Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 11. szám

Ignotus: GÖRGEY

Görgey Artúrról nem játékszó, hogy meghalt 1849-ben. Valóban akkor halt meg, mint ahogy a színész akkor hal meg, mikor utoljára lép le a deszkáról s az asszony akkor, mikor utoljára halnak meg mosolyáért. Amit Görgey Artúr 1849 után mostanáig, testi haláláig, hatvanhét esztendőn át megért, annyira sem tartozik életéhez, mint Napóleonéhoz tartozott a Waterloo után még eltelt hat esztendő. Sőt ha elgondoljátok, hogy Szent Ilona nyomban Campo Formio vagy, hogy nagyot mondjunk, brumaire 18-a után következik el, ez is tökéletesebb sors volna a Görgey sorsánál. Mert Campo Fornio és brumaire 18-a nemcsak magában sikerült s volt bizonyítványa a Napóleon katonai és emberi és államférfiúi rendkívüliségének s annak, hogy ezt felebarátai elismerik s meghajtják fejüket igájának, hanem általában siker volt, - nemcsak Napóleonnak, de a világnak, de Franciaországnak is haladása a Napóleon személyes törekvésein belül kialakult politikai és világalakító szándék irányában. Görgeynek ilyen elégtétele nem volt. Isaszeg, Vác, Nagysarló, Budavárának megvétele s augusztus 11-én a diktatúra, mind nem az, amit sikernek lehet nevezni. Mind, minél fényesebb vagy teljesebb, annál keservesebb irónia a kilátástalansághoz képest, melynek állomása volt - körülbelül mint ha csodaszépen ragyog a tavasz, mikor halottunkat temetjük. Sem az ügynek, melynek szolgálatába állt volt, sem az iránynak, melybe mint hite szerint megváltóba, ez ügyet terelni akarta, nem használt, sem a Görgey rendkívülisége, sem az, hogy e rendkívüliség kitűnt, elismertetett, alkotáshoz jutott s a legfőbb katonai és polgári polcot érte el. Képzeljétek el Talmát vagy Garrickot, ha meghalt volna nyomban az első... de mit hajszolom a képet? Nincs erre kép, nincs erre hasonlat. A Görgey szerencsétlensége páratlan az egész világtörténelemben.

Ami aztán ezek után jött, 1849 után? A cserépítélet s a kései megenyhülés? Görgey Artúr kemény ember volt és lenézte az embereket. Bizonyos, hogy magával szemben éppúgy nem volt érzelgő, mint mások iránt, s a saját szenvedését éppúgy nem vette szívére, mint a másokét. Bizonyos az is - ilyenfajta emberről látatlanban bizonyos - hogy sokkal teljesebben lenézte azt, aki őt vagy tartotta árulónak, vagy komédiázta, hogy annak tartja, semhogy hajszájuk egy körömhegynyit is áthatott volna a lelke bőrén s önérzetét egy rezzenettel is megrendítette volna. Viszont a kései elismerés - éppen, mert az embereket lenézte - nem pótolhatta azt az igazi elismerést, azt az igazi - hogy a pontos szót ismételjem - bizonyítványt, amit csak a siker adhatott volna meg. Ez különben általában áll, minden emberi elismerésre. De még valahogy, ha a kortársak, ha ugyanazok, kik elébb árulónak vélték, tértek volna rövidesen a bűnbánóan jobb véleményre, az talán még lett volna elégtétel, még gerjesztett volna némi meleget a hideg katonaszív köré. De az utókor? A fiak, az unokák? Heine mondta halálos ágyán, Dieu me pardonnera, c'est donc son métier! Az utókornak mestersége, hogy megértsen, hogy jóvátegyen, s jóvátétele éppen ezért nem ér semmit. Mit tehet jóvá egy 1870-ben vagy 1880-ban született ember azon a véleményen, mit nagyapja 1849 dolgában vitt a sírba? Az utókor e gépies elismerése felől a történelemismerő Görgey amúgy is biztos lehetett és bizonyára biztos is volt, s lett volna, ha nem 1916-ban, hanem 1850-ben hal vala meg. Ezért nem volt érdemes még hatvanhét esztendőt elvegetálnia. Igen, ha e hosszú élettel, mint Radetzky vagy Moltke vagy Hindenburg, megérte volna a maga Novaráját, Sedanját vagy Tannenbergjét, az elégtétel lett volna. De hogy a miért ő 1849-ben hiába küzdött, az diadalra jutott 1867-ben s akkor is mások által, az lehetett elégtétel a hazafinak, de nem volt ír az ember, a nagy ember sebére. Görgey Artúr könyörtelenül történelmi férfiú volt, kin a történelem könyörtelen gázolt át.

