Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 12. szám

Kassák Lajos: MISILLÓ KIRÁLYSÁGA
REGÉNY 5

A három ember újra elfoglalta a helyét. A zümmögő, éhes parasztok, mintha az előbbi komor hangulatot is magukkal vitték volna, vidám együttérzéssel tanakodtak.

Misilló a katonák sorsa felől kérdezett és Kristóf nagy hazudozással sok cifra, mulatságos históriát mesélt el a kaszárnyai életből.

Anyica hangosan, szabadon nevetett a csiklandós históriákon.

Tíz óra elmúlt, mikor a szolgáló beszólt.

- Itt a szánkó!

Egymást segítve az öltözésben, készülődtek. Misillónak már a fejébe szállt a pálinka gőze, nehezen csetlett-botlott s valósággal szerelmes lett a legénybe.

Kintről behallatszott a lovak nyugtalan nyerítése, prüszkölése és a fagyos béres sürgető medvetánca.

- Dobd magadra az ócskábbik szűröm!

- Minek az, báránygyapjútól meleg a császár gúnyája!

- Nohát a kedvemért, testvér! - erősködött Misilló és lányosan átölelte a katonát. - Nem akarom, hogy hibával kapjon vissza a császár úr!

A konyhában megálltak a szolgálótól búcsúzni. A vén asszony szeretettel kezet csókolt Anyicának és Jézus szent nevével eresztette útra a társaságot.

Misilló hangosan kurjongatott be az udvarról:

- Mire megjövünk tálalj meleg húst meg édes bort az asztalra!

A két borzas hegyi lovacska prüszkölve, vastag párafelhőt fújva rugaszkodott neki a szánnal. Kristóf Anyicával szemben, a kis ülésen kapott helyet.

Szép decemberi éjszaka volt. A bolyhos, fehérgyapjas égről nagy, ritka pelyhekben szállingózott a hó, de semmi hideget nem hozott magával. Az egész határt egy pillantással be lehetett látni, az égen és földön minden, minden szűz fehérbe öltözött, s mintha ez éjszakára virágot nyitottak volna az útszéli törpefenyők is. A szánkó csendes ringással csúszott az éjféli város felé.

Misilló boldog áradozással jövendő terveiről, a tavaszi munkáról beszélt. Néha ijesztőn csuklott, nagyokat nevetett, hogy hangjától messziről visszhangzott a határ.

Kristóf ültében előredűlve hallgatott. Lassan mind lejjebb süllyedt a mély szalmaaljba, úgy tett, mintha csupafüllel a gazdát figyelné, a keze azonban a szűr alatt Anyica forró tenyerével játszott.

Útközben néhány, a misére korán indult, gyalogos legényt, lányt ért el a szánkó. A fiatalok szerelmesen összeborulva bandukoltak a magas hóban. Lépésük botló ütemére ájtatos karácsonyi dalokat énekeltek.

Mikor a gazdákat meglátták vidám köszönéssel az út szélére húzódtak.

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

- Mindörökké, amen!

Anyica a szánkó oldalára dűlve integetett feléjük, miközben kendős, fiatal feje egész közel ért a katona arcához.

Kristóf még előbbre furakodott, megcsókolta az asszony kinyújtott kezét.

- Miért nem beszélsz te is valamit! - kérdezte Misilló. - Magam, mint a vén tyúk belefáradtam a kárálásba.

Az asszony ijedten szabadította el a kezét, mintha jobb nyugvást keresne, hátrább fészkelődött a helyén.

A katona álmosan sóhajtott.

- Hej, furcsa dolgok járják az én eszem!

- No?

- Pajtásaimra gondoltam! - mondta Kristóf a bajuszát sodorgatva. - Milyen jó így ülni a puha szánkón, aztán csak úgy hipp-hopp berepülni a városba, azok meg szegények állnak a vártán, mint a cövek.

Anyica a hópelyheket kapkodta s nevetett a játékhoz.

- Hát aztán te mégis bezupálsz? - kérdezte Misilló.

- Még nem gondoltam meg egészen!

- Hát beállsz hozzám gazdának, ha letelik az időd?

- Be! - mondta Kristóf határozottan.

Lekezelték az egyességet.

Anyica még mindig a hóval játszott, s most még pajkosabban kacagott.

Mire a templomba értek, a hívők már javában zengedeztek. Anyica beszorult a hátsó padba, a férfiak a szenteltvíztartóhoz támaszkodtak s hiába vágtak bele az énekbe, szavuk, mint valami hazátlan, eltévedt madár bántón rikkant ki a többi egyforma, lágy hang közül.

- No gyerünk már - mondta Kristóf, mikor az úrfölmutatásnak vége lett.

Lábujjhegyen kimentek.

A havazás már elállt. A kék, csillagos égen aranyban ragyogott a hold és millió fénytűvel szurkálta tele a virágos fákat, az üres határ végtelenjét.

Az emberek gondtalanul fecsegtek, a szánkó hangtalanul siklott a havon és szeszélyesen kicsipkézte az előbbi két párhuzamos vonalat.

Az úttól balra, mint párjátváró mirtuszos asszony guggolt a vén hegy.

A majorban lármás kutyaugatás fogadta az érkezőket.

A béres kunyhókban is talpon volt még az élet. A kemencék tág kürtőkkel pipálták a gazda fáját, itt-ott baglyas fekete foltok rajzolódtak az ablakok tüzes íriszeibe és messze kihangzott a kártyázó parasztok éneke.

*

A tél elviharzott és helyébe pajkos ezerszínével megjött a tavasz. A fák máról holnapra rügyet nyitottak, a hegyről zúgva-zengve megindult a kékes-sárgás hólé, gazdagon megitatta a kopasz határt s csakhamar haragos zöld gyomok nyújtóztak ki az iszapos földből. A keskeny, zöld színű folyócska csúnyán megszélesedve hömpölygött el a major alatt s mintha kemény jégbörtönében bosszút esküdött volna a világ ellen, szennyes habparipákon messzi kinyargalt a mezőre. A majorság minden fészke megnyitotta sötét ajtóját, a béresek vasmarokkal durrogatták sugáros ostoraikat, a jószág vad nyihogással ficánkolt s a hegyről, mint valami láthatatlan kórus hangzott le a bégető nyáj kolompverése. A nap meleg sugárzása lassan, lassan a mogorva emberszívek kérgét is megolvasztotta, a zord, téli vergődés után mindenütt új erővel lendült a munka.

Misilló kora reggeltől késő estig a földdel, jószággal vesződött s ha a rászakadt dologtól szabadult gondtalanul, jó egészséggel futott asszonya mellé. Most csupa méz volt számára az élet, a tél mérgescsókos napjai helyett csak egy-egy óra jutott neki a szerelemből s azt tisztán ínyenc szürcsöléssel fogyasztotta.

Amint múltak a napok, úgy hagyogatta el ő is a rossz szokásokat, a nagy kielégülés, amit a munkában talált, mind jobban, jobban felette szíve, szája mohóságát s hamarosan az italtól is elszokott. Amíg a körülötte foglalatoskodó parasztok früstök, ebéd időben földszín kenyerük mellé szomjasan eregették le a nehéz pálinkát, addig ő szorgalommal tovább húzta az igát és szerelmesen gondolt vissza a majorba, ahol mint valóságos királynő élt a párja. Esténként a sorban elül iparkodott haza, csöppet se törte meg a robot s hogy néhány lépésnyi utat nyerjen, sáros falábával szélesen kaszálva a gidres-gödrös földeken vágott keresztül.

- Szívem virága, szép tavaszi ibolyám! - kiáltotta már a kapuból s mint valami távol idegenből érkező, tárt karokkal futott Anyicához. Duruzsolva ölelte, csókolta a mosolygó tiszta asszonyt.

Vacsora közben elmesélte egésznapi gondolatait, beszélt a munkáról, az iszákos, lusta parasztokról, mint jó apa a rajkóiról, büszkélkedve dicsekedett el az alig arasznyira nőtt vetésről és száz kérdéssel kérdezett az asszony otthoni életéről.

Egy este jövet a rendes mindennapi szokás helyett csak az üres udvar várta Misillót s hiába hitte, hogy játszik vele az asszony, a nevét kiáltozta, majd rimánkodón fűt, fát ígért neki, de az sehogy se akart előbújni. Szörnyű kétségbeejtő gondolata támadt, rekedt ordítozással tört be a konyhába.

- Hol a gazdasszony?

