Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 6. szám

F. Kernách Ilona: A MAGVETŐK
DRÁMA-RÉSZLET

Falusi ivó-szoba. Veca gyöngyöt fűz, öreganyja a söntés körül dolgozik.

Erki: Aztán jó mérje ki azt a pálinkát, majd a vejem eljön érte.

Öregasszony: Jó-jó, ne féljen, nem rövidítem én meg kendet.

Erki: Csak azért mondom, mert ismerem az asszonynépet. Ahol lehet elcsíp a mértékből. (Kifelé indul.)

Veca (évődik): Ugyan-ugyan Pista bácsi, kend mondja, hogy ismeri az asszonynépet? Mikor innen is csak így menne ki, azt rám se köp. Kacsintson már ide egyet az áldóját az ilyen özvegynek.

Erki (kedvetlenül legyint): Vén vagyok én húgom, hogy beléd botoljak. (De azért megáll.)

Veca (mosolyog): Özvegy ember legénysorba számít.

Erki (hirtelen nagyot sóhajt, bólint, közelebb jön): Az bizony. Elment az anyjuk. Sírba vitte a sok gond meg a bánat.

Öregasszony: Ugyan már, miféle gond, mikor majd fölveti kendteket a pénz. Csak úgy fiadzik a vagyon! Minden krajcár forintot csinál.

Erki: Azt hát, de az a sok kár ami éri az embert! Az ember mindent nem győz, cselédekre szorul, azok meg csak esznek mint a sáska, amellett fizetett ellenség. Anyjuk betegen feküdt, ott nyögött a vackon, már alig vonszolta magát, hát jön a kisbéres minden reggel: gazdasszony megdöglött egy tyúk, most meg egy kakas, aztán egy jérce. Ez így ment nap, nap, - a dög essen abba a kölökbe -, hogy már a haját tépte az a beteg bánatába. Igaz, hogy volt aki megegye, de azt mondta mindig, hogy döglötten is kár a béreshasba az a sok drága majorság. Egyszer csak éjszaka arra ébredek, hogy vánszorog ki az ágyból. Mi lelt anyjuk? mondok. "Hallod?" azt mondja, "a tyúkokat". "Biztos pocok vagy róka". Avval húzza magát kifelé, én is föltápászkodok, megyek ki utána, hát látom, hogy valaki fehér lepedőbe futkos az udvaron, aztán a kapa fejivel épp az egyik kappan fejire csap, nagyot röhög hozzá, hogy: "paprikás!"

Veca (elneveti magát).

Erki: De szegény anyjuk csak ott vágódott végig a földön, azt hitte kísértet. Én a bocskoráról ráismertem Gyurkára, a kisbéresre. El is szaladt a gyalázatos, de ne is kerüljön a szemem elé, mert az vitte a sírba az asszonyt. Attól fogva se élt, se halt, mikor meg a tehén is beszabadult a herésbe, fölfúvódott, meg is döglött, az meg már egész beadott neki. "Meglásd" azt mondja egyszer csak, "most kezdődik" avval már vége is volt.

Öregasszony: Isten nyugasztalja szegényt, de nagyon fösvény volt.

Erki: Nem bírta tovább a sok kárt meg a gondot. Nagyon spórolós asszony volt, a halálos ágyon is gondoskodott, hogy a legolcsóbb temetés kell neki, fakoporsó mint a legszegényebbnek, pap se parádézzon a pénzén, halotti tor se legyen, az ő kárán ne zabáljon föl mindent az a sok feneketlen hasú.

Öregasszony: Most aztán Katica gondoskodik?

Erki: Az kínlódik, ágál, egész nap talpon. Mert az is mindent a maga nyakába venne, egész anyja, dóga, észjárása, minden.

Veca (halkan nevet): Jó van az úgy. Hát a vejük hogy szuperál Pista bácsi?

Erki: Hát arra se lehet eddig panasz. Szánt, vet, boronál, egész nap kint a földeken, legtöbbször éjszaka is kint alszik. Meg kell hagyni, igen szorgalmas.

