Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA

Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA
III.

Manassé ben Jehuda hegedűjét pengetve folytatta útját a korcsmáros háza felé. Az pedig lehetősen kívül volt a városon, hogy annál zavartalanabbul űzhesse istentelen mesterségét. Öreg fák fogták körül, hogy csak a kéménye látszott messziről. Manassé ben Jehuda örömmel látta, hogy a kémény füstöl. Ez részint azt jelenti, hogy vendégek vannak, lesz kinek muzsikálni, részint pedig meleg ételt jelent. Szaporán lépegetett.

Először csak a fejét dugta be az ajtón és körülnézett. A nagy terem már csaknem egészen sötét volt. Az egyik végén nyílt kémény alatt szabad tűz lobogott, az világította még meg valamennyire. De a fény inkább csak a középen lévő faragott faoszlopokig sütött, melyek a mestergerendát tartották. A másik vége a háznak, ahol a tehén, a kecske és az aprójószágok lakoztak (mert gazdag ember volt a korcsmáros) egészen sötét volt már. Manassé ben Jehuda egyenesen ide tartott és fellélegzett, mikor az alom szalmája zizegett már a lába alatt. Itt egész otthon, egész biztonságban érezte már magát, itt már nem volt ellensége, itt csak jó barátai voltak. Megveregette a tehén kormos nyakát, mikor az fejét csendesen hátrafordította és szomorú barna szemével ránézett. Az meg hozzászagolt a kis zsidóhoz és ráfújt vagy kétszer, így viszonozta a barátságos üdvözlést. A kecske helyet szorított neki az almon. Leült, éppen bele az egyik középső oszlop kiszélesedő árnyékába (mert mindig jobban szerette, ha nem látták) és élvezte az alom puhaságát, a homály biztosságát, az istálló langyos békéjét. Néha zörrent a jászolkarika, néha dobbant a hídlás. Apró aranysárga csibék szaladgáltak a tehén lábai alatt nagy bizalommal. A kotló fent ült a jászol peremén.

Manassé ben Jehuda innen nézett a nagy teremben széjjel, a nyitott tűzhely felé, melyen lábasok fekete körvonalait látta gyakorlott szeme. A tűzhely előtt ült az öregebbik korcsmárosné, Öreganyám Öreganyja, ahogy a jókedvű ivók nevezték. Fekete boszorkánynak látszott, mert túlnan rajta világított a tűz. Előtte nagy fazék volt a földön, ölében egy pár alma, kezében kés. Almát hámozott volna, de inkább szunyókált. A mellette lévő hosszú asztalnál két vándor fuvaros könyökölt, vastag zömök legények. Csak feketén látszottak ezek is a túlról világító tűztől. A belül ülő fejét a két karjára hajtotta és aludt. A másik, amelyik a fal mellett ült, fél karjára könyökölve nézett a tűz felé, vagy talán inkább a fiatalabb korcsmárosné felé, aki a tűzhely sarkánál kisgyermekét szoptatta. (Ez már a negyedik, a másik három ott játszik a sarokban.) Kerek tagú, derék fehérszemély volt a korcsmárosné (a fiatalabb tudniillik). Az alacsony szalmaszéken hátradőlve bámult fel a mestergerendára. A gyermekét szinte öntudatlanul fogta a kezében. A tűz pedig lobogott, ingatta, dobálta a két faoszlop, az öreg korcsmárosné és a két fuvaros árnyékát és fekete árnyéknak mutatta őket magukat is. A szoptató asszonyt azonban oldalról világította, hátraszegett fejét árnyékban hagyta, rásütött a telt nyakára és széles csíkban tört meg domború keblén, melyet meg-megpaskolt néha a szopós apró virágszirom-kezeivel.

Manassé elővette a hegedűjét és halkan, csak úgy magának, meg a tehénnek, egy szomorú, vontatott nótát próbálgatott, melyet tegnap hallott egy vásárostól. Kint lassan esteledett.