Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 10. szám

Halász Imre: TÖRÖK-MAGYAR VONATKOZÁSOK

(Harmadik közlemény)

A török-magyar vonatkozások a bécsi és zsitvatoroki békére következett három nemzedék alatt is elsőrendű tényezői maradtak a magyar politikának. De a magyar nemzet sorsára gyakorolt behatásukat csak ama kor uralkodó eszméinek és az akkori európai konstelláció alakulásának világításában értékelhetjük helyesen.

A tizenhetedik század jellegzetes tünetei közt első helyen áll a katolikus reakció erőteljes előnyomulása. Ennek természetszerűen jönni kellett, miként az árhullámra következik a hullámvölgy. Csodálkozik valaki, hogy a katolicizmus nem volt hajlandó magát kiszoríttatni évezredes pozíciójából? Viszont nem természetes-e, hogy a protestánsok egész erejükből védekeztek azok ellen, kik megsemmisítésükre törtek?

Az egymással küzdő világáramlatoknak ezen a hullámzó tengerén hányattatott a magyarságnak annyi vihartól megviselt kis hajója is.

Az akkori Európa másik uralkodó irányeszméje volt a monarchikus hatalom erős és végül diadalmas térfoglalása szemben a rendi alkotmányossággal, illetőleg ennek többé-kevésbé már megtépázott maradványaival. Az oligarchia és partikularizmus középkori chaoszából az újkori állam tört megalakulása felé. Hogy ez megszülethessék, Európának át kellett esnie a szülési fájdalmakon. Az út a modern államhoz az abszolutizmuson vezetett keresztül. "L'état c'est moi!" - mondotta XIV. Lajos francia király.

Újabb hullámcsapás: jöttek az enciklopédisták, Voltaire, Rousseau, utóbb a francia forradalom. Ennek nyomában ismét a reakció következett. A hullámzás folyik tovább az idők végéig.

A török-magyar vonatkozások méltatásánál most a tizenhetedik századnál tartunk. Európa a reakció jegyében. Ne felejtsük ezt, ha az akkori emberek tetteit, viselkedését, törekvéseit, küzdelmeit helyes mértékkel akarjuk megmérni. Sötét idők voltak ezek. Ne felejtsük, hogy csak nyolc év előtt égettette meg az inquizició Rómában a tudomány lángeszű úttörőjét, az újkori világnézet hajnalának hirdetőjét Giordano Brúnót.

Bocskay 1606-ban megcsinálta a bécsi békét, mint manapság mondanák, létrehozta a "kiegyezést" a nemzet és a dinasztia közt. A királyi, azaz nyugati magyar országrész trónját II. Mátyás foglalta el. A magyarok eleinte csak jót vártak tőle, hisz az ő segítségükkel sikerült elődjét Rudolfot detronizálnia. Mikor pedig magyar királlyá választását szorgalmazta (1607-ben), Illésházyhoz intézett levelében azt írta, hogy "ősei után ő maga is magyar származású és soha sem fogja a magyarokat elhagyni". De nemcsak a Mátyás ereiben levő cseppnyi magyar vér, hanem más tekintetek is azt engedték reményleni, hogy nem lesz rossz indulattal a magyarok iránt. Fiatal korában az "eretnekek" irányában türelmességnek adta némi jeleit. Az óvatos fellépésre uralkodása elején a fentérintetten kívül volt más oka is elég. A nyugati láthatáron egy Habsburgellenes koalíció körvonalai rajzolódtak le. A felvilágosult IV. Henrik francia király volt kiszemelve e koalíció vezéréül, - az a francia király, kitől ez a mondás származik, hogy Párizs megér egy misét s ki országának a nantes-i ediktummal (1598) megadta a vallásszabadságot. Érdemes megemlíteni, hogy IV. Henrik a Habsburgok nagy ellenfele, Magyarországra is kiterjesztette figyelmét. 1607 körül úgy vélekedett, hogy Magyarországot, - egynémely osztrák tartomány hozzákapcsolásával - önálló választókirálysággá kellene alakítani. Az is némi óvatosságot parancsolhatott II. Mátyásnak, hogy német császárrá való megválasztása is még hátra volt. Mert hisz Rudolf még élt s a prágai Hradsin komor termeiben gyűlölettel gondolt arra, aki a trónon helyébe ült.

De ezeket a különféle aggályokat lassanként elfújta az idők szele. A hatalmas IV. Henriket, - kiről tudvalevőleg Voltaire utóbb egy hőskölteményt írt, mikor már a protestáns unió segítségére éppen harcra indult volna - leterítette (1610-ben) a fanatikus Ravaillac tőre s ezzel az európai koalíció vészfellege egyelőre szétoszlott, a 30 éves háború kitörése nyolc évre elodázódott. Mátyásnak német császárrá való megválasztása is szerencsésen megtörtént 1612. júniusban. A protestáns választófejedelmek is mind rászavaztak, mert abban bíztak, hogy mind Magyarországban, mind osztrák tartományaiban az akkor itt és ott nagy protestáns többségű rendek ellenőrzése alatt fog állani, tehát nincs tőle mit félniük.