Öregasszony: Márton erős, győzi a dolgot.

Veca (magába): Vajon kedvvel is győzi e... (Hangosabban.) Hát Katica mit szól a boldogsághoz?

Erki (vállat von): Hát mit szóljon? Ő választotta Mártont. Nála is a dolog az első. Anyjuk is rajta volt, hogy inkább ez a szegény, mint egy más gazdagabb, mert a gazdag az mindig csak vinne, de a szegény az csak hozni tud. Hozza az erejét.

Veca: Az pedig kell is.

Erki: Jobban meg is becsüli másét.

Öregasszony: Tudja, hogy nem viszi kend a sírba.

Veca: Persze. Szerencsés ember lett Márton, hogy a kendtek vagyonába pottyant. De nagyon jó van ez így. (Nagyon halkan, kicsit keserűen nevet magába, aztán felélénkül.) Üljön le Pista bácsi lelkem, megkínálom egy pohár jó finom törköllyel.

Erki (habozik).

Veca (megnyugtatja): Ne gondolja, hogy pénzért, csak úgy, kedves vendégségből, mert jól esik kenddel beszélgetni kicsit. Mert kend nem is olyan rossz kutya fösvény, mint amilyen a híre. Kend még egészen jó ember is tudna lenni. (Üveget és poharat tesz elé, tölt.)

Erki: Miért lennék én rossz. Nem bántok senkit. Másét se kívántam el soha. Inkább nagyon is jó voltam mindig. Az asszonyra is inkább ráhagytam mindent, csakhogy békesség legyen a házban. Isten éltessen! (Iszik.)

Veca: Minden jókat.

Erki (leteszi a poharat, még szája ízében az ital, csillanó szemmel): Ejnye, de jó.

Veca: Látja. Mert kend csak olyan gugyit ivott eddig, mint az olájok, tótok. Nem magyar hasba való az Pista bácsi. Az csak kirágja a belit, a fejet butítja - de a jó ital, az fiatalít!

Erki: Bizony az rámférne. Már ötvenbe vagyok. Lejárta nekem rózsám.

Veca: Ugyan Pista bátyám, így bízik magában, hogy ilyeneket beszél.

Erki: Hát?

Veca: Hát azt, hogy még csak eztán élhetne kend igazán ember módra. Vagy azt hiszi, nem lehetne mindent újra kezdeni? Dehogynem. Nem az anyjuk is megmondta: "Meglásd, most kezdődik".

Erki: De mi?

Veca: Mi más, mint a jobb élet.

Erki (a pohárral játszik): Ha azt úgy lehetne.

Veca: Persze hogy lehet. Egy kis ésszel meg kedvvel. Kicsin kezdeni. Mindent lehet Pista bácsi, csak akarat kell hozzá.

Erki: Hm. (Fölnéz rá.) Ha meg is lehetne fiatalodni újra.

Veca (kedvesen nevet): Még azt is lehet. Az ember először is fellök egy pár zsák búzát a szekérre, behajt a városba, eladja a piacon, onnan aztán elmegy a fürdőbe.

Erki (nagy szemekkel néz rá): A fürdőbe? Ugyan mi az isten csudájának.

Veca (vállat von): Hát mért ne? Nem halt meg még attól senki. Csak urak fürödjenek? El hát, még pedig a gőzfürdőbe. Az egész két forint, azt abból nem csak a retket szedik le kendről, de még a tyúkszemeket is lefújják a lábáról. Mintha ujjon születne, úgy átjárja az a jó meleg a vérit, csak azt érzi tőle, mintha egyszerre csak egész más ember lenne. Vagy a lovakat, ha megmered a lábuk nem úsztatni küldi kend is, még a disznó is fürdik a laposba ha rühes, csak a szamár bőg előre az eső elől.

Erki (figyel): Ez már igaz látod. Most már aztán kezdem is hinni, hogy okos vagy.