A konyhát szárított füvek illata szagosította. A szolgáló valami tea félét kotyvasztott a tűzhelyen s ravasz hunyorgatással mutatott a csukott ajtóra.

- Mi baja?

A vénasszony huncutul csucsorított szájjal súgott a gazdának, aztán hangosan ezt mondta:

- Igenigen oda van szegénykém, talán a sok üldögélés ártott meg a lelkemnek.

Misilló széles mosolygással nyomta le a závárt.

Anyica az asztalnál ült, a lámpafény szembe világította, arca majd kicsattant az életerős pirosságtól. Az ajtó nyikorgására ijedten fölfigyelt s ahogy a résen kukucskáló embert meglátta, kezeit szégyenkezőn az arcára kapta.

Misilló hangos, esztelen nevetéssel szaladt hozzá. Sokáig egy árva értelmes hang nem jött a nyelvére, csókolta a kezét, haját, ruháját az asszonynak s hogy az magától dűlt a mellére, szegény szíve majd meghalt a gyönyörűségtől.

- Gyerekünk lesz, Anyickám!

- Gyerekem lesz, - mondta az asszony is s most kedvesen az ura szemébe nézett.

Misilló ölébe vette, együgyű kérdésekkel ostromolta s hogy lefekvéskor karján az ágyba vitte így szólt:

- Most már igazán elhiszem, hogy szeretsz engem s én most boldogabb vagyok minden embernél. Istenem, hiszen te vagy a legszebb asszony a világon, Anyickám! Majd meglátod milyen jó ember leszek én mindig. Ha akarod, hát a tenyeremen hordlak, mint valami aranytálat, én meg a béresek majd mind neked gyűjtünk s édes mézzel etetlek majd, mint az anyaméhet.

Ezentúl Misilló még nagyobb szorgalommal feküdt neki a munkának, egy percnyi pihenőt nem engedett a béreseknek, ő vezetett s azoknak, ha tetszett, ha nem, követniük kellett. Ha néha fáradtság jött rá még mielőtt beállt az este, ilyenkor az otthoni terhes asszonykára emlékezett és hímes gondolataiból, mint valami feneketlen kútból új erőt merített ernyedt izmaiba. Embernek, állatnak nem volt irgalom előtte, az egész major napestig a határban fáradt s mint nyüzsgő hangyasereg ástak, túrtak, hogy csak úgy nyögött bele a márciusi föld.

Anyicát azonban módfelett kímélte, mióta áldottságát megtudta, nem engedte, hogy egy szál szalmát is eltegyen az útból.

- Nem szabad neked még a derekadat se meghajlítanod, még a korsóért se felnyúlnod a gerendára. Csak egyél, igyál, Anyickám, erősödjél, mert olyan a te tested, mint a tavaszi harmat... még a gyenge napocska is elsorvasztja. Azt akarom, hogy szép legyen a gyerekünk, nohát vigyázz magadra, báránykám...

Anyica szótfogadott a gazdának, nem dolgozott, napjait gondtalanul játszotta át a tágas udvaron. Reggel néhány marok ocsút szedett a kötényébe, kiállt az udvar közepére és csengő hívására kotyogva, gágogva sereglettek köré az éhes baromfiak. A borzas tyúkok körül csipogva szemelgettek az idei költésű csibék, a csámpás anyaludak gágogva hívogatták ki sárga papatykáikat az ásott tóból s amíg a lármás sereg egymás elől kapkodta a szemet, az ólba zártan aggodalmasan bégetett a kormos bárány.

- Mindjárt, barikám, mindjárt! - kiabált át hozzá a gazdasszony. Te nagyon híres legény vagy, csak szétkergetnéd az én kis jószágaimat.

Mikor a szárnyasok beteltek, Anyica eltolta a reteszt az ólajtóról s a bárány fickándozva futotta körül az udvart.

- Barika, ne, ne!... Barika, ne!

Friss, ropogós fűvel magához csalogatta a pajkos jószágot, aztán egész nap együtt maradtak. Ha valaki az asszonyt kereste, a bárány csengetése után igazodott.

Délben a szolgáló ebédet vitt a földekre s mindannyiszor elhozta a gazda üzenetét Anyicának.

Az asszony alig is figyelt a beszédére, de kevés vártatva maga ment be a konyhába és más, neki kedvesebb újságok után kérdezősködött.

- Találkozott valakivel, néném?

- Hát, a kanásznéval is! Krisztuskám, hogy agyon van az nyomorgatva.

- Fusson át majd hozzá egy kis meleg tejjel. Kristófról nem is mondott semmit?

- Hát hiszen csak a minap üzente, hogy jól van a legény. Majd megkérdezhetem no, ha a tejjel megyek!

Anyicának elég volt ennyit tudni s hirtelen közömbössé vált.

- Nem kell! - mondta hányavetin. - Csak úgy kérdeztem, merthogy nem volt más kérdezni valóm!

- No, no, én elhiszem, lelkecském!

- Hát nem valakim ő nekem, hogy üzengessek utána! - pattogta Anyica s fintorogva az udvarra szaladt. Az ajtóba leselkedő bárány azt hitte, hogy játszani jött kedve gazdasszonyának s hogy utolérte, kormos, buksi fejével nagyokat tuszkolt be a ráncos szoknyák közé.

- Eridj no, kis bolond! Eridj hát, mit akarsz tőlem?

A kergült jószág nem hallgatott rá, megvárta, hogy Anyica leguggoljon hozzá, és nagy kényelemmel helyezkedett el annak puha, meleg ölében.

Délutánonként egy-két béresasszony lopakodott a sövény túlsó oldalához és édes nyelvvel szólítgatták magukhoz Anyicát. Szegényes olcsó pletykákat tálaltak elé, hízelkedőn megkérdezték állapotáról, okoskodón a mellét, hasát tapogatták s hogy kötényük alatt érezték a mindennapi ajándékot, egyenként ügyesen elkacsáztak. Ez a tempó már szinte vérükbe ment át az asszonyoknak, óra nélkül is pontosan jelentkeztek, kelepelve kibeszélték az ajándékokat, aztán másnapig a színüket se mutatták.

Anyica pedig a drágán vett pletykán rágódva kiült a szálkás küszöbre és csak úgy megszokásból várta haza az urát. Ha a piszkos, falábú embert valahol feltűnni látta, fejét közömbösen arra fordította és nézett, nézett vele egyirányba anélkül, hogy tudta volna amit tesz. Egyetlen idegszála se rándult meg embere jöttén, nem érzett, nem gondolkodott, türelmesen várta, hogy az beérje, megcsókolja.

Misilló az egészheti szakadatlan munka után, vasárnap együtt maradt az asszonnyal. Ezen a napon a szolgáló etette meg a lábasjószágot, a kormos bari hiába fejelte a rozoga ólajtót, egész nap zár alatt maradt, s egy idegen lélek se került a porta közelébe.

Misilló reggel későig heverészett, s mintha még mindig az első mézes napokat élnék, az asszonyt is magánál tartotta az ágyban.

- Ugye fáj az nagyon, báránykám, ha ilyen állapotba esik valaki?

- Fáj bizony, szörnyen fáj, még az élethez sincs kedve az embernek! - mondta az asszony és nyöszörgött is hozzá, hogy minél előbb szabadulhasson a forró, szuszogó embertől.

Misilló szívből sajnálkozva fölengedte.

- No majd elmúlik! Csak ne félj no, hiszen minden asszony átesik ezen a szépséges betegségen. Most látom bizony, hogy mink emberek csak jó kutyák se vagyunk. Miért is lennénk? Hogy dolgozunk, túrjuk, vágjuk a földet. Bizony semmik se vagyunk. Mégis csak ti hozzátok világra azokat a kis nevető gyerekeket, akik aztán újra virágoznak, új gyümölcsöt hoznak.

A délelőttöt ilyen beszélgetésekkel ütötték agyon, ebéd után Misilló befogott a könnyű szekérbe, Anyica a legszebb ruhájába öltözött és elindultak a négyórai misére.

Misilló a ló faránál kuporgott s csak néha szólt hátra a begyesen ülő Anyicához. Boldog volt, a szíve hangosan dobogott, mintha a mokány lovacska patkóit akarta volna átkiabálni, s amíg két szeme a zöld, hullámzó mezőkön legelt, folyton az eljövendő gyerekre gondolt, aki szép lesz, kívánatos lesz, mint az anyja és okos lesz, erős lesz, mint ő, Misilló az apja. Mikor az út felén túl voltak, egy pillanatra hátra tekintett, aztán csípősen a ló hasa alá vágott s büszke gőggel futott be asszonyával az ünneplős városba.