Hogy miben állt az ő szerencsétlensége, azt közvetetten Kossuth határozta meg, mikor, az emigrációban, buzgóan vetette magát katonai tanulásra, hogy ha új forradalom hívná haza, annak mint hadvezér is élére állhasson. Valóban, ha valami mozgalom, úgy a forradalmi kívánja meg az egységes vezetést. Forradalmat nemcsak, hogy rózsavízzel nem csinálnak, de alkotmányossággal sem. A forradalom valamennyire mindig anarkia - anarkiát pedig csak diktatúra tud együt-tartani, nem pedig a hatásköröknek holmi montesquieui, szép, pontos és szimmetriás megosztása. Még olyan fegyelem, olyan monarhikus és legitimista rend s olyan siker és szerencse közepett is (nincs jobb harmóniaszerző a sikernél!) aminő 1866-ban, majd 1870-71-ben kedvezett a poroszoknak, még annak közepett is egyre le-lecsapódóban volt a konfliktus mennyköve a polgári és katonai két lángelme: Bismarck és Moltke között - s csak az öreg Vilmos király nagy tekintélye és okossága tudta felhőjébe fojtani. Kossuth és Görgey fölött nem állott volt tekintély, nem vette körül őket hagyományos rend, mert hiszen éppen annak megbuktatására keltek föl, s nem enyhítette őket össze a törekvés egyformasága sem, mert nemcsak egyéniségre különböztek, mint Bismarck és Moltke is, de még jobban világnézetre, még jobban politikai meggyőződésre. Kossuth valóban forradalmi egyéniség volt, Görgey alapjában konzervatív, s nincs kilátástalanabb, mint az a kegyes óhajtás, hogy, értsük meg egymást, ha még oly ellentétes utakon keressük is a jót, mert a haza élete és érdeke mindenek felett áll. Ez az összeegyeztetés, ez a türelem, ez a megértés, az egymás jóhiszemének ez az elismerése talán lehetséges bizonyos fokig, de éppen csak addig, amíg az egész politika tulajdonképp plátói, vagyis a gyakorlatban az objektíve majdnem egyre megy, melyik politika győz. Ám lehetetlen és elképzelhetetlen éppen akkor, mikor leginkább szükség volna rá, mikor a politikának éppen a nemzet életéről kell döntenie, s lehetetlen úgy hinnünk a magunk politikájának helyességében, vagyis a nemzet életét megtartani alkalmas voltában, hogy egyúttal nemzetgyilkos, tehát igenis rosszhiszemű, tehát igenis áruló politikának ne tartsuk az ellenkezőt. Kossuth és Görgey közt ugyanaz volt a meggyőződésbeli ellentét, mint most például a német szociáldemokrácián belül a Bernsteinék s a Wolfgang Heineék közt való. Vagyis olyan ellentét, amit éppen a haza életérdekére való hivatkozással lehet legkevésbé összeegyeztetni. Mindenben ismerhet az ember, a meggyőződés tréfát vagy türelmet, csak a haza élete dolgában nem.

Megoldás persze lehetett, ha lehetett volna, az, hogy a katona Görgey, gondolkodás nélkül alárendelje magát a polgári vezér, a Kossuth meggyőződésének. Ám éppen ez az, ami nem lehetett - ami általában és mindig nehéz, forradalomban azonban lehetetlen. Mindig és mindenütt úgy van, hogy el lehet képzelni nagy államférfit is, aki még kevéssé sem ért stratégiához s ezt maga is tudja s nem beszél bele és hagyja a katonát, hogy cselekedjék legjobb tudása és hite szerint. Ellenben nem lehet elképzelni katonát, még oly kicsinyet sem, hogy valamennyire ne gondolkozzék, valami politikai ítélete, nézete, meggyőződése ne legyen - már pedig a meggyőződésnek az a természete, hogy annál kevésbé tud közömbös, terméketlen és türelmes maradni, minél aktuálisabb. S ha már legitimista és monarhikus és szerencsés állapotok közt is elképzelhetetlen, hogy hadvezér teljes erővel és tehetséggel harcoljon olyasmiért, amit nem tart jónak, forradalomban, egy nemzet szabadságharcában, egy nép, egy ország életének vagy halálának döntő pillanataiban ez meg éppen elképzelhetetlen, s elképzelhetetlen az a katonai fővezér, ki mikor azt érzi, hogy a polgári fővezér rossz felé tereli őt és az országot, meg ne fogja, még akaratlanul is, ezt a terelő kart. A Napóleon s vele együtt Franciaország szerencséje ott kezdődött, ahol Napóleonnak, a katonának, nem parancsolt más, mint Napóleon az államférfi.