Veca: Na látja. Hogy csak akarni kell. Aztán elmenne kend a borbélyhoz, leszedeti magáról ezt a tüskés-borostás nagy szakállát, haját megnyíratná, egy kis pomádéval a bajuszát is helyre. Úgy ahogy régen! Az egész három hatos.

Erki (végighúz a szakállán): Üsse a kő. Aztán?

Veca: Aztán ilyen gúnyába, ilyen mocsapkába járjon egy Nagy Erki István, akinek annyi földjei, sok szép jószága, kertje, cselédei?

Erki: Éppen azért, úgy is tudják, hogy ki vagyok én.

Veca: De éppen azért, mikor Szűcs Jani olyan öltözetet szab kendnek potom pár forintért, a kis Krámer meg olyan kalapokat árul, hogy még én is sarkon fordulnék kend után az utcán.

Erki: Na ne izélj. Ne tréfálj már Veca, mert csakugyan összeütöm a bokámat érted.

Veca (nevet): Csak üsse Pista bácsi, akkor aztán meg is kezdődött az igazibb élet.

Erki: Gondolod?

Veca: Tudom.

Erki: Hát csak mondjad szentem.

Veca: A többit már akkor mondani se nagyon kéne. Kilöki kend a bagót magától is a szájából, mi az, egy szivar két krajcár, koldusnak is adunk egyet, csak a magunk becsülete ne érjen kettőt? Aztán csak azt veszi észre az ember, ha megy az utcán, hogy egész másképp emelnek neki kalapot, másképp beszél a cseléd, az úr is hozzá. Beiratkozna kend a Gazda Körbe, eljárna szépen a közgyűlésre, hiszen virilista vagy mi a szösz.

Erki (vakaródzik): Hadd el. Eleget zúgott az anyjuk a fülembe érte, a sok adó miatt, amit érte fizetni kellett. Akárcsak a szíviből vágták volna ki.

Veca (nevet): Na látja. De ha már fizetni kell, legyen beleszólása is hozzá! Mikor joga van rá. Hordjon trágyát addig a béres. De én a közgyűlésre elmegyek.

Erki: Ha eleinte akartam is, lebeszélt anyjuk. Hogy hagyjam a fenébe őket, nem elég az adó? Az idő is drága, minek pocsékolni azt is.

Veca: Nem úgy van, hogy az ember egyebet se tegyen, mint az orrával túrja a földet mindig. Törődni kell mással is. Hogy ide vagy oda szavazok, ehhez hozzá járulok, azt nem helyeslem, ezt én is követelem. Teszem ha kell egy tanyai iskola, mert az én cselédeim gyerekei is várják a betűvetést, vagy ki kell építeni az utat a szegény-pusztán is, ne csak a képviselő úr zsidaja földjei körül. Otthon is más rend lehetne aztán. Kutyának lökni az avas szalonnát, a sonkát se addig hagyni a kamrába, míg újra eleven lett a kukactól. A cseléd is ember. Aki az én búzámat veti, annak hasa ne korogjon az én asztalomnál. Hej gazduram, Nagy Erki István, olyan embert lehetne kendből még faragni mint a pinty!

Erki (elgondolkodik): Aztán, mért mondod te ezeket nékem?

Veca (elkomolyodik): Minden miértnek megvan az azértja.

Erki: Te talán vállalnád ha én is akarnám?

Veca: Azt még majd meglátnám.

Erki (feláll): Akkor jól van. Megpróbálom. (Kihúzza magát, tréfásan.) Bemegyek a gőzfürdőbe. (Nevetnek, kezet csapnak.) Nem halt meg még attól senki.

Veca: Csak könnyebb lett tőle.

Erki (gyönyörködve néz a szemébe): Isten áldjon Veca. (Rajtafelejti a tekintetét vágyón.) De szép fehércseléd is vagy te. (Karját érinti.) Ez a jó húsod, de öröm is lenne kicsit még hozzád fiatalodni. (Elnéz.) Ötven esztendő, ötven esztendő, öreg az ördög.