Az itató-korcsmától gyalog mentek a templomig. Misilló most se lépett Anyica mellé, mintha vigyázni kívánna rá, mintha a szolgája lenne hátul kullogott utána. Ő lompos, összegyűrt volt, arcába mély árkokat ráncolt az élet, amazon pedig pompázott a drága selyemszövet s páváskodva járt a gidres-gödrös gránit-talajon.

Akikkel útközben találkoztak, azok ámulva fordultak utána az asszonynak és gúnyosan megmosolyogták a fakó, pipogya embert. A templomajtóban feszengő legények hangosan krákogtak, hogy valahogyan észrevétessék magukat, a rücskös, zsíros fejű lányok pedig susogva csomóba bújtak, csakhamar durva szavakban tört ki irigységük és magukat illegetve rázogatták rövid, beágyazott csípőjüket a legények felé. Mindenki szeme megakadt Anyicán, ő annál keményebben, kopogósabban lépett és Misillót majd megölte a gyönyörűség. Feje búbjáig a hiú büszke hím élt benne, nagy féltékenységében is hízott az irigykedő szemektől. A mise alatt odadűlt az asszony padjához, s amíg a jámbor vénemberek elgondolt szentjeikkel bíbelődtek, ő emelt fejjel kereste a fiatalok sóvár tekintetét és felfújta az arcát, hogy majd kirepedt.

Hazafelé egymás mellett ültek a szekér hátsó deszkáján és Misilló naiv őszinteséggel mesélt a városi emberek ámulatáról.

Anyica is látta mindazt, amit ő látott, de most kíváncsian kérdezősködött és tiltakozás nélkül engedte, hogy vágyakozón simuljon hozzá a gerjedező ember.

- Anyica! Anyickám!

Az asszony hangosan kacagott, hogy csengett tőle a fűszeres levegő.

És Misilló ilyenkor úgy érezte, mintha lefeslene róla a rút paraszti bőr és erős kiterjesztett szárnyakkal röpülne, szállna, szállna a magas, meleg nap ölébe.

Éjszakára pedig szép, rózsaszínű álmok látogattak el hozzá, melyek ízes, tarkabarka dolgokkal ajándékozták meg robotban, telhetetlenségben elsavanyodott életét.

Egy reggel éles, átható sikoltás riasztotta föl álmából.

Anyica remegve kuporgott mellette az ágyon, az arcán fehérpiros foltok játszottak.

- Megmozdult! Éreztem, hogy kétszer a szívem alá rúgott... Istenkém, az ő pirinyó lábacskáival motoszkál! - sikoltotta gyerekesen és örömében elsírta magát.

Misilló szeretettel az ölébe babusgatta, biztatta, csitította és ezen a reggelen nem ment ki a földekre, mintha valami biztos veszedelemtől akarta volna megőrizni, egész nap el se mozdult az asszony mellől.

*

Anyica az udvarban hancúrozott a fekete báránnyal, víg volt, piros volt, mint állandóan azóta, hogy anyának érezte magát. Ebédután volt már az idő, mikor egy szürke ismerős hang az ő nevét kiáltozta.

- Anyica, hé! Anyica! - hangzott be az udvarba.

Az asszony figyelt. Kisvártatva egy sapkás, borzas fej bukkant föl a sövény mögött.

- Nini, az apkó! - sikoltott Anyica és igazi örömmel futott az ijedten tekintgető öreghez.

- Hát mit kukucskál kend, mint a tolvaj?

- Pszt, no! Ne rikoltozz! Otthon az urad?

- Nincs az bizony! Hát miért nem jön be kend?

Paluska megkerülte a sövényt s még mindig félénk gyanakodással a házba lépett. Anyica karonfogva a szobába vezette, pálinkát hozatott az asztalra s amíg az öreg mohón nyelte az italt, ő nem kis büszkeséggel eldicsekedett áldott állapotáról.

- Hát bizony inkább sírhatnál, lányom, hogy olyan hóhér kölykét melengeted a te rubintos szíved alatt!

- Miért gyűlöli kend annyira, ha már egyszer eladott neki? Nem rosszabb portéka az én uram se, mint a többi ember. Nem nyúlt az még a kisujjával se hozzám, hogy megüssön. Istenkém, pedig hát kend is megagyabugyálta a boldogult mamicskát.

- Meg én, merthogy meg is érdemelte! De aztán annál inkább nem bántottam a szülőit! - mondta nagy hivalkodva az öreg s arca tűzvörös lett a haragtól. - Az már a pokolra is megérett, aki a tehetetlen öregemberen tölti ki a bosszúját.

- Hát, kendet, talán bántotta valaki, apkó? - kérdezte Anyica halkan.

Az öreg vigyázva leemelte vedlett téli sapkáját:

- Látod? Ezt ő, az a pokol hóhéra csinálta velem, mikor múltkorjában itt voltam. Bent vihogva odaadta a forintot, a kapuban meg rúgott rajtam egyet, mint a rühes kutyán.

Az öreg keserű siránkozással panaszkodott s közben óvatosan tapogatta ősz üstökét, ahol nagy kerek foltban hiányzott a haj.

- A gyilkos! - mondta Anyica s hosszú, gyűlöletteljes pillantás vetett a földek felé, ahol most Misilló dolgozhatott.

- Kínomban akkor ott aludtam el valamelyik kazalban, csak reggel bírtam a városba vergődni s még két hete sincs, hogy a kórházból kiszabadultam.

Anyica egy ideig tétlenül, szinte megmeredve állt az apkó előtt s hiába erőltette magát, hogy valami módon pótolja megbántását, egy alkalmas gondolat nem akadt az eszébe. Később a szolgáló elhozta az okos Bora nénét s most a három asszony tanácskozott a már kótyagos Paluska sorsa felett. Mindegyiküknek volt valami roppant bosszúálló indítványa, de sehogy se tudtak dűlőre jutni. Végre is Bora néne tervét fogadták el.

Úgy határoztak, hogy Paluska nem megy vissza a városba, a gyümölcsös végében van egy üres kunyhó, ahol régente az özvegy bakter lakott s ami most üresen áll, oda kvártélyozzák be az öreget.

- Jó, jó, de hát ott éhen, szomjan veszhet az ember, - mondta az öreg tompa, unalmas hangon.

- Majd a Bora néne mindig fölviszi az ételt meg a pálinkát s ha tehetem én is meglátogatom.

- Aztán az biztos, hogy nem veszejtek el szomjan, meg hogy azt a Lucifert nem engeditek rám?

- Sose reszkessen kend, olyan jó dolga lesz ott, mint a mennyországban se különb.

- Hát akkor jó! - dünnyögte Paluska s részegen vigyorgott hozzá.

Elindultak. A sövényig mind a hárman elkísérték, onnan aztán Bora néne egyedül támogatta föl a meredek úton a gyümölcsösbe.

Estére gondtalan, vidámságot mutatva ült ki Anyica a kapuba. A bűnös képmutatást, amivel Misillót ámította s ami gyakorta őszinte szégyenkezést festett az arcára, most nagyon is helyén valónak találta. Apja meggyalázása módfelett elkeserítette s most talán az orvgyilkosságtól se riadt volna vissza, hogy valamiképp bosszút álljon érte. Ereiben forrt, buzgott a vér... Felkelt. Nagy, emberes lépésekkel járt föl-alá a ház előtt, asszonyos melle magasra duzzadt a sűrű lélegzéstől. Rézpatkós topánjait keményen vágta a kiszikkadt földbe, mintha hirtelen lobbanó indulatát puhítaná. Hogy haragját kissé kifújta, újra a küszöbre kuporodott és abba az irányba nézett, ahonnan a mahomed embert várta. Senkit se látott, a magányosság lassan a szívébe is behúzódott.

A házak végében most feltűnt a hazatérő nyájsereg. A zörgő bádogkolompok, az egyhangú össze-visszabégetés hirtelen magára ébresztették.

A szurtos mezítlábas juhászgyerekek alázatosan köszöntötték.

- Van-e még egy kormos barikátok?

- Nincsen! Most nincsen, de biztos lesz még a nyáron! - felelték egyszerre a juhászok és ostoraikat durrogtatva büszkén hajtották el a sereget az asszony előtt.

Anyica mosolygott a kis legényeken, azután megint magába fordult, lassan, szomorúan énekelni kezdett:

A kék hegyek tetején,
Pompás királi házban,
Lakott egy tűzszemü legény.
Tra-lá, la-lá.
És pártalanul élt szegény.
Tra-lá!