A magyar rendek, bár magának Mátyásnak közreműködésével jött létre a bécsi békekötés, szükségesnek látták, ezt a fontos biztosítékot még jobban körülbástyázni és pedig az 1608-i évi koronázás előtti híres törvénycikkekkel. De még ezzel sem elégedtek meg. Mielőtt Mátyást magyar királlyá választották és megkoronázták, a két Ausztria és Morvaország rendjeivel, kik Mátyás vezetése alatt az 1608-i pozsonyi országgyűlésen megjelentek, formaszerinti védelmi szerződést kötöttek alkotmányos és vallási szabadságaik kölcsönös biztosítására.

Hamar kitűnt, hogy mindezek az óvatossági intézkedések nagyon is szükségesek voltak. Amint Mátyás kissé megmelegedett a trónon, teljesen papi befolyás alá került. A ravasz Khlesl püspök - utóbb kardinális - lett politikájának irányítója. Most már azt hitték Bécsben, hogy lassanként le lehet vetni az álarcot.

Először is az örökös tartományokkal akartak végezni. A rendi alkotmányok eltörlése, az abszolút monarchia megalapozása s a protestantizmusnak, mely akkor az osztrák örökös tartományokban is nagy többségben volt, kiirtása volt a cél. E hármas feladathoz a bécsi politika már II. Mátyás alatt erőteljesen hozzáfogott s a két Ferdinánd alatt azt teljes győzelemre juttatta.

A morva rendek hamar letörtek. Az alsó- és felső-ausztriaiak azonban sarkukra álltak s a pozsonyi megállapodások értelmében a magyarokhoz is fordultak segítségért. Thurzó György nádor figyelmeztette is Mátyás tanácsadóit, hogy az osztrák rendek jogos kívánságait teljesítsék, mert ha ezt nem teszik, még nagy baj lehet a dologból. Már pedig a magyarok, - mint mondá, - azért választották meg Mátyást királyukká, mivel Morvaországnak és Ausztriának is ura volt, különben magyart választottak volna. E jóakaró intelmeken túl azonban az osztrák rendeknek nyújtott magyar segítség nem ment, mégis Thurzó nádor 1610 március elején abban a hitben távozott Bécsből, hogy az osztrák rendek sérelmei orvosolva lesznek. A rendek nyilván maguk is ezt remélték, mert hálából Thurzónak Bécsben egy házat ajándékoztak. (A jó szolgálatok ilyes jutalmazása abban az időben nem volt feltűnő.)

De Ausztriában folyt tovább a rendi szabadságok kiküszöbölése, sőt nemsokára a magyarokra is rájuk került a sor. Eleinte ugyan Magyarországgal szemben óvatosabbak voltak Khleslék, - megelégedtek a hazafias nádorok, Illésházy, utóbb Thurzó, törekvéseinek megbénításával. A nádori hatáskör mindenesetre feszélyezte a bécsi urakat s azért Illésházynak hamar bekövetkezett halála után (1609 május) betöltetlenül akarták hagyni a nádori méltóságot és csak hosszú huzavona után lehetett (1609 decemberében) Illésházy helyét betölteni s utódjául a szintén protestáns Thurzó Györgyöt nádornak megválasztani.

Pedig ugyancsak ráfért volna az országra egy kis nyugalom. Nagyon szomorú állapotban jutott a királyi magyar országrész Rudolf utódjára. Legjobban jellemezte ezt maga Thurzó nádor beköszöntő beszédében. "Az ország puszta - így szólt Thurzó -, a nemesség és a nemnemes lakosság elszegényedett, a jövedelmek nagyon megfogyatkoztak, a végvárak romladoznak, a katonák ruhátlanok és fizetetlenek."

De a remény, hogy az ország a bécsi béke után valóban élvezheti a békét, hiúnak bizonyult. Maga Mátyás is lelke mélyében gyűlölte a bécsi békében foglalt szabadsági biztosítékokat, bár annak idején maga segített e békét létrehozni, gyűlölte az 1608-i koronázás előtti törvénycikkeket, bár ünnepélyes esküt tett azokra. Csak maguk a katolikus magyarok vezetői, kiknek élén akkor a fanatikus Forgách Ferenc kardinális esztergomi érsek állott, gyűlölték mindezeket még jobban s Forgách rávette V. Pál pápát egy breve kibocsátására, mely kimondta, hogy a főpapság nem köteles megtartani az 1608-i törvényeket.