Veca: És mégse alszik.

Erki: Úgy van. (Az öregasszonyhoz, most már egészen más hangon.) Hát aztán csak mérje ki azt a pálinkát, de ne azt, hanem abból, a jobbikat.

Öregasszony: Jó, jó, gazduram, meglesz. (Erki elmegy, Veca és az öreganyja egyedül maradnak.)

Öregasszony (rosszallóan nézi): Hát ez mi akart lenni?

Veca (vállat von): Semmi. Csak úgy.

Öregasszony: Mint a többit. Cudarságból. Véneket is bolondítani. Mit akarsz!?

Veca (elkomorodik): Még magam se tudom hogy mit is. Majd elválik az is. (Lerázza rosszkedvét, a tükör elé megy, kicsit kegyetlenül nevet, szalagokat szed elő, nyakába köti a gyöngyöt.) Azért is szép akarok lenni. (Fésülködik, felvidul újra, dalolgat.)

"Az én rózsám elbujdosott,
Ráfogták hogy lovat lopott...
A vármegye elfogatta,
Szeretője megsiratta...

Nagy az én rózsám ereje...
Kilenc pandúr se bír vele,
De ha az én, szavam hajja,
Sírva borul, az asztalra..."

Öreganyjára nevet, de szeme könybe lábadt, majd kedvesen szemtelenkedve forog vele maga körül.

Öregasszony (mérgesen ellöki): Bolond vagy? Mi lelt.

Veca: Az lel, hogy fiatal vagyok csak úgy sustorog, forr bennem az élet, alig férek a bőrömbe tőle.

Öregasszony: Ördög riszál Veca, akadnál csak emberére, kiverné belőled.

Veca: Kiverődik az magától is, majd kiveri belőlem is - mint búzából a szemet - a ritkafogú vénség. (Gúnyosan néz rá.) Hej öreganyám leszek én is kitaposott szalma, lesz még nekem is mint kendnek hamu alatt mamu - csakhogy addig egy párszor még áttöri a Tisza a kertek alatt a gátat.

Öregasszony: Jójó, azért taposhatnak még csizmasarokkal is téged addig.

Veca (jókedvűen nevet): Engem? Kend mondja ezt? Mintha örök életibe csak mamu lett volna. (Kacag.) Mintha nem is az unokája volnék. Hiszen tudja, ha akarnám, a kocsmaküszöbitől a templomajtóig szívükkel raknák ki az utat, szöges papucsommal úgy sétálhatnék be rajtuk, mint Mátyás király idejében az arany tányérokon az arany kamarás. (Nevet.)

Öregasszony: Vér az fojt már érted elég. De ettől még fölkophat az állad. Egyet válassz, aki mint a kalács.

Veca (közbevág csúfondárosan): Tejbeaprítódik, mi? A Matyi tán, a tutora-szájú, vagy a dinnyefejű Jóska.

Öregasszony: De mindkettő módos. Sok szép földjei, kertje, jószága.

Veca: Kell az ördögnek. Nem kerthez, földhöz, fához akarok én menni, hanem emberhez! Olyanhoz akinek virágos kert legyen a szíve, ő maga erős mint a szálfa, amellett állhatatos és hű mint az a drága föld. (Elnéz.)

Öregasszony: Ki kéne neked, ki jó is neked.

Veca (elkomorodik): Ezek közül egy se. Vagy csak úgy foghegyről, kalamajkázni, de hogy egyszer már igazán szívből, majd úgy hogy senki...

Öregasszony: Márton ellen is mi kifogásod lehetett volna? Mégis addig kalamajkáztál vele, hogy itt hagyott.

Veca (szeme fölvillan): Mert Márton, az ember! Nem szoknyák bolondja, aki csókok után futkos vagy pojácát játszik.

Öregasszony: Késő bánat Veca. A leggazdább lány is két kézzel kapott utána.

Veca (elnéz): Se késő, se bánat öreganyám. Lerombolt tanyákon föl kell hogy épüljön még az én országom.