Lent a hegyek tövében
Pedig, mint lőtt madárka,
Egy lány sírt a csók szemetén.
Tra-lá, la-lá.
Két szemről álmodott szegény.
Tra-lá!

Egyszer aztán míg aludt,
Megszánta szélapócska,
Lekapta háza tetejét,
Tra-lá, la-lá,
S befújta hozzá a legényt.
Tra-lá!

Puha, sima hangja reszketve folyt szét a késő alkonyatban, amely, mintha a dús határ illatától nőtt volna óriássá, mind sűrűbb, sötétebb lett körülötte.

- Nem félsz, hogy megfoglak, aztán kalitkába zárlak, hogy csak nekem énekelj!

Hangzott föl egy süket fahang az oldalánál. A gazda hangja volt.

Anyica, mintha valaki késsel vágta volna le nyelvéről a dalt, egyszerre elhallgatott.

- Haragszol rám, hogy megleptelek? - kérdezte Misilló.

- Nem!

- Akkor hát mondd tovább, én is igen szeretem a nótát.

- Nem akarok már... csak úgy unalomból tettem!

Misilló semmi különöset nem vett észre az asszonyon, hátára véve becipelte s a vacsoránál nevetgélve incselkedett vele. Anyica pedig játszotta a kedveset, megelégedettet s talán minden eddiginél simulékonyabb tudott lenni az emberhez. Éjjel azonban sokáig ébren kínlódott, a gyümölcsösbe rejtett apkóra gondolt s alig várta, hogy megvirradjon. Misilló buta, gömbölyű ábrázattal horkolt mellette.

Reggel a szolgálóval megkészítették az elemózsiát s egy nagy üveg szilvapálinkával együtt a béresasszony fölvitte azt az öreghez. Ez aztán így ment napról-napra. Bora néne örült legjobban ennek az új rendszernek, derűsen, jó lábakkal indult neki az útnak s nem egyszer zavaros részegségben tántorgott le a hegyről.

Ha a száműzött dolga felől kérdezték, fontoskodón dadogta:

- Jól van az, lelkecském! Olyan az, mint a valóságos kisisten, csakhát, hogy nem szabad megfeledkezni róla.

- Nem panaszkodik?

- Nem az! Nem! Csak talán mégis éjszakára fél kicsinykét. Mindig mondja is, szegényke: - hej, jó szolgám, ha úgy te is itt maradnál velem, de nem is volnának olyan hosszúak az én éjszakáim.

Az asszonyok hangosan megnevették Bora néne karattyolását.

Ha a szolgáló délben semmi gyanús újságot nem hozott a gazdától, Anyica is meglátogatta az apkót. Fekete pajtását ilyenkor nem vitte magával, vigyázva a házak, fák árnyékába lapulva került a kunyhóba.

Paluska szennyben, piszokban a föltúrt szalmapriccsen gubbaszkodott, bűzös pálinkaszag áradt körülötte. Ha az ajtót kinyitották, a napsugarak egyenesen rátaláltak, s ő ijedten lapogatta le nedves, zöld szemeit. Amióta a kunyhóba helyezték, nem mosdott, nem fésülködött, máskor borotvált állát belepte a tüskés, piszkos-sárga szőr, szögletes feje gömbölyűre puffadt a sok italtól s olybá tűnt, mintha egy nagy, begubózott sündisznót tartogatna a két lekonyult váll.

Anyica nem mert közel menni hozzá, nyitott ajtóval a szoba közepéről beszélt.

Az öregnek nehezen fordult a nyelve, az örökös részegség bolondul összezavartatta vele a szavak értelmét, minden tudománya a gazda elleni szitkokban merült ki. Ha olykor sikerült lányát fölismernie, ezerféleképp megköszönte az áldott pálinkát és kézzel, lábbal hívogatta magához, hogy megcsókolja jóságáért.

Anyica remegve tolta előre fél arcát s hogy megérezte magán a bűzös, borostás száj csámcsogását, napokig beteg maradt utána s még az emlékétől is lúdbőrözött.

Ilyenkor még Misilló előtt se tudta levetni szomorúságát s utálatot érzett minden emberek iránt. Napokon át nem mozdult ki a szobából, megfeledkezett a hízelgő, ravasz béresasszonyokról, pajkos fekete barikájáról, egyedül csak önmagának élt és nyitott szívvel panaszkodott méhe hathónapos virágának, akivel, ő úgy érezte, már beszélgetni is tudott.

*

Az aratás ideje közeledett. A határ, mint óriás aranyszín tenger sárgállott az érő gabonától, az erdőben hirtelen megsokasodtak a madarak s tarka lepkék úsztak virágtól virágig a teljes napsütésben.

A major asszonyain most sorban megmutatkozott a téli henyélés átka, formátlanul elszélesedtek, megmellesedtek s alig cipelték hordós előretolt hasukat. Az egy kanásznén kívül valamennyien várandósak voltak az őszre.

Marika már hónapok óta alig is hagyta el az ágyat. A csípős tavaszi szelek megesték horpadt mellét s azóta napról napra sorvadt, görbült, mint a nem öntözött virág.

Ha Anyica módját ejthette, tejjel, vajjal fölpakolva átszökött hozzá, oda telepedett szegényes ágya szélére, szép szóval vigasztalta, frissen fejt tejjel itatta, mintha tulajdon gyereke lett volna a beteg.

Mielőtt elbúcsúzott tőle, újra ágyazta a szagos, kifeküdt fészket, eltakarította a szétdobált holmit s ha tehette magával vitte a rongyos, tarka cihákat, hogy legközelebb tisztán, egészben hozza vissza.

- Hej, de áldott egy jó lélek is kend, gazdasszonykám! Boldogságos Máriám, de nem is volt nékem egész világéletemben még egy ilyen jóakaróm. Árva voltam én mindig, ütöttek engem mindig, mint a gazdátlan kutyát.

- Nem kell ezért hálálkodni - mondta Anyica kedvesen. - Jó szívvel teszem én ezt, nem hírességgel. Aztán még én is rászorulhatok egyszer nénémre.

- Hej, dehogy is élem meg én már azt.

- Nyár van, néném! Nem hallja milyen teli torokkal fütyülnek a rigók, a határ teli van piros, meg tarka virággal. Nyár van, néném s a jó napocska még a félholtakat is visszahúzza a sírtól.

- De maholnap aztán itt az ősz is és elsöpör az engem, mint a hervadt falevelet.

- Nem! - mondta Anyica szomorúan és szeretettel teljesen megsimogatta a beteg csontos, sárga képét. - Mindjárt csak nem hal meg az ember.

- Majd őszre - felelte a beteg asszony halkan s tiszta mosolyra húzódott éles, vértelen szájszéle. - Egy napon majd azt mondják a ködös szelek. - Hej, nyavalyás kanászné, jól látjuk mi azt, hogy nem vagy te már erre a világra való - s kifújnak az élet portájából, mint a gyökértelen gyomot.

Anyica szomorúan, lehorgasztott fejjel ment haza. Magában érezte a beteg szavainak igazságát, egész fejét telezúgta a szelíd, mindenről lemondó beszéd és sokáig nem tudott szabadulni a kunyhó gyászos hangulatától.

- Nemsokára talán temetés lesz a majorban, - mondta egy este a gazdának, de nem tekintett rá.

- Nos? - kérdezte az ember közömbösen.

- A kanászné - felelte az asszony s még mélyebbre hajtotta a fejét.

Misilló, mintha valaki hirtelen alá szúrt volna, megmozdult a helyén.

- Beteg? - kérdezte s dühösen lelökte az ölében doromboló macskát.

- Nem sok ideje van már szegénykének.

- Hát nála jártál?

Anyica merészen feltekintett, elszántan az igazat akarta felelni, de amint az ember lobogó, tág szemeibe látott, nyugodtan így szólt.

- Nem. Csak hallottam, hogy nagyon odáig van.

Misilló, hogy izgatottságát leküzdje, gyors, apró lépésekkel sétált a szobában.

Jó ideig hallgattak. A vacsoránál közömbös dolgokról beszélgettek, hangjuk tompa, színtelen volt s magukban mindketten a betegre gondoltak.

Az ágyban minden átmenet nélkül ezt mondta Misilló:

- Nem szeretem, ha ezeknek a condráknak a karattyolását hallgatod. Te még drága, jó asszony vagy, Anyickám, de ezek irigykednek rád, azt akarnák, hogy te is olyan szemét légy, mint ők. Nem szeretem én, ha valamelyiket is beereszted a házba.