Hogy nálunk nem így volt, az volt a forradalomnak általában való kilátástalanságán kívül, a szerencsétlensége a hazának, Kossuthnak és Görgeynek is. Még monarchikus hazánkban is természetes, hogy a győzelmes hadvezér megkapja a polgári vezetést, - a semmiképpen nem militáris Angliában is később miniszterelnök lett a waterlooi győző s ma is nem tartanák-e mindenütt természetesnek (nem mondom, hogy szükségesnek) ha Bethmann úr például a Hindenburg óriás tekintélyét tenné javaslatba a békekötés emberfeletti jelentőségű munkájának elvégzésére? Kossuthban nem is volt a hiba, - ő végre kezébe is adta Görgeynek a mindenhatóságot, de a kétfelől megtámadt nemzet ekkor már úgy sarokba volt szorítva, hogy a mennybéli Mindenható sem segíthetett volna rajta. Ha ilyenkor lehetne vigasztalódni vagy mikor tizennyolc év múltán a haza jobb sorsa megengedte a vigasztalódást, úgy Kossuth, mint Görgey megvigasztalódhatott azzal, hogy csak az ő személyes sorsuk lett volna valamivel más, de a hazáé nem, akár ha a forradalomnak mindjárt az elején lett volna Görgey diktátor vagy Kossuth tudott volna a saját hadvezére lenni. A forradalom, Európa akkori erőviszonyai közepett, így is, úgy is kilátástalan volt, - viszont a vállalóinak s megindítóinak nem kellett önvádat érezniük, mert nem a nemzet kelt föl, hanem a nemzetet kényszerítették bele, kívülről és ellenállhatatlanul a szabadságharcba, melyet aztán vállalniuk kellett a konzervatív Deákoknak, Batthyányknak, Mészárosoknak és Görgeyknek éppúgy, mint a forradalmi Kossuthoknak, Szemeréknek, Petőfiknek és, hogy minden regiszteren végigmenjünk, Madarászoknak.

...Félig-meddig gyerekember voltam, a Görgey-mentő tisztes mozgalmak leghevesebbje közepett, mikor azt hittem, megtalálom a nemzeti titok (és fájdalom) nyitját, mikor abban keresem, hogy, mint akkor néhai Tóth Béla társunknak megírtam, "Görgey nem azért volt áruló, mintha igazán elárulta volna a hazát vagy mert realista létére nem hitt a forradalom jó végében, hanem mert nem úgy harcolt, mintha hinne benne." Most, a nagy katona és tiszta hazafi ravatalánál úgy érzem, hogy ez a kulcs sem nyit ki semmit, mert nem is áll, hogy Görgey, ahol harcolt, ne úgy harcolt volna, mint aki nem hisz a forradalom jó végében. Valójában nincs is itt titok vagy érthetetlenség, s Görgeynek volt igaza, aki s amikor a maga esetét igen egyszerűnek, világosnak, minden érthetetlenség, titokzatosság és rendkívüliség híján valónak látta, mondván, hogy a szerencsétlen emberek s a szerencsétlen nemzetek kénytelenek volnának megölni magukat, ha szerencsétlenségükért mást okolni nem tudnának. Görgey minden szolgálatot megtett hazájának, mikor elébb, a forradalomban, megmentett, amennyit lehetett, életéből, majd, hosszú évtizedeken át, megmentett, amennyit kellett, önérzetéből. Szerencsétlensége az volt, hogy csak ilyen szolgálatokat tehetett, holott tehetsége és jelleme szerencsésebb szolgálatokra lett volna hivatott, - s hogy a második szolgálatot még eleven testében adatott és kelletett megtennie, holott megtehette volna egy csendes domb alól, egy hallgatag kriptából is, meghalván, szerencsésen a szerencsétlenségben, aznap, mikor a nemzet azon korszakbeli végzete az ő minden további hátralévő napjainak személyi végzetévé dermedt.