Ángyó (öregasszony jön be): Jó estét. Igaz hogy nem lesz bál?

Veca: Dehogy nem.

Öregasszony: Csak nem akart a jegyző engedélyt adni.

Ángyó: Mer hogy mindig rossz a vége. Az éjszaka is olyan bagolyhuhogós álmom volt, gondoltam is, biztos mert bár lesz.

Öregasszony (kedvetlen): Bizony itt már elég vér elfojt a bor köszt.

Veca: Jut is marad is, jófajta a magyar.

Ángyó: Azt álmodtam, hogy gazdátlan paripák nyargaltak a réten, Erki Istvánné meg mint kísértet itt ült a küszöbön.

Öregasszony: Én is mindig mondom az úgy szerette a pénzit, hogy a sírból is fölfog jönni érte.

Veca (nevet): Csak legyen aki borzadjon a kentek szavától.

Ángyó: Jójó, csak nevess. Úgy is mindig ritkábbak a jelenések.

Veca: A kísértetek is egész elbújtak.

Ángyó: Mer, hogy a fiatalság ilyen hitetlen meg csúfondáros.

Öregasszony: Örül az öregje ha elszabadul innen.

Veca: Aztán már jobban el is földelik őket.

Ángyó: Nem félsz a pokoltól Veca?

Veca (nevet): Nem én néni, szeretem én az ördögöket, csak a szentektől fázok.

Ángyó: Na mondom, egész megfordult a világ. Az előtt ha elharangozták az estéjt, minden jótét lélek még szóval is távol tartotta magát a temető tájékától is. Most meg milyen beszéd. Ti, még ha úgy hozná bálozni se átalnátok rajta.

Veca: Attól se nyílna meg a föld. Néha vad kedvem is kerekedik rája. Azt hát! Sírokon táncolni, lobogó hajjal, dalolva hogy élek. Épp azért mert tudnék, tartom magam a halálra még kárnak.

Öregasszony és Ángyó (megrökönyödve néznek rá, Ángyó keresztet vet és a mennyezetre néz).

Veca (kedvtelve nevet feléjük): Aki meghalt, meghalt, aki meg él, éjjen. Dolgos kezűnek táncra álljon lába, sánta lábúnak keze imádságra.

Öregasszony (bólint): Megtörik még a te véred is.

Veca: De most még frissen patakzik. (Az ajtó felé néz, meglátja Mártont.) Kerülj csak beljebb Balogi Márton. (Szelíden mosolyog.) Úgy is rég nem jártál ezen a tájékon.

Márton (komoly és csendes. Előbbre jön): Jó estét. Az aratók pálinkájáért jöttem.

Veca (világosan néz rá): Tudjuk, hogy csak azért jöttél. De azért, vagy jobban mondva épp azért le is ülhetsz nálunk. Vagy csak nem akarod elvinni az álmunkat talán?

Márton: Köszönöm. Nem. Le is ülhetek. (Állva marad.)

Öregasszony: Mindjárt megleszek Márton, csak fel kell hozni a pincéből. Nem segítenél Veca?

Veca: Majd segít helyettem Ángyó.

Ángyó (kedvetlenül, nyögve tápászkodik): Szívesen, ha muszáj. (Veszik a lopót, iccét és elhagyják az ivót.)

Veca és Márton (némán nézik egymást egy ideig, furcsán, kicsit szomorúan mosolyognak hozzá.)

Márton: Mulatgatsz szép Veca?

Veca: Úgy ahogy szoktam. Te biztos még jobban.

Márton (szelíden mosolyog): Megvagyok én is.

Veca (nézi): Szántasz, vetsz, boronálsz, ahogy úgy hasítod a földet jókat is gondolhatsz.

Márton (tompán): Jókat.

Veca: Jövőd öröme biztat.

Márton (fölveti a fejét, szeme dacosan villan): Az.

Veca (könnyes szemmel, álmodón néz el): Kazal tövében szépeket álmodhatsz. (Lágyan.) Kis Éva-almákról nevető csecsszopókról, Márton.