- Nem jön ide egy teremtett lélek se, - mondta Anyica hidegen s aludni bújt a vánkosok közé.

Misillónak még másnapra is szájában maradt a kellemetlen beszéd íze. Az a gondolata támadt, ha Anyica összepajtáskodik a major asszonyaival, akkor ő már lépes mézzel is hiába csalogatja magához, egy este csak üresen találja a házat. Szomorú volt, sírni tudott volna beteges féltékenységében, amellyel asszony, ember elől őrizte Anyicát.

Egy reggel még mielőtt elment volna hazulról a bamba, hőgöli kanász köszönt be a szobába.

- Mi kell? - kérdezte Misilló az asztal túlsó oldalára húzódva. Egyszerre minden vér a lábába ülepedett.

A kanász bizonytalanul dadogott:

- A feleségem miatt jöttem, merthogy, izé az éjszaka...

- Meghalt? - sikoltott föl Anyica az ágyból.

- Hát, meghalt.

Elhallgattak. A két ember mozdulatlanul, leejtett fejjel állt egymás előtt, Anyica a fal felé fordulva keservesen sírt.

- Az éjszaka meghalt az asszony, - kezdte újból a kanász. - Aztán úgy gondoltam, az Isten nyugossza békén, izé, hát még máma be is vinném a városba.

- Szekeret akarsz? - kérdezte Misilló.

- Hát!

- Jó, egy bérest is vihetsz magadnak!

- Nem szeretem én azt a parádét... izé, no majd a Karinó is elhajtja a lovat.

- Kutyák, éhes, lelketlen kutyák! - nyöszörgött föl Anyica sírós hangja.

Az emberek szó nélkül, egyszerre mentek ki a szobából. Kint egy ideig még hangtalanul együtt haladtak, aztán a kanász elköszönt s a halottas ház felé lépett, Misilló szomorúan a szérűs-kertbe ballagott.

A béresek már valamennyien munkában voltak. Nagy szorgalommal az aratáshoz készülődtek, a fiatalok a gépekkel vesződtek, olajozták, a dob fogait erősítgették, az öregek sorban a fal tövében guggolva a kaszákat kalapálták. Az ütések cifra taktusa messzire kicsengett. Nagy, füllesztő hőség áradt ki a korhadt deszkafalakból, a hézagokon beszúró napsugarak kihúzták az emberek piszkos verítékét és égetőre melegítették a kaszák vékony acélját.

Időnként egy-egy legény teli puttonnyal fölöntötte a fehér, sütögető földet s ilyenkor csípős tyúkganéjszag porzott be a kitágult orrlukakba.

Misilló nem állt dologba, ahogy megjött unottan egy árnyékba eső farönkre dobta magát s órákhosszat meg se mukkant. Ült, ült, halványan, mozdulatlanul, mintha ólomba öntötték volna.

- Nem kell! - mondta mikor a szolgáló az ebédet elé találta. Aztán ingujjába törülte izzadt homlokát s így szólt:

- Mondd meg a gazdasszonyodnak, hogy el ne felejtse, amit egyszer mondtam neki. Nem szeretem, ha valakivel összepajtáskodik. Neked meg lenyúzom a bőröd, ha valami idegen nőstényt észre veszek a házban.

A szolgáló ijedten elcsoszogott, ő pedig visszaesett a meredt némaságba. Szemei a dolgos parasztokat bámulták, de csodálatosképpen más, idegen alakokat látott a helyükbe. Mintha templomban vagy kocsmában lett volna, búsongó dalok, rikoltozások, sírások zsibongtak a fülében.

Az öntöző legény riasztotta föl a kábultságából.

- Ahol a, már temet is a kanász! - ordította el magát a legény s jobb kezét kilökte a hír felé.

A szekér a major közepén döcögött, senki se járt utána. Karinó hajtotta a lovat, csak nagy vörös feje látszott ki a szekér mélyéről. A kanász nyári ünneplőben, fehér ingujjban a koporsó tetején ült, semmi bánatot, meghatódást nem mutatott. Mintha csak krumplis zsákokat vinne a városba, szájából unottan csüngött ki a pipa, bocskoros lábai vidáman kalimpáltak le a szekér hátulján.

A házak ajtajában térdeplős asszonyok, gyerekek verték deszkamellüket a halottért imádkozva.

A fészerben is elhallgatott a kopácsolás. Az emberek a kapu elé sorakoztak és ámulva nézték a pogány, bolond kanászt.

- Hogy lehet már ennyire gonosz egy ember lelke!?

- Ez már bizony a disznainál is utolsóbb!

Mormogták valamennyien. Mikor a szekér irányukba ért, levett kalappal a földig alázkodtak.

Misilló is ott térdelt a jámbor, imádságos csoportban, hangja remegve vergődött a lágy, monoton zümmögésben.

Fölkeltek.

A szekér gyors iramban a városi útra fordult. Egy ideig még látni lehetett, amint egyre kisebbé, szürkébbé válik, aztán hangtalanul úszott bele a gomolygó, nehéz portengerbe.

- No dologra! - mondta komoran Misilló s maga is visszacammogott a tuskóra.

A parasztok engedelmesen munkához láttak, de különben nem sok figyelemmel voltak a gazda iránt. Amíg a kaszát kalapálták, csiszolták, a halott Marikáról beszélgettek, s mély szemgödreikből lopva föl-föl hunyorítottak Misillóra. Az rájuk se hederített. Mintha egy egész külön világban élt volna, értelmetlen szavakat mormogott maga elé, időnként nagyokat sóhajtott.

Este ő lépett ki elsőnek a fészerből.

Egyenesen hazafelé indult.

Anyica nem várakozott rá a kapuban, az udvar is üres, csendes volt, mintha halottat takargatna a ház. Ez a nagy hallgatás egyszerre megrémítette Misillót. Lassan lábujjhegen lépett a szobába.

Az asszony az asztal mellett ült, puha gyolcsból gyerek-ingecskéket varrogatott. Mintha mit se hallott volna, nem tekintett fel az ajtó nyitására.

Misilló egy pillanatig szó nélkül állt, aztán halkan így szólt.

- Megjöttem.

Anyica meglepődve kapta föl a fejét.

- Hiszen még korán van! - mondta s újra a varrásba nézett. - Iparkodnom kell, mert ma-holnap csak beér az idő.

- Már érzed?

- Érzem.

Elhallgattak. Kisvártatva a szolgáló behozta a vacsorát, az asszony nyomban hozzá is ült, Misilló azonban a kanalát se mártotta meg az ételben.

- Miért nem eszel?

- Nem kell.

- Beteg vagy?

Misilló sokáig nem felelt. Mintha valami komoly, szokatlan dolgon törte volna a fejét, elmerülve a lámpa vörös tüzébe bámult. Majd szinte önkénytelenül nyílt meg a szája.

- Olyas valami!... Nem tudom...

- Vessem meg az ágyat? - kérdezte Anyica lebírhatatlan csodálkozással.

- Elmegyek... Holnap Péter-Pál, a határban várom meg a kenyér szent ünnepét.

Hallgattak. Misilló várta, hogy az asszony marasztalja, de hogy az meg se mukkant, búcsúzás nélkül elment.

A majorban már aludtak az emberek, a házak sötétek voltak s olybá tűntek, mintha lomha óriás állatok pihentek volna a csillagos tiszta ég alatt.

Misilló zajtalanul haladt el közöttük, nagy szomorúsággal a földekre tért. Céltalanul bolygott keresztül-kasul a sárga vetésben, nem gondolkodott, csak a nehéz, zavaros érzések dolgoztak benne, dobogó szíve majd kivetette magát a melléből. Később, hogy feljött a hold s megkezdődött a kutyák veszekedett koncertje, szinte őrjöngeni kezdett a kusza hangzavartól.

Az erdő fölött már pirult a hajnal, mikor egy fenyő tövében elnyomta az álom.

A parasztok nótázására ébredt. Könnyebbnek, derűsebbnek érezte magát s hogy később a csorda élén furulyázó kanászt meglátta teljesen megnyugodott.

A gabona még nem mindenütt volt kasza alá való s ezért csak hellyel-közzel arattak ki a táblákból, éppen Péter-Pál napja megszentelésére. Mint azt a szokás tartotta, a gazda járt elöl a kaszával, megmutatta a helyet s egy-egy sújtással mélyen bevágott az aranyos tengerbe. Aztán vidám kurjongatással helyet engedett az ütemre mozgó parasztoknak.