Egyre jobban fellángolt az országban a vallási gyűlölet. A későbbi prímás Pázmány Péter 1609-ben egyik első irodalmi sikerét egy pamflettel aratta, melynek címe: "Az Nagy Calvinus Jánosnak Hiszek-egy-Istene". Ebben egyebek közt azt mondja, hogy a Kálvin hite szerinti "hiszekegy" első pontja így hangzik: "Hiszek a pokolbeli ördögben, minden ocsmány vétek alkotójában." Ez a nyerseség jellemzi ama korszak gazdag hitvitázó irodalmát. Mások a gyűlölködésben még Pázmányon is túltettek, ha tehetségben és szellemben messze mögötte maradtak is.

Miután néhány vonással megrajzoltuk a háttért, lássuk, milyen volt a bécsi kormány politikája Törökországgal szemben?

A bécsi politika a zsitvatoroki békére következett három emberöltő alatt Törökországgal szemben defenzív keretben mozgott, azaz Bécsben egyáltalán nem gondoltak Magyarországnak a török uralom alól való felszabadítására. Utóbb még egy lépéssel tovább mentek, a törökkel való békének mindenáron való fenntartása lett a jelszó. S ez nem is nagyon lephet meg bennünket, ha fontolóra vesszük az akkori politikai helyzet reális tényezőit. Már érintettük a Habsburg-ellenes európai koalíció viharfellegeinek felvonulását. IV. Henrik meggyilkoltatása egyelőre elodázta ugyan a 30 éves háború kitörését, de csak rövid időre. Hogyan gondolhattak volna a bécsi hatalmasok a "keleti kérdés" megoldására, mikor egész erejüket lekötötte a "nyugati" kérdés.

Hogyan állottak Erdéllyel s az ehhez tartozó kelet-magyarországi részekkel?

Egyelőre nem volt kilátás, hogy Erdélyre, erre a keleti magyar államra egy újabb Basta-korszakot idézhessenek fel. A bécsi politika soha sem adta ugyan fel véglegesen az Erdély megszerzésére irányuló terveket. De II. Mátyás alatt arra szorítkozott, hogy minden módon szította ott a pártviszályt, felkavarta a felekezetek békéjét, bátorította a trónkövetelőket, igyekezett megzavarni a török hűbérúrral való békés viszonyt. Erdély Basta idejében jóllakott a német uralommal, nem óhajtotta visszatérését. Azután pedig, hogy Bocskay ettől megszabadította, fölvette szokott Janus-arcát, mely egyfelől Konstantinápoly, másfelől Bécs felé tekintett. A rövid ideig uralkodott Rákóczi Zsigmond leköszönése után az 1608 évi márciusi országgyűlés megválasztotta erdélyi fejedelemnek Báthory Gábort s a rendek a választási feltételek ötödik pontjában azt adták neki utasításul, hogy "ő Nagysága mind a két császár között igyekezzék Erdélyt békés állapotban megtartani."

Ez a daliás, de szeszélyes, zsarnoki hajlamú és igen szerencsétlen kezű fejedelem igyekezett is a maga módja szerint megfelelni ennek a nehéz feladatnak. Hűséget fogadott a szultánnak, ki választását készségesen megerősítette, de még ugyanabban az évben megkötötte II. Mátyás királlyal a kassai szerződést, vagyis a szultán háta mögött szövetségre lépett annak hagyományos ellenfelével és kötelezte magát őt támogatni mindenki ellen - kivéve a törököt.

Ennek a kétszínű politikának nemcsak ő maga, de országa is megadta az árát. Az Illésházy nádor és Báthory megbízottai közt becsületes szándékkal megállapított kassai szerződést Bécsben nem hagyták jóvá, mert hát ott nem igazi szövetséget, hanem szövetségi viszonyú tetszetős neve alá bujtatott alárendeltségi viszonyt akartak. A ravasz Khlesl el volt tökélve minden áron tönkretenni Báthory Gábort s ebben tőle telhetőleg támogatta Forgách Ferenc kardinális, akkori esztergomi érsek. Báthory terhére különben is sok volt a bécsi rováson. Annak idején, mikor fejedelem akart lenni, hogy Bécs támogatását megnyerje, mindent megígért, hogy előmozdítja a katolikus érdekeket Erdélyben, visszahozza a jezsuitákat stb. Mindent megígért, de nem tartott meg semmit. Ez még akkor is megrontotta volna viszonyát Béccsel, ha ott különben is eleitől fogva el nem lettek volna arra tökélve, hogy minden lehetőt megtesznek állásának megnehezítésére. Azt követelték tőle, hogy a kassai szerződésből hagyja ki a Törökországra vonatkozó kikötést. Hosszas tárgyalások után, melyeket Báthoryval Thurzó nádor azzal a részéről őszinte szándékkal folytatott, hogy ha csak lehet elháríttassék a királyi Magyarország és Erdély közti összeütközés, végre egy új formulázásban állapodtak meg, mely úgy szólt volna, hogy Báthory mindenki ellen támogatja Miksát, a török ellen is, ha ez megtámadja Erdélyt.