Márton (hirtelen magába esik és csüggedten néz el).

Veca (mosolyogni próbál): El ne lágyujj kedves. Nem vagy te megverve. Az a sok pihent föld legalább csak a magadé lesz egyszer.

Márton: Csak hasítsd a szót belém eleven vérig.

Veca (furcsa mosollyal néz el): Szerettem én a vért. Tudod. Hogy tudtam is nézni, a frissen patakzót, eleven pirosat, még életmeleget, ha értem is öltek. (Szembogarát összehúzza, mosolyától furcsa fény ömlik el arcán.) Ha a te véred ömlött volna értem, fölittam volna a földről magamba, mint ti a bort meg a csókot. (Áthatóan nézi.)

Márton (szemét kicsit lehunyja tőle): Ugye, hogy rossz vagy, gőgös vagy, magadnak se hittél. Nem akartad. Most legalább tudod, hogy ki voltam én neked. Hogy szerettél és elűztél!

Veca (gúnyosan mosolyog): Volt rá orvosságod, ringó búzatáblák. Lehet így is élni Márton? Szántani vetni, termő elevenig hasítani a földet, holtra fáradni, a puszta földön hálni és nem álmodni utána semmit. Lehet szeretés nélkül is élni? Ellehet felejteni szemeket, szájat, hívó lelket és táncot, amitől megfordult a világ, még a lobogó hajszál is csókolt. (Bensőséggel, melegen néz rá.)

Márton (némán, szorított szájjal, keményen és konokul néz el).

Veca: Nem felelsz? (Mosolyog.) Persze hogy lehet. Mindent lehet, ha nagyon akar az ember. Csak erő kell hozzá, olyan mint a mienk. (Szeme kékesen villan.) Mert másra szomjazok már én is, csóknál, életnél is többre. Gőgök alázatára, drága nagy erőkre, pokolégésre Márton. (Hidegen néz el.) Az! Földek és kertek kellenek nekem, selyembe és aranyba akarok fürdeni, nekem legyen a legnyugodtabb álmom, legkegyetlenebb vágyam, leghidegebb életem benne. (Hozzá hajlik, inkább csak leheli felé a szókat.) Ágyam az ágyadtól csak egy keskeny fal válassza el, alig arasznyi, félöklöddel bezúzhasd, világválasztó mégis. Csak egyszer halljam hogy hördülsz fel ébren, álmomba is mosolygok tőle. Mert azok a földek kellenek nékem is, amelyikben te élsz, el akarom venni magamnak, fölaprózni, széjjel szórni, préda kezekkel elpocsékolni, mint te az erődet benne. A mostohád akarok lenni.

Márton (sápadtan néz rá, de fegyelmezi magát és elhuzódik tőle): Életekkel akarsz játszani?

Veca: Azt. És a magam szívével labdázni hozzá. Omojjon össze az Erki gazdaság, mint a kártyavár az én életem leheletétől.

Márton (hangja fojtott a visszaszorított indulattól, csak a szeme lobog ki poklából égőn, miután pár lépést tesz felé): Úgy. És nem félsz, te, rossz kutya, hogy összetöröm a fejedet, mint a kígyóét.

Veca (szeme gúnyosan villan, gőgös hangja tüzel): Csakhogy én nem félek tőled. Nekem is van akaratom, erősebb mint neked és legyőzlek vele. Mert én szeretek élni és nem hagyom magam!

Márton (szenvedélye az utolsó szavaktól kitör, ökle összeroppan, éhesen nyílik, csattogva forr Veca torkára s szeme lángja az agyvelőig perzsel): Csakhogy én mégis összetörlek téged. (A hitetlenül éber szemekbe int.) De, igen. A lábam előtt fogsz térdelni a földön, úgy zokogni hozzám és csókolni fogod a kezemet. Vagy kiharapom a torkod és a véredből iszok. Mert nem halok én meg addig, amíg a te véