Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 12. szám

HUNGARICUS: ORGONASZÓ

Egyedül vagyok. A néma templom. Penészes hideg.
Karcsu gótablakok. Bágyadt napvigyorgás.
Tompává meredt halálszinek. A félhomály.
Itt lakik a szomoru Mester. A virrasztó.
Aki lát és hall. Akit bántanak. Aki mégis szeret.
Most beléd öntöm a lelkemet, hatalmas orgona.
Villanyosok vijjogására fojtsd rá a szót, bánatajtó.
Ne bántsatok most, itt fagyott lehelletek.
Elnyögött kivánságok, szentantal-fillérek, csitt.
Már dübörögve mordul a mótor fordulása, jaj...
Dohogva szűköl erős melled, én szolgám, orgonám.
Ércajkad csak várjon egy percig, míg megjön az erőm,
és zendüljön zúgva, zord zenére, zivataros szóra.
Ujjam merev, mint a halotté.
Egyedül vagyok.

Kezdd el, vox celestis:
Walpurgisz-éj. Szilfid szűzeknek nádszál sziluettje.
Dolce: csöndes cserjés. Csacsogó csermely csobbanása.
Salicional: lepkeszárnyu leányálmok. Lankadt lemondás.
Viola di gamba: szárnyaszegett szerelmek szívverése.
Capricorno: turulmadár harcra riad, rikoltva rebben.
Havasi kürt: zűrzavaros csatazaj. Távoli égzengés.
Éteri harmónia: halálhörgések halk lehellete.
Hősi halált halt hullákon hűséges hótakaró.
Te hideg hióbharang. Te sziriuszbeli.

Eh, hagyjatok.
Hadd halljam az élet hangjait.
Lábbal hadd tapossam a pedált. Dohogj, huhogj,
hogy megszakadjon szivedben a munkás vaskezenyoma.
Dalold a verítékszagu életet.
Recsegjen a púzon, mint a vérszívó gyárikürt,
bombardonok harsogjanak az éhező műhelyekről,
és a kisszekundok kakofóniája: gé, gisz, á, bé, há,
ölje őrületbe a gépszíjvágta fülidegeket.

Odakint úgyis a gránátok aratják társaitokat
és a szegény lapulókat az elülsők vére permetezi,
csonka karok hullanak a füstölgő égből átok gyanánt.
Csak robbantsátok, zúgjátok, tizenhatlábas ércsípok
az esztelen kárhozat erőlködéseit,
zörögjétek zűrzavaros csörrenéssel a rémületet,
hogy lássa az arcatúrta sárban a temetetlen vázat,
kinek csontjaiból majd cukrot csináltat az üzlet.
Énekeld a csata hősi jajszavát
és a fogvacogást a gránáttölcsérben.
Oboák, kürtök, szóljatok. Te is, harminckétlábas,
föld alól jövő ágyuhangja a megvénhedt orgonának,
te nagy Cé, gyászmiséket kezdő,
feketére festett halálkuvikolás,
gyászold a sok párjavesztett páriát.
Most ez az élet hangja.

Fölijesztem hosszú aluvástokat,
ti falra festett másvilági fénykoszorusok,
akiket pálmával, fürésszel, karddal, andráskereszttel
idemázolt az ihletetlen templomművész: hallgassatok
és kérjétek a szomorú Mestert, hogy ismét
virrasszon a síró világ fölött,
mert veszendőbe megy az ember.

Halk szóra fordul az ujjam, hogy Hozzád muzsikálok,
fölcsúszik a harmadik manuálra és Esz-durban
kezdi a Lauda Siont:
...lauda ducem et pastorem...
Elég a vérből. Szállj le szép szeliden,
Szomorú szemed szinére, szelid szád szavára
hadd üljön el a pogány orgia.
Lásd, már a dolcissimónak ezüsthúrjain zenélek,
hogy vedd ki a kardot mindenki kezéből,
aki ellened tört és aki neved bitorolja,
aki neveddel ajkán űzi aljas üzletét.