Lassan haladt a munka, de Misilló még ezt a tempót se bírta soká. Józan fejjel visszagondolt az éjszakába s bárhogy akarta is, semmi értelmét nem találta az oktalan kóborlásnak. Biztos az a lassú, gyászos szekér vitte el magával egy éjszakára az eszét. De most már jól van megint, ismét okos, egész embernek érezte magát. Megjelent előtte Anyica gömbölyű, telt alakja, kéjes, fehér tüzek lobogtak föl a szemében, torka reszelősre száradt az asszonyutáni vágyakozásban.

Még alig múlt el a dél, mikor kaszáját a szekérre dobta. Nem bírta tovább szíve bolondulását, szinte szárnyakon vetette magát a major felé. Mintha hirtelen eszét vesztette volna, egy szót se szólt, hátra se tekintett futtában.

A parasztok ijedten, nyitott szájjal bámultak utána.

*

Megbékültek, újra a teljes egyetértés látszata töltötte meg a házat. Az asszony napokon át gyerekruhát varrogatott, Misilló estig a határban fáradt s ha összeültek, minden szavuk a szülés várva várt ünnepéről szólott. Szép boldog jövőt tervezgettek maguk elé és sokszor órákhosszat találgatták: vajon fiú vagy lány lesz az eljövendő vendég.

- Gyerek lesz.

- Nem, lány!

- De ha én akarom! - erősködött Misilló s gőgösen kifeszítette a mellét.

Anyica kacérkodón elébe ugrott.

- Még akkor se, juszt se!

Így kötekedtek, s mint két éretlen tacskók kuncogtak, nevettek a játékhoz.

Misilló szíve csordultig volt a gyönyörűségtől és eszébe se jutott, hogy egyszer is Anyica könnyű kedve mögé nézzen, ahol sötétben könnyezett az asszony lelke. Ő a nagydarab ember puha volt, mint a kovász s szép szóval még a halált is rábeszélhette volna az asszony.

Körülötte is minden a rendes, megszokott útra tért s már a major többi népe se gondolt az agyongyötört Marikával. Amint a napok múltak, úgy fogyott el a halott emléke is és csakhamar önmaguk ezer baja foglalta le az emberek eszét. Szakadatlanul folyt a munka a csekély évi kommencióért, közben egy-két asszony már ágynak dűlt terhességével, a többiek pedig alázatos sopánkodással jártak el a sövényhez, hogy kikunyorálják az ajándékot Anyicától.

Kevéssel a temetés után a kanász elverte magától a vörös Karinót s azóta, mint újra gondtalan legényember élte moslékos, disznószagú világát. Karinó néhány napig anyátlanul, tanyátlanul ott csavargott a majorban, megpróbálkozott, hogy siránkozással az öreg Pecsinkáék kunyhójába fészkelje magát, de nem sikerült neki. Az öregek dörmögve csapták be orra előtt az ajtót, a kutyák megugatták, a többi gyerekek pajkosan belecibáltak fityegő rongyaiba, míg egyszer aztán hirtelen nyoma veszett az árvának. Sokáig a színét se látta senki. Hetek múltán Bora néne, aki a gyümölcsösbe menet találkozott vele, hogy Karinó a hegyi pásztornál bojtárkodik.

- Szegény gazdátlan lélek!

- Árva gyerek sorsa rosszabb a baroménál!

Mondogatták a könnyen lágyuló majorbeliek, aztán megint elfelejtették Karinót.

Bora néne még mindig följárt Paluska kunyhójába. Reggel ment, délben jött s lassan, lassan az ő szemei is nedvesek, homályosak lettek az italtól. Néha megfeledkezve titkos útjairól rikácsoló énekszóval botorkált le a hegyről s ilyenkor hideg veríték verte be Anyica homlokát.

Az udvaron már tartott a masinázás, Misilló is örökösen a ház körül foglalatoskodott s így szinte állandóan a levegőben lógott a veszedelem. Anyicát halálos félelem gyötörte még csak a gondolatától is annak, hogy Misilló fülébe kapja az apkó jó dolgát. Abban az időben, mikor Bora néne érkezését várta, betegséget tetetett, magához csalogatta a mit sem sejtő embert s asszonyi furfanggal a száján tartotta, amíg valamiért a szobába tévedt szolgáló köhécselése be nem jelentette a kinti levegő tisztaságát.

Misilló szelét se érezte a sok cigánykodásnak, ő a világba kívánkozó gyerekre gondolt s jó szívvel becézte, biztatgatta a nyöszörgő asszonyt.

- Hiszen nincs is már egy morzsányi bajom - mondta az asszony s ravasz vigyorgással eltolta Misillót. - Csak úgy jön egyszerre, de aztán megint jól van minden.

Az ember hangosan nevetett.

- Csak légy türelemmel, egyszer aztán el is marad az egész. Mikor már itt a gyerek, akkor már minden jó lesz - mondta s még egyszer visszanevetett az ajtóból.

Anyicának sikerült a gazdát ámítania, de még se volt egy órányi ideje, amit nyugodtan tölthetett volna el. Örökösen az járt az eszében, hogy az ember minden percben rajta kaphatja a csűrés-csavaráson s akkor jaj, mindennek vége, szörnyű dolgot művel majd a nyitott szemű gazda.

Egy napon, hogy Misillónak a határban, a böngészőknél akadt dolga, Anyica elhívatta Bora nénét s együtt fölsiettek a gyümölcsösbe.

Az öreg megszokott délutáni álmát aludta, Anyica alig tudta életre rázni.

- Menjen kend, menjen haza! - mondta siránkozva. - Most már itthon marad az uram s ha rájön, hogy kendet itt takargatom, hússal, pálinkával hizlalom, jaj, jaj, elevenen nyúzza le a bőrünk!

A részeg vénember szó nélkül bámult maga elé. Semmit se értett lánya beszédéből, csak ült bután, előre tolt fejjel.

- Hát nem érti kend, hogy milyen veszedelem ólálkodik a füle mögött. Menjen, apicskám, menjen kend haza.

Az öreg lassan magára eszmélt.

- Hát kidobtok megint, - motyogta át ritka, fekete foga között - te is elkergeted a jó öreg embert, az apkót.

Anyica sírva fakadt és úgy könyörgött az értelmetlen emberhez, mintha saját életéért imádkozna hozzá.

- Jól van, jól, - mondta az végre, hogy valamennyire tisztába jött veszedelmes helyzetével.

Megegyeztek. Az öreg még ezen az éjszakán elhagyja a kunyhót, visszamegy városi odújába, ahova majd kétszer hetenként hússal, pálinkával fölpakolva a béresasszony is belátogat.

Bora néne sírva búcsúzott el jótorkú pajtásától s szája hazáig be nem állt a furfangos tanácsadásban.

- Kedden meg pénteken megy be hozzá, - határozta el magát Anyica. - Akkor majd magamnál tartom a gazdát.

Otthon szívszorongva kérdezősködött a szolgálótól, de, hogy az semmi veszedelmes újságot nem tudott, megnyugodva ült be a szobába.

A gazda későn jött haza, fáradt volt, mindketten csakhamar ágyba bújtak.

Másnap forró, igazi kánikulai nap volt. Misilló kora hajnalban a béresek közé állt és zúgva-zakatolva porzott a munka a sok kérges tenyér alatt. Délelőttől alkonyatig az asszony is az udvaron kószált, sokszor félbe szakította a gazda dolgát, fájdalmairól panaszkodott neki s hagyta, hogy az félénken cirógassa tömpe, bütykös ujjaival. Valósággal kezes bárányt formált az együgyű emberből s a parasztok huncutul összevigyorogtak zsíros kalapjaik alatt.

Csütörtökön este titkos dolga akadt a konyhában Anyicának, Misillóra szégyenkezőn rázárta a vastag szobaajtót s amíg az ember a fodros, kicakkozott gyerekruhákkal játszott, ő az apkó elemózsiáját készítette el a szolgálóval.

- Hát mehetek-e már? - hangzott ki Misilló kisánkodó hangja a szobából. - Ehe, már megyek is, hadd lássam én is, hogy hogy történik. - Kemény falábával ijesztgetőn az ajtóba bökött.

Az asszonyok megrémülve bújtatták maguk alá a tolvajkodott holmit.

- Krisztuskám ne ijesztgessen! - sikoltott föl Anyica.