De Bécsben ezt sem fogadták el, mert ott minden áron háborút akartak Erdély ellen, el akarták űzni Báthory Gábort. Maga II. Miksa utóbb azt írta Ferdinánd főhercegnek erre a háborúra célozva, hogy "a török háború és az erdélyi alkalom csak ürügy és másodrendű ok, ellenben Isten tisztelete és házunk fenntartása az első és fődolog".

Ráküldtek tehát Erdélyre Forgách Zsigmond vezetése alatt egy sereget, - magyarokat magyarok ellen. De a bécsi politika számítása ezúttal nem vált be. A vállalkozás csúfos kudarcot vallott. A kedvetlenül harcba induló magyarországi sereget Báthory csapatai megverték, úgy hogy alig került vissza belőle a fele. Az 1613-i pozsonyi országgyűlésen utólag a rendek felháborodásukat fejezték ki e merőben felesleges háború miatt s vizsgálatot kértek indítója ellen. Dacára a szenvedett kudarcnak, az udvar tovább folytatta az alkudozásokat Báthoryval s ez - nem akarván, vagy talán nem mervén egy újabb háborút megkockáztatni - végül a kassai szerződésnek a törökre vonatkozó pontjáról lemondott.

Emiatt s még más okokból is most már a törökkel gyűlt meg a baja. Ellenségei otthon is egyre szaporodtak. Eddigi híve Bethlen Gábor is ellene fordult. Fejedelem akart lenni s a török Bethlen támogatására sereget küldött a tőle elpártolt Báthory ellen. Bécsből pedig, honnét a fentebb említett engedékenységek fejében támogatást várt, nem támogatták, mert hisz titkon mindig bukását óhajtották. A Bécs és Konstantinápoly közt ide-oda ingadozó politikának egy tragikus fordulat vetett véget. Báthorynak sok ellensége volt, s ezek száma egyre szaporodott. Árulókká lett saját hívei orvul megölték 1613. október 27-én. Mikor ezt Khlesl meghallotta, így kiáltott fel: "Báthory megöletése Isten ítélete. Amihez barátaink nem akartak fogni, azt ellenségeink végezték el".

*

Azok a számítgatások, hogy Báthory megbuktatásával sikerül Erdély trónjára olyan fejedelmet ültetni, ki a bécsi politika és az ellenreformáció alázatos szolgája lesz, kudarcot vallottak. Ellenkezőleg egy sokkal erősebb ember ragadta meg ott a kormány gyeplőjét. Bethlen Gáborral egy új nevezetes fejezet kezdődik a magyar nemzet nagy önvédelmi politikájának s az ezzel kapcsolatban álló török-magyar vonatkozásoknak alakulásában.

A kolozsvári országgyűlés 1613. október 23-án Bethlen Gábort megválasztotta Erdély fejedelmévé, vagy mint egy egykorú író ironikusan mondja, "féltökben Szkender basától libere eligálták Bethlen Gábort". A szultán athnaméja jóváhagyta e választást. A bécsi udvar Bethlennel szemben folytatta eddigi politikáját, vagyis mindent elkövetett állásának megingatására s az erdélyi zavarok állandósítására. A trónváltozás alatti átmeneti időben a bécsi udvar kegyeit kereső Dóczynak sikerült a király számára elfoglalni Husztot, Kővárt, Ecsedet, Nagybányát, Tasnádot. Az volt a terv, hogy visszacsatolják a királyi területhez Bihar, Kraszna, Középszolnok és Máramaros vármegyéket. Bethlen Gábor azonban e terv ellen számíthatott a szultán támogatására. Ahmed szultán levélben figyelmeztette II. Mátyást, hogy a fentebb említett várak elvétele a béke felbontására fog vezetni s kijelentette, hogy "egy kövecskét sem enged elvétetni Erdélytől".

Egyelőre Bethlen békén maradt. Mindenek előtt meg akarta szilárdítani állását.

Egyébiránt Bethlen politikája, kivált uralkodása első éveiben, de többé-kevésbé később is szintén azt a Janus-arcot mutatta, melyet Báthory Gábornál s több előző erdélyi fejedelemnél szemlélhettünk. Ő is Konstantinápoly és Bécs felé tekintgetett. II. Mátyással hosszas tárgyalás után 1615. május 6-án megkötötte a nagyszombati békét s ezt egy titkos egyezmény egészítette ki, mely némileg Báthory kassai szerződését juttatja eszünkbe. Ebben a titkos szövetségi szerződésben Bethlen is támogatást ígér a császárnak mindenki ellen - kivéve a törököt.

E látszólagos hasonlatosság ellenére igen nagy a különbség Bethlen és Báthory politikája közt. Bethlen csudálatos diplomáciai ügyességgel kezelte ezt a kétarcú politikát, mely úgy látszik az adott helyzet által rá volt parancsolva Erdélyre. Báthory a két szék közt a pad alá került, Bethlen a két versenyző hatalom közt mindig fölül maradt.