Hogy szóljak Hozzád? Sóhajos jajokkal,
vagy égverő szóval, amit az ihlet közepén
cserbenhágy a tökéletlen hangteknika?
Hiszen mik vagytok, ti izzadva öntött ércsípok,
ha egyszer emberfölöttit akarok kisajtolni
hitvány testetekből?...

Dolcissimo, te hitvány rekedtség, te nem édes,
aeolhárfa, te nyögő, te nemdaloló,
vox angelica, te utcasöprőkáromkodás
vox humana, te ördögvigyorgyás. - Ti tökéletlenek,
hát nem tudtok jézushozvaló szóval zengeni?
Káprázat játszik velem?...
Vagy talán részeg kántoroknak únott kezenyoma
fekszi meg szátok analfabétaságát?
hogy nem tudtok más hangot adni,
mint sípládába való együgyüségeket?
Elhagyott az ihlet?...

Csak újra vissza az első manuálra,
ott hangok vannak, nehéz pőrölyök,
a principálnak érces trombitája,
a trombitának keserű csatamuzsikája,
a bombardonnak tüdőfakasztó sírása,
az oboának részeges burleszksége
és a mélyhegedű férfias szava.
Csak harsogjatok, csak zúgjatok.
Még nem fagyott ki a gondolat ideges kezemből,
még tüzel az agyam képezdetanároknak tilos harmóniát,
amire régi szabályok nem tanítanak,
s amire fölujjong ki nem aknázott, meg nem értett
mesterét hiába váró, hisztériás melled,
te jövő zenéje, te csudaorgona!
Miért is tette puhává gyáva terveződ
másként oly érces, telt, emberi hangodat
burdonnal, flótával és mindenféle fafuvóval,
tüdővészt ugató erőtlen hangsemmiségekkel...
És mégis, igaz... Most ez az élet.
Hadd halljam hát a burdont, a kopott fuvolát,
a hangtalan köhögéseket,
piszkos, kavargó, fekete Bé-mollban hadd krákogjon
az elernyedt emberszó, a döglődő gyöngeség.
Ez való mostan hozzánk. Így sirunk föl Hozzád,
hogy értsd meg: kiveszett a szó, a muzsika,
rekedt káromkodássá törpült a feléd lendített
szegény, szárnyaszegett imádság.
Mert háború van.

Oh, ha egyszer...
Ha egyszer még zenghetném diadalmas zokogással
szív, béke, megértés, szeretet, áldás, boldogság,
minden hangot folhabzsoló férfihimnuszodat!
Hogy kiterjesztett, áldó, békekereszt-karjaimat
széltében odacsapnám a vigyorgó elefántcsontokra
és a fehéret, feketét egyszerre bődítené meg
a fékevesztett tutti-voce utolsó ordítása,
hogy minden kiáltásod egyszerre szóljon
és a nagy szót váró lelked beteljék az igével,
hogy szívjon be zörgő tüdőd harmincszor annyit,
hogy kiáltsanak a csendes hangok is: a vox humana
s a vox angelica együtt, oxigéntől részegülten,
az étheri harmónia ordítsa a jobb világot,
és a recsegő bombardon, a titokzatos tuba mirabilis,
sivalkodó mixturák és aperták hangzivatarja
magukból kikelve megharmincszorozódjanak,
és a kromatikus skála millió hangszine
egymást túlkiabálva zengje a béke himnuszát, -
hogy kiharsogjon innen az emberek közé,
lebbentse föl a bánatajtó nehéz posztóját, -
ki az utcára, - a villanyosok zörgését,
a járókelők üzleti szerelmét és spekulációját,
özvegyek szomorú örömét, árvák békeátkozását
remegve, bőgve kiáltsa harmincszorosan túl szavad, -
hogy ennyi hangot el nem biró melled megfeszüljön
és kileheld lelked levegőjét a nagy Igére, -
utólszor kiáltsanak a rozsdás ércsípok,
utólszor öleljem én is, nem bánom,
ezerszemű, fehér, hideg billentyűsorodat
és szakadjon meg szivem a világbéke himnuszára!