném megint nem adja meg vásárkor azt a két petákot, amivel a múltkori bocskorfoltozásért tartozik, honnan tudjam én, hogy mit cselekednék erre az Úr Jézus Krisztus? Mert más az: Krisztusnak lenni Jeruzsálemben, és más az, vargának lenni itt Balázsfalván!

- Megtekinté azonban Isten újfent a mi nyomorúságunkat, mondván, hogy íme, ez nyavalyás emberek nagyobb része még Krisztusban sem tud követni engemet, vaksi szemével nem látván odáig, hol e földi pusztaságon vándorlóknak utat mutató fényességes tűzoszlop világít és elvégzi azért atyai nagy jó szívében, hogy nekünk közelebbi útmutatókat adna - mint messzi város felé vivő utunkon az útszéli mérföldköveket - és támasztja azért a Boldogokat, a Mártírokat és a Szenteket, kik minden időben éltek, kik minden országból, minden nemzetségből valók voltak, kik között minden rendűek, rangúak és különb-különb világi állapotúak találtatnak, kik mindenféle fajta mesterséget űztenek - az egy varga-mesterséget mégis kivéve - úgy, hogy mindenek megtalálják az útmutatást a hozzá vezető úton. Mert bizony mondom nektek: ama szentek úgy követték a Krisztust és benne a Szent-Háromság-Egy-Istent, mint a déli árnyék követi az utast s ha ki őutánuk jár, Krisztus után jár az és mindenütt megy az idvezülés csodálatos útjain!

- Ím ezeket meggondoljátok mi védőszentünk, Mártír Szent Balázs úr ez mai napon való ünnepén, illő tanúság okáért. Nézzük azért az isteni cselekedetek példáit, melyet ez mi útmutatónk mutat nekünk a mi üdvösségünk híves ösvényén!

Így beszélt a fráter és hallgatta a bíró fia nagy gyönyörűséggel, mert régtől szomjazta már a tudós beszédet, melyben nem volt része Pádovától való válása óta. De szokása szerint nemcsak hallgatta, hanem szőtte-fonta magában annak értelmét tovább, eszének kerekei kicsi lökésre is megindulván és csakhamar keresztútra tért okoskodásában és ment a maga útján, otthagyván a fráter beszédét, melyet fülei hallottak, de elméje be nem vett. Végigtekinte a szentek sokaságán, kiknek históriáját nagy kedvvel tanulta a maga idején és elcsodálkozott, hogy csakugyan, milyen különféle sorból jutottak a szentség állapotába, mily különböző utakon értek egyazon fényességes célhoz és kis falvakból, pusztaságokból csakúgy eljutottak a mennyei Jeruzsálembe, mint akik a földi Jeruzsálemből indultak útnak közülük. És akkor hirtelen általérté minden balgaságát az ő elvágyódásának, elhagyott fénylő városok esztelen szerelmének, maga faluja megutálásának. "Bárhol vagyok - gondolta magában - az vagyok, aki vagyok. Omnia mea mecum porto: mindenemet magammal hordom vándorlásaimon, mert bennem van mindaz, ami boldoggá vagy boldogtalanná tehet. Zárt mindenség vagyok a mindenségben, mit törődöm a többi világokkal, melyek körülöttem rendre keringenek!" - Majd felfigyelmezett a prédikációra, mely folyt azóta szép folyással a barát szájából és mintha csak neki szólna a fráter, (nyilván Mártír Szent Balázs úr akaratából) imígyen zengett a szó ajkán:

- Azért mondja a Csodálatos és Tökéletes doktor: Miért akarod látni, amit kívánnod nem szabad? Elmúlik e világ és az ő kívánságai! Avagy mit láthatnál e föld kerekségén, amit celládból is nem láthatnál? Nem látod-é a földet, az eget és a többi elementumokat s nem ebből vannak-é minden teremtett állatok?

- Olvasta a fráter Malleolust - gondolta magában tovább az ifjú - és ugyan megtalálta a legszebb gyöngyöt annyi sok között. Ó mely mélységek vannak eme pár szóban! Leáshatsz annak értelmébe, mint a bányába és nem találod fenekét! Íme, annyi millió dolog van a világon és csak négy elem, melyből mindenek teremtettek! És vegyél csak egyet is annyi sok közül, az embert tudniillik és bámuld, hányféle a láng, mely benne lakik! Holott mindegyiknek van keze, lába és minden része testének, mely a másikban találtatik. És avagy láttál e már kettőt is, amely egymáshoz hasonlítana? Hát még a lélek! Egyik gyémánt, a másik kavics és lélek mind a kettő. És mi teszi, hogy egyik különb mint a másik? A gyémántot csillogása és keménysége teszi drágává, az aranyat nem múló fénye és nemessége elsővé, de mi teszi különbbé egyik embert a másiknál? Hogy egyiket utálod, mint a varangyos békát, a másiknak egy nézése elég, hogy egész napod vidám legyen és megelégedett. A karakter szilárdsága? A jóság enyhe melege? A tudomány világító fénye? Hányat ismertem erőset, jót, tudósat és derűmet egyik se tette borúvá, borúmat derűvé. Még a tudományt, a művészetet gondoltam a csodálatos írnak lenni, de csak lelki háborgást vettem sok fáradságom jutalmául. És íme, ez falusi Katarina csendesíté meg szívemet, az ő szava az olaj, mely a hánykódó tengert csillapítja, nézése a balzsam, mely meggyógyít. Ó világ rejtélye! Ó nyakának hajlása, keblének rezdülése, lábának mozdulása! Ó legnagyobb csuda, Isten akaratjának kell tebenned lenni!

És szólt neki ismét a prédikáció a barát zengő hangján:

- Ha ki szüzességben él, a Szentléleknek temploma ő!

Az ifjú egész testében általborzongott. "Ó gyönyörűséges székesegyház, - gondolta magában - mit érezhet a szentségtörő, ki megdönti márvány tornyaid!" Gondolatai összezavarodtak kábult fejében és az örök Ellenség, aki lesben áll mireánk (az ördög tudniillik), megkísérti őt és parázna képekkel töltötte meg lehunyt szemeit. De erőt vett magán és esdeklőn tekint menedékért az oldalhajó oltárán a Szent Szűz képére, vívódó elragadtatással fohászkodva hozzá: "Ó tisztaságos liliom! Ó reggeli csillag! Ó misztikus rózsa! Zárt gyümölcsös kert! Élővíznek forrása! Elefántcsont-torony! Ó jó illatú nárdus! Ó drága kenetnek alabástromból csináltatott szelencéje!" Keresztet vetett magára és eltűnt a kísértő. Csendes nyugalom öntötte el szívét, mint tiszta hegyi forrás a követ. Lassan Katarina felé fordult, aki éppen ránézett. És Katarina csodálkozó örömmel látta, hogy az ifjú nyájasan mosolyog. Először, mióta megjött. Mert ezt tette vele Mártír-Szent-Balázs úr az ő nevének ünnepén.

Templom után pedig megvárta a leányzót és levett barétját lovagi mozdulattal meghajtva előtte, kellemes mosolygással szólott hozzá:

- Szentléleknek temploma, tűrd, hogy üdvözöljelek!

- Mindig nagy tisztességnek veszem - felelte amaz.

Attól kezdve nem várta a bíró úr hívását, hogy a kalmárékhoz menjen, két hét múlva pedig (mit csűrjem-csavarjam, mit tagadjam, ami megtörtént, egy szó annyi mint száz) elgyűrűzte mind a város előtt.

És ült most a korlátnak fáján, mint mondottam és nézett el az esteli fekete mezőn.