Bethlen a maga számára nem ért el mindent, amiről merész fantáziája a szerencse napjaiban álmodozott. Nem lett egész Magyarországnak s ezenkívül, mint egy darabig remélte, Csehországnak és az Ausztriai hercegségeknek uralkodója. De kiküzdött a magyar nemzet számára egy nagy eredményt, megmentette Bocskay István művét, mely az ő tüneményes sikerei nélkül menthetetlenül elmerült volna az ellene törő elemek áradatában.

Bethlen életpályája egy ügyesen végigjátszott sakkjátszma, melyben a török volt egyik hatalmas ütő, - de csak az egyik. Bethlen nem erre az egyre támaszkodott. Az ő diplomáciai művészete kihasználta az akkori európai konstelláció által nyújtott összes tényezőket. Jól tudta ő, hogy a török magában véve nem elég erős támasz s hogy támogatása nem is önzetlen, aminthogy a politikában nincs is önzetlen támogatás. Nem ringatta magát illúzióban az iránt, hogy a török őt is csak politikai eszköznek tekinti a Habsburg-politika ellen. De viszont tisztában volt azzal, hogy ő is nagy hasznát veheti a törökkel való összeköttetésének. A bécsi politika ellen irányuló tervei nem voltak mentesek a személyes ambíció merész sugallataitól, de nagyban és egészben összevágtak a fenyegetett magyarság életbevágó érdekeivel.

Bethlen Gábor alaposan ismerte a török viszonyokat, alaposabban mint bárki az akkor Konstantinápolyban működött európai diplomaták közül. Fiatal korában sokat időzött a török fővárosban, otthonos volt a szultán és a basák udvarában. Azt mondták róla, hogy félig törökké lett s ebből igaz volt annyi, hogy jól kiismerte magát a török politika titkos útvesztőiben. De különben minden ízében magyar volt ő s magyar maradt haláláig. Ismerte a török szokásokat, használt néha törökös modort beszédében, írásaiban, ismerte az eszközöket is, melyekkel a török hatalmasoknál sikert lehetett elérni. Hogy ezek nem mindig ütötték meg a magasabb politikai morál mértékét, az nem az ő hibája. Úgy vélekedett egyébiránt, hogy a korabeli keresztény politikusok e tekintetben talán még egy fokkal a "pogány török" alatt állottak. S ebben igaza lehetett, mert a minden képzelhető eszközzel való lélekvásárláson abban az időben megengedett politikai eszközszámba ment. Vásárló és vásárlott akkor nyílt homlokkal nézett szembe a világgal. Példákat lehetne erre fölhozni a legelőkelőbb akkori szereplő egyének köréből.

Bethlen Gábor jól tudta, hogy a török az ő idejében már nem volt az a világhatalom, mint száz évvel előbb, Szolimán idejében, de tisztában volt vele, hogy a hanyatlás egyes, már akkor észlelhető tünetei ellenére, még mindig elsőrendű politikai tényező. Tisztában volt azzal is, hogy Erdélyre nézve a török protektorátus hasznos, sőt egyenesen politikai szükségesség. Viszont rendíthetetlen meggyőződése volt s életfogytáig az maradt, hogy Erdély különállása a magyar nemzetnek szükséges és legértékesebb hátvédje. Küzdelmekben gazdag életútján fordultak elő fájdalmas tapasztalatai is a törökkel, de ezek sem ingathatták meg fentebbi meggyőződésében. Látható ez abból, hogy végrendeletében is arra inti az erdélyi rendeket, hogy ne álljanak a német mellé, hanem bízzanak a török nemzetben, kit - mint írja - "az Isten a hazának pajzsul való oltalmára" rendelt.

Nevezetes, hogy ebben a felfogásban ama korszaknak majdnem minden nagyszabású magyarja egyetértett. Ez volt a meggyőződése Bethlen elődjének Bocskay Istvánnak is. Lényegében egyezett vele legnagyobb ellenlábasa, Pázmány Péter kardinális, esztergomi érsek, ki pedig II. Ferdinándnak híve és befolyásos tanácsadója volt s intézője annak a politikának, mely a királyi Magyarország előbb kilenc-tizedrészben protestáns lakosságát egy nemzedék alatt majdnem megfordított számarányban katolikussá tette. (Pázmány Péter mondja vala egykor nála létemkor" - írja Kemény János önéletrajzában - "átkozott ember volna, ki titeket arra késztetne, hogy a töröktől elszakadjatok, ellene rugoldozzatok, mert noha, im látod kedves öcsém, nekünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni. Azontúl mingyárt gallérunk alá pökik az német, akár pap, barát, vagy akárki legyen".

Bethlen arra nézve sem ringatta magát illúzióban, hogy II. Mátyás kormánya, mely már Báthory Gábort sem akarta megtűrni, még inkább el van tökélve az ő állásának aláaknázására, az erdélyi zavarok állandósítására. Ez az igyekezet nem szorítkozott cselszövényekre, hanem tettekben is nyilvánult, aminő a várak egész sorának önkényes elfoglalása is volt.

De Bethlen Gábor nem hamarkodta el a dolgát. Bízott benne, hogy eljön a leszámolás napja. Várt és figyelt. Várta a jogtiprások miatt háborgó magyarországi lakosság elégedetlenségének a kicsordulásig való növekedését, figyelte a külpolitikai viszonyok bonyolódását.

A prágai forradalom kitörése (1618. május 23) jelezte, hogy az ő számára is közelget a cselekvés ideje. A csehek kidobták a Hradsin ablakából a császár helytartóit, Martinicot és Slavatát. II. Mátyás ekkor még élt, de már nagy beteg volt. A családi határozattal utódjául kijelölt II. Ferdinánd éppen Pozsonyban volt egy banketten Pázmány Péter prímásnál, mikor a prágai rémhír megérkezett. Mintha egy halálfőt dobtak volna a gyülekezetbe - írja egy egykorú.

E halálfő gördülése indította meg a 30 éves háború rettentő lavináját. Az erdélyi fejdelem átértette ennek az eseménynek jelentőségét. De még most sem sietett. Még másfél évig húzódott akcióba lépése. Szándékosan úgy viselkedett, hogy nyugalomba ringassa a bécsi udvart. Úgy tett, mintha kész volna a békéltető szerepére vállalkozni. Bevárta, míg a trónra lépő II. Ferdinánd elismeri fejedelemnek. (Ez csak 1619. április 11-én történt meg.) Rendbe igyekezett hozni a portával egynémely kellemetlen vitás ügyét. Biztos akart lenni abban, hogy a török, ha kell, támogatni fogja. Készült, de nem sietett.

A cseh rendek már 1619 első felében ismételve kérték leveleikkel szövetségét, sőt 1619 augusztusában még azzal is kecsegtették, hogy királyukká választják. Bethlen agyában úgy látszik visszhangra találtak efféle vágyak és remények. (A pfalzi választó fejedelem megválasztása cseh királlyá csak jóval később, novemberben következett be).

Az 1619-i pozsonyi országgyűlés tárgyalásai arról győzték meg, hogy a forradalom vetése Magyarországban is érik már, csak vezére nincs még s e vezérségre a közvéleménynek ő a jelöltje. Egy ez időtájt megjelent "Querela Hungariae" című röpirat kimutatta, hogy II. Mátyás, valamint utóda II. Ferdinánd is uralkodása kezdete óta a bécsi békének s az ország szabadságainak megsemmisítésén dolgoztak. Valóban az utolsó évtizedben a jogtiprások tömege oly nagy volt, hogy ezeknek fele is elég lett volna egy országos mozgalom igazolására. Pázmány cáfoló röpiratot írt, de ez nem tett hatást a közvéleményre.

Bethlen Gábor a csehek ismételt kérelmeinek és biztatásának, valamint a magyarországi közhangulatnak hatása alatt már 1619 júniusban el volt tökélve a cselekvésre. Követeket küldött Konstantinápolyba, hogy a szultán beleegyezését kikérje hadjáratához s ezenkívül segítségét pénzben, katonában. A porta biztatta, de egyelőre nem segítette, nem is volt abban a helyzetben, hogy ezt tehesse. Bethlen 1619 évi első diadalmas hadjáratát egészen a török anyagi segítsége nélkül harcolta végig. Csapatai szeptember 3-án már Kassa előtt állnak. Ő maga, miután szeptember 12-én proklamációt intézett a nemzethez, szeptember 17-én lépi át a Tiszát s egyenesen Kassának vonul. Ott Felső-Magyarország összegyűlt rendei szeptember 21-én kijelentik, hogy "nyomorult és keserves állapotunkban nagy bizalommal fordulunk felséged kegyelmes patrociniumához" s kikiáltják az ország fejévé és főgondviselőjévé.

Azután Poprádon, Liptón át október 9-én Nagyszombatba ér, honnét Rhédey Ferencet 10 000 lovassal cseh szövetségeseinek segítségére küldi. Október 14-én - miután Tieffenbach seregét megveri - Pozsony meghódol neki. Itt birtokba veszi a pozsonyi várban őrzött szent koronát s már azt írja Szkender basának: ha Isten akarja, rövid nap Bécs is az én kezemben lesz.

S valóban kevésen múlt, hogy ez meg nem történt. November második felében már Bécs körül van zárva s a magyarok Bécs külvárosaiban harcolnak. De jobbnak látta felhagyni Bécs ostromával, mikor hírét vette, hogy régi ellensége Homonnay Lengyelországban toborzott sereggel betört Felső-Magyarországba. A vészhír túlzott volt. Abafy kapitány Kis-Szebennél szétveri Homonnay seregét.

Bethlen Bécs alól elvonulva elfoglalja a dunántúli részeket s december 2-án Pozsonyba érkezik.

Íme, néhány sorban Bethlen 1619-i hadjáratának lefolyása.