- Hát akkor ne menjek?

- Nyughasson kend, ha nem akarja halálba vinni a szegénykét! - kiabált vissza a szolgáló, hangja erősen remegett a félelemtől.

A szobában csend lett.

Hogy az asszonyok elkészültek a csomagolással, a holmit az udvar végében a sövény közé rejtették s Anyica az izgalomtól pirosan a szobába sietett.

- Itt vagyok, la!

- Hát hiszen így is van ez jól. Féltelek én téged, kövérke báránykám jobban, mint a tulajdon szemem világát.

- Igenigen nehéz is az én sorsom! - sóhajtott az asszony és szélesen az asztalhoz telepedett. A szemei lázasan égtek, magas, kifeszült melle pihegett a sietős munkától, mintha belső kínok hevítenék.

Misilló szelíd, sajnálkozó szemekkel nézegette.

A napról-napra vastagodó asszonyon kívül semmi se élt az ő szemében. A vad ösztön, melyet a telhetetlen pénzéhség nevelt föl benne harmincnál több esztendőn át, most csüggedten a háttérbe szorult, folyton Anyicára gondolt s nagy örömös érzésekkel volt tele a szíve.

*

Két nappal a cséplés után végleg ágyba dűlt az asszony s egy egész hétig tartott a vajúdása.

Misilló a városból hozatott bábaasszonyt, Bora néne egészen a házba kvártélyozta magát s valamennyien ott sürögtek-forogtak az elfüggönyözött szobában. A levert, magából kiesett ember naphosszat nem mozdult el Anyica ágyától, minden kis zajra ijedten összerezzent s félve leste a beteg mély, fájdalmas sóhajtásait, melyek szürke nehéz ködként fojtogatóvá sűrűsítették a meleg levegőt.

Az ajtóról levették az otromba fazávárt, hogy ne zörögjön a ki-bejárásnál, lefogták a ketyegő, sárga óraingát, hogy ne nyelveljen a lusta idővel s az emberek még lélegzetüket is elfojtva gubbaszkodtak.

Éjszaka Misilló a konyhában vetett magának ágyat, de hiába kívánta a nyugvást csak rövidke stációkat tartott nála az álom. Minduntalan fölriadt szunyókálásából, vigyázva az ajtóhoz botorkált s halkan besúgott a résen:

- Semmi?

A szobában égett a lámpa. Fél éjszakánként másik, másik asszony virrasztott a beteg mellett s az szintén súgva válaszolt:

- Semmi!

Egy délután véletlenül a tarka kandúr is a szobába került, éjszakai csavargásait pihenni, hangos dorombolással nyújtózott el a kemence suton. A lágy, barátságos muzsika most éles körmökkel kapargatta meg Misilló fáradt agyvelejét, kétségbeesetten rimánkodott:

- Jaj, dobjátok ki azt a cudar dögöt. Dobjátok ki, mert még megöli a szegény asszonyt.

Bora néne nyakonfogva kipenderítette a nyávogó kandúrt s fontoskodón még a konyhaajtót is bezárta utána.

Azután mindenki elnémult, süketített a hallgatás.

A hetedik napon éles, fájdalmas sikoltás hasított bele a csendbe, utána mély, panaszló sírás következett.

Az asszonyok hirtelen talpon termettek, komoly figyelmességgel görbültek a beteg fölé.

- No?

- Érzi már?

- Mit érez?

Kérdezték egyszerre mind a hárman.

Anyica nyöszörögve vergődött az ágyon, lázas arca kékbe-vörösbe borult a fájdalomtól.

- No jó, csak nem kell megijedni - mondta a bábaasszony, aztán pajkos hunyorgással a gazdához fordult:

- Nohát most menjen kend, a napra, aztán imádkozzon amíg hívjuk!

Misilló szomorúan kicammogott.

Az udvaron két paraszt a járgány talpfáit ásta ki a földből, lassan haladt a munka, mintha a száraz, porhanyós talaj szíve körül babráltak volna az ásókkal. Időnként minden ok nélkül dühös szóváltásba kezdtek az emberek, majd meg görbén állva maradtak s hogy lustaságukat palástolják, szerszámaikat a járgány korongjához ütögették, csakúgy hangzott bele az egész major.

- Eriggyetek a pokolba! - ordított rájuk Misilló. Majd hirtelen könyörgőre fogta a szót. - Menjetek szépen haza, csak ártok a szegény léleknek a kalimpálásotokkal.

A parasztokat, mintha a szél fújta volna ki a portáról, egyszerre eltűntek. A sövényen túlról csúfosan visszamosolyogtak az udvar közepén karóba nőtt gazdára.

- Bolond ez már!

- Egészen bolond!

Mondták gúnyosan egymás közt és fütyörészve léptek be az ütlegekhez szokott, púpos-hasas asszonyukhoz.

Anyica ijedt, aggodalmas sikoltozása az udvarra is kihangzott, mintha fúrót szorítottak volna Misilló szívébe, fájós görcsök rángatták az arcát. A kemény földhányásra ült, szembe a szoba ablakával, valami nagy, világot rengető dolog jöttére várt s egy helyre meredt szemei majd meggyulladtak az izgalomtól.

Néha csikordult a barna konyhaajtó, vizestállal a kezében a vén szolgáló sietett a kúthoz. Misilló készséggel segített neki s amíg a vedret megmerítette, felhúzta, kíváncsian sugdolódzott az asszonnyal.

- Csak nyugodjon kend, aztán minden jó lesz. Igen nehéz sorsa van szegénykének, - mondta a szolgáló s bólogatva becsoszogott.

Nyomban az ajtócsukás után még erősebben, fájdalmasabban panaszkodott ki Anyica jajongása.

- Édes jó Krisztuskám - fohászkodott Misilló - miért nem könyörülsz meg rajta, no!

Szomorúan visszaült a buckára s nagyon szegénynek, utálatosnak érezte magát. Hirtelen az a gondolata támadt, hogy egyedül ő az oka a kínszenvedésnek, miatta, az ő bűne miatt van halálán az asszony. Őszinte vágyat érzett ahhoz, hogy összelármázza a major népét és ott az ő szemük láttára köpje le magát.

Kissé megnyugodott. Más szülő asszonyok jutottak az eszébe, akik mind átestek ezen a bajon és fürge eleven gyerekeket hoztak a világra. Talán most is majd szerencsével végződik és őneki lesz egy fia, szép, erős, kék szemű, két lábú gyerek.

- Istenem, Istenkém!

Megakadt a nyelve. Bolond durrogás, ordítozás zúdult a fejébe, gondolatai ijedten szétrebbentek, magán kívül rohant keresztül az udvaron.

A kapu előtt, a vörös Karinó nagy ujjongással pattogtatta szíjas pásztorostorát.

- Miért nem mész a dolgodra! - kiáltott rá Misilló tompa hangon.

A gyerek, mintha mit se hallott volna, tovább zajongott.

Misilló átlépett a küszöbön, kedvet érzett hozzá, hogy egy ugrással a nyápic kölyökre vesse magát. De még se tette. Valami benső érzés megállította.

- Hát elhallgatsz már?

- Miért! - kérdezte a gyerek s még egyszer megforgatta az ostort.

- Beteg a gazdasszony - ezt önkéntelenül eresztette ki száján Misilló s mintha saját hangjától most egyszerre elborult volna okosan fontolgató esze, rekedten ordította:

- Eridj, eridj, mert megtaposlak! Kiveszem a gégéd, te!

Karinó vállára kapta az ostor nyelét és elszántan szembe állt a gazdával.

- Hát mért? Már mért mennék? - rikoltotta. Hangja remegett az izgalomtól s kicsiny szürke szemei gyorsan pillogtak, mintha a vakító napba nézne.

- Nem mész?

- Nem!

- Te... te... te!...

Karinó észrevette a gazda ökölbe szorult, ütésre kész kezét s mielőtt az még rácsaphatott volna, ő támadt. A hosszú, fürge ostor egy pillanat alatt Misilló arcába kígyózott.

- Most már elmegyek! - mondta s vihogva futott a hegy felé.

Misilló előtt tűzben forgott a világ, hogy kissé föleszmélt, fájdalmas vonyítással vetette magát a gyerek után. Arcából vastag csíkban szivárgott a vér. Karinó csúfondáros nevetése mind messzebbről hangzott, de ő nem soká bírta a futást. Az előtte gomolygó porfelhő csakhamar megvakította, rossz lába váratlanul gödörbe ugrott s amilyen hosszú, nehéz ember volt nyekkenve terült el a földön.

Alkonyatkor a béresek szedték föl az árokból s ölbe véve eszméletlenül cipelték haza.

A szobában már égett a lámpa, mikor az asszonyoknak sikerült életre locsolniuk. Nyöszörögve Anyica ágya felé fordult s az első pillanatra szemébe tűnt az asszony mellé pólyázott pirinyó emberke.

- Megvan? - kérdezte szívszorongva. - Szólj hát valamit, Anyickám!

- Pszt, most hunyta le a szemét! - mondta a bábaasszony s vigyázva az ember ágyára tette a gyereket. - Fiú, csókolja meg Apukája.

Misilló nehezen fölkönyökölt s ahogy a kibontott egészséges öklömnyi testet meglátta, örömmel kiáltozott:

- Fiú! Istenkém, két egész lábacskája van... Harmatos kis virágom!... Édes Anyickám!

Aztán egyszerre elsírta magát s lassan a fal felé fordult:

- És én beteg vagyok.

Széles hátán remegett az ing, mintha láthatatlan, nyomorgató kezek kapirgáltak volna alatta.

*

Misilló a veséjét ütötte meg, nehezen épült a bajból. Az asszony már odahagyta az ágyat, újra víg volt s pirosan nyílt, mint valami tizenhat esztendős szűzlány. Egy héttel a születés után pompás keresztelőt rendezett Anyica, s a gyerek, közös kívánatra, a Joskó nevet kapta. Ezen a napon megállt a munka, nagy ceremóniával három papot hoztak ki a városból, az öreg parasztok terített asztalhoz voltak hivatalosak, a lányok, legények meg víg harmonikaszó mellett hopszkáztak a tiszta udvaron. Mindenki fülig ette-itta magát, csak éppen a gazda hiányzott a dús asztal mellől.

Ő ekkor is s még ezután is sokáig nyomta az ágyat.

Ameddig Kristófot várták, az asszony a gazdasággal vesződött, Misilló pedig a kövérke, sírós emberkét babusgatta naphosszat. Anyica csak a szoptatás idejében mutatkozott, ilyenkor oda ült a beteg ágyszélére, telt gömbölyű mellét Joskó éhes szájába gyömöszölte s amíg az szürcsölve majszolta a tejes bimbót, ő a gazdával beszélgetett.

- Hogy megy a munka? - kérdezte az ember. - A jószág nem beteg?

- Nem.

- Magtárba van már a búza?

- Ott! - mondta Anyica, aztán nagy szakértelemmel a répaszedésről beszélt és nem unta meg a béresek szorgalmát dicsérni, akik az ő kedvére még késő éjszaka is a vermeknél dolgoznak.

Misilló örült a híreknek s türelmesen várta a napot, hogy az asszonyt megváltsa a nem neki való munkától.

- Úgy megy minden, mint a karikacsapás! - mondta Anyica végezetül s már repült is kifelé a szobából. Az ajtóból parancsolón szólt vissza:

- Csak aztán kend se aludja át az egész napot, sokszor kihallani, hogy sír az az ártatlan lélek! Adja kend szájába a cuclit, ha nyekereg!

Az ember mosolyogva engedelmeskedett. Egész nap nem tette ki karjából a gyereket s mint valami türelmes vén pesztonka cukros cuclival altatgatta, víg, kacskaringós nótákat dalolgatott a mulattatására.

Rekedt, színtelen hangja nyikorogva ért ki a konyhába és hangosan megnevettette a szabadjára hagyott asszonyokat, akik a gazda betegsége óta otthonos nyugalommal jöttek-mentek a portán. A tűzhelyen állandóan forrt az étel, az asszonyok mérték nélkül itták az édeskés almabort és délben, este Misilló konyhájából traktálták meg a lusta béreseket. És az okos Róza néne kétszer hetenként annyi holmit pakolt össze az öreg Paluskának, hogy az ő egész családja részére is bőven jutott a vámból.

Anyica nagy, szorgalmas munkáról beszélt Misillónak, de mindenütt csak tunya henyélés élte világát s amíg a gazda a sírós gyerekkel bajlódott, ő boldog, boldogtalant jóltartott a halomra gyűjtött vagyonból. Délutánonként pedig átjárt Pecsinkáékhoz, hogy drága ajándékok árán valamit megtudjon a katona Kristófról.

Az öregek eleinte fukaron bántak a szóval, de csakhamar az ő nyelvüket is megoldotta az éhség és sok hazugul kitalált újsággal kedveskedtek Anyicának.

- Derék, okos egy legény a mi Kristófunk, - mondták. - Maholnap már ott is hagyja a katonáékat, olyan lesz ő majd itt a majorban a sok kórólegény között, mint az eleven pipacsvirág, mézért járnak majd az ő szájára a lányok, menyecskék.

Anyica pironkodva nevetett.

- Bizony, bizony, még máig sem tudom, honnan szedtem én ezt a gyönyörűséget! - kelepelte az anya s kissé büszkélkedve fordult vendége felé. - Aztán, hogy hallgat ő az én szavamra, minthacsak tavaly vettem volna el a csecstől.

Anyica elértette a beszédet, búcsúzásnál szeretettel megcsókolta a vénasszony szutykos, ráncos képét s másnap még több elemózsiával szökött be a kunyhóba.

Ha jókedvvel, megelégedetten vált el Pecsinkáéktól, akkor sugárzó arccal ült le Misilló ágyára s a derék, kívánatos huszárra gondolva, csókkal hízelgett a beteg embernek. Az pedig égő szemekkel, alázatosan hozzásimult és sokáig mukkanni se tudott a lázas izgalomtól.

- Édes cukrom, Anyickám! - dadogta. - Nem sokáig látsz még ilyen nyomorultnak. Néha már semmi fájdalmat nem érzek.

- Tudom, tudom! - vágott szavába az asszony és ölelte, két karjával az ágyra szorította, hogy nyekkent bele az ember puhára feküdt teste.

- Talán már föl is kelhetnék, - mondta egy alkalommal Misilló.

- Nem! Nem, én azt akarom, hogy egészen egészséges légy. Nem, nem szabad!

Misilló is dadogni akart még valamit, de az asszony nem engedte.

Mintha hirtelen eszét vesztette volna, egész testével Misillóra nyomta magát. - Nem, nem! - kiabálta csukló nevetéssel s amíg a szája tüzesen csókolt, tíz ujja gyilkolón az ember torkára csavarodott.

- Megfullok, no!... a... g-gém... nóó!

- Szeretlek! - sziszegte a megzavarodott asszony s csókjaival a fuldokló szájára tapadt, hogy az ujjai közt átszökött levegőt is belérekessze.

Misilló nem bírta tovább, az életéért birkózott s az arca kék lett, mire nagynehezen újra levegőt kapott.

Anyica ijedten tántorodott el az ágytól, verítékes volt, minden porcikája remegett az indulattól.

Az ember kissé kifújta magát, felült az ágyban és kedveskedőn így szólt:

- Nahát mi bajod, kis bolondkám?

Egy pillanatig még állt mozdulatlanul az asszony, most maga se tudta mi történt vele. Aztán hirtelen megroppant, elsírta magát s mintha valami szörnyű ellenség elől menekülne, amíg két kiugró szeme Misilló mozdulatait vigyázta, hátrafelé kihúzódott a szobából.

- Ne félj no, kis bolondkám, hiszen nem akartalak megijeszteni.

Misilló sokáig hívogatta az asszonyt s hogy az nem mutatkozott, megkísérelte az ágyról lemászni, utána menni a vadoncnak, de nem volt ereje a földre jutni. A hasztalan erőlködés után bágyadtan dűlt vissza a helyére.

Feje fölött egyhangú tik-takban sántikált a kopott kakukkos óra, oldalánál a pólyás jóízű szuszogását hallotta s ő olyan volt most, mint egy csúnya, száraz mellű gyerekágyas asszony. Az előbbi furcsa jelenetre gondolt, úgy gondolta, durva kapálódzásával halálig sértette a párját s lassan megeredt a könnye.

Estére a szolgálóval jött be Anyica s amíg a kicsikét szoptatta, kendője alól gyanakodón lesett ki az emberre.

- Haragszol még, Anyickám? - kérdezte Misilló s hízelegve hozzátette. - No ne félj, nem kelek föl! Csak akkor kelek föl, ha majd egészen jól leszek.

Anyica szomorúan csak ennyit mondott:

- Jó!

(Folyt. köv.)