A rendek el voltak határozva királlyá választani. Már át is nyújtották neki megválasztása föltételeinek pontozatait. Mikor Ferdinánd békekövetei 1619 december végén Pozsonyba érkeztek, tanúi voltak a koronázási ünnepségekhez való előkészületeknek.

Bethlen azonban óvatosabb volt mint a rendek s a lelkesülő közönség. Ő mélyebben belátott a helyzet szövevényeibe. Tudta, hogy még nagy munka áll előtte. Tanácsosabbnak látta megkötni a fegyverszünetet Ferdinánddal. Ezzel időt nyert s alkalmat arra, hogy tájékozódjék, hogyan alakulnak a dolgok Csehországban, milyen támogatást várhat a portától. Ez a támogatás 1620 nyarán bizonyosnak látszott. A Ferdinánd beleegyezésével Besztercebányára összehívott országgyűlésen július 22-én megjelent IV. Murad szultán küldötte, Jusszuf aga, ki magyar nyelvű levelet hozott a szultántól a rendeknek. "Mi Ferdinánd kedvéért - így hangzik a szultán levele - az méltóságos magyar nemzetet semmiképpen meg nem vetjük... Ha pedig magatoknak királyt akartok választani, aminthogy szükséges is, az az tennen magatok ti szabadságtok törvénye és rendtartása szerint, válasszatok olyat, ki nektek igazsággal és az mi fényes portánkhoz igaz jóakarattal legyen, és mi azzal a szent békességet megtartjuk és Magyarországot az ő királságával együtt erős becsületben tartjuk."

Bethlen Gábort az országgyűlés pár nap múlva nagy lelkesedéssel megválasztotta Magyarország királyává. Most már nagyon sürgették, hogy koronáztassa meg magát. Megtehette volna ezt, mert hisz birtokában volt a szent korona. De még most sem ítélte erre elérkezettnek az időt.

A béketárgyalások Ferdinánddal eredményre nem vezettek. Bethlen tehát 1620 szeptemberében ismét folytatta a hadjáratot, mely újabb győzelmeket hozott neki. A Pozsony melletti csatában Dampierre tábornok serege megveretett, - maga a tábornok is elesett. Nem voltak szerencsések Bethlennek cseh szövetségesei. November 8-án a fehérhegyi csatában súlyos vereséget szenvedtek. Itt magyar csapatok is együtt harcoltak a csehekkel, a fehérhegyi gyászos vereség tehát stratégiai értelemben is, de még inkább politikai értelemben súlyos csapást mért Bethlenre is. Nagy mértékben éreztette ez hatását a később megindult békealkudozásoknál. Ferdinánd most már még magasabb hangon kezdett beszélni, mint az első tárgyalásnál. De Bethlen is erősen tartotta magát.

A konstantinápolyi díván 1621. február 3-án végre elhatározta, hogy Bethlent katonailag is támogatja. Minthogy akkor II. Ozmán háborúban állt Lengyelországgal és személyesen vezette oda seregét, nem küldhetett nagy segítséget Bethlennek s amit küldött, az is késedelmesen érkezett. De azt az előnyt, melyet Törökország támogatása Bethlennek s az általa képviselt magyar ügynek úgy ebben az esetben, mint későbbi háborúiban nyújtott, nem szabad csupán a küldött segédcsapatok száma szerint megítélni. A támogatás szorosan stratégiai értékénél nagyobb volt annak politikai értéke és hatása. A bécsi udvart az 1621-ik évi hadjárat újból arról győzte meg, hogy Bethlen veszedelmes ellenfél s az a tény, hogy seregében török csapatok, ha nem is nagy számmal, együtt harcoltak a magyarokkal, súlyosan esett a mérlegbe és éreztette hatását az 1622 január elején végre létrejött nikolsburgi béke megkötésénél.

Legyenek itt a békekötésnek csak legfontosabb pontjai röviden megérintve. Bethlen lemond a királyi címről. Átadja a szent koronát is. Ferdinánd viszont átadja neki Oppeln és Ratibor hercegségeket. Azonkívül hét megyét: Szatmárt, Szabolcsot, Ugocsát, Bereget, Zemplént, Borsodot és Abaújvármegyét Kassával együtt. De fontosabb még ennél is, hogy Ferdinánd megerősítette a bécsi béke cikkelyeit s az 1608-i törvényeket s megígérte, hogy koronázási hitlevelét a legkésőbb hat hónap alatt összehívandó országgyűlésen törvénybe fogja iktattatni.

A nikolsburgi békekötésben Bethlen távolról sem érte el mindazt, amire törekedett, de tisztán az ország szempontjából mérlegelve, azt, amit elért, jelentékenynek kell mondanunk. Íme meg voltak mentve azok a megbecsülhetetlen vívmányok, melyeket tizenhat évvel előbb Bocskay kiküzdött. Bethlen maga elégedetlen volt a nikolsburgi békekötés eredményével, de a főhiba nem ebben a békekötésben, hanem abban feküdt, hogy nem tartották meg. Bethlennek még két hadjáratot kellett viselnie a békekötés feltételeinek megsértése miatt.

Nem akarom az olvasót e hadjáratok elbeszélésével fárasztani. De talán érdekes megemlíteni, hogy az 1623-i hadjáratban Ferdinánd több kiváló tábornoka mellett a híres Wallenstein is ott harcolt Bethlen ellen s viszont ennek seregével október 15-én Nagyszombat közelében az Ibrahim szerdár vezérlete alatt levő török csapatok is egyesültek. Tekintélyes, mintegy 40 000 főnyi haderő volt ez, akkori fogalmak szerint hatalmas sereg. Nemsokára ezután történt, hogy Hodolin közelében a Morva vizénél Bethlen serege bekerítette a császári csapatokat s Wallenstein méltán aggódott, hogy ezek veszve vannak. S aggodalma nem is lett volna alaptalan, ha több mint három heti körülzáratás után Thurzó Szaniszló meg nem jelent volna azzal a mentő hírrel, hogy Ferdinánd nevében megkötötte a fegyverszünetet Bethlennel. Bécsben méltán csodálkoztak, hogy a fejedelem erre hajlandó volt, mikor kezében volt a biztos győzelem. De Bethlen tudta, mit tesz. Keresztény szövetségesei cserben hagyták, a porta támogatásának tartósságára sem számíthatott biztosan. Jobbnak látta tehát akkor kötni békét, mikor rá nézve kedvező katonai helyzet előnyös békére nyújtott kilátást. Ebben nem is csalódott. A nikolsburgi békekötés után viselt mindkét hadjárata e békekötés újabb megerősítésével végződött. A törökkel való összeköttetésének mindenesetre része volt azokban az eredményekben, melyeket nemzete számára kivívott.

Bethlen Gábor nemcsak a harcmezőn, hanem a béke műveiben is nagy arányú és áldásos tevékenységet fejtett ki. Ezekre, minthogy a török-magyar vonatkozások keretén kívül esnek, nem kívánok kiterjeszkedni. Sajnos, e nagyra hivatott férfiú tevékenységének szűk időhatárt szabott a kegyetlen végzet. 1629-ben november 5-én, harmadfél évvel a Brandenburgi Katalinnal kötött házassága után, 49 éves korában elhunyt.

Utóda lett I. Rákóczi György. Ez nem volt oly nagyszabású államférfi, mint elődje, de szinte egyike a legjelesebbeknek azok közt, akik Erdély fejedelmi székében ültek. Neki is megadatott, hogy el nem mulandó nyomot hagyjon hátra nemcsak Erdélynek, de a magyarságnak történetében. Politikája nagyban és egészben ugyanabban a keretben mozgott s ugyanazon nyomokon haladt, mint Bethlen Gáboré. Ami a törökhöz való viszonyt illeti, I. Rákóczi György eleinte nem volt kedvelt ember Konstantinápolyban. Voltak vitás ügyei a portával, utóbb pedig mikor hatalmas alakja kibontotta szárnyait, sikerei aggasztották a török politikusokat. Attól tartottak, hogy magához akarja ragadni az egész Magyarország fölötti uralmat. De azért az 1644-ben indított szabadságharcban mégis támogatták. Az a segítség, melyet Ozmán budai basa az 1644-i hadjáratban I. Rákóczi Györgynek nyújtott, katonai szempontból nem volt valami jelentékeny, - az a hír járta akkor, hogy a bécsi kormány megvesztegette a budai basát. De ha a politikai hatásokat mérlegeljük, I. Rákóczi Györgynek a törökkel való összeköttetése mindenesetre hozzájárult a linzi békében (1645. december 16.) elért nagy sikerhez. E békekötésben III. Ferdinánd (II. Ferdinándnak utóda) újból megerősítette a bécsi és nikolsburgi szerződésekben s az 1608. koronázás előtti törvénycikkekben elődei által megadott szabadsági biztosítékokat, sőt kiterjesztette azokat, mert e békekötésben már a jobbágyoknak is kifejezetten biztosítva lett a vallásszabadság. Továbbá átadta Rákóczinak Tokajt, Tarcalt, Regécet, Szatmárt, Szabolcsot, Ecsedet, Nagybányát és Felsőbányát örökjogon, Ugocsa, Bereg, Zemplén, Borsod megyéket és Abaujt Kassával élete végéig. "Egy magyar fejedelem azt végbe nem vitte, amit mi" - írhatta joggal magáról I. Rákóczi György. Hogy mily nagyra értékelte ő is, mint nagy előde, Bethlen Gábor, a Törökországgal való jó viszonyt, azt tanúsítják 1648-ban bekövetkezett halála előtt fia II. Rákóczi György számára politikai végrendelet gyanánt megírt instrukciói, melyekben annak a viszonynak ápolását szívére köti.

(Befejezés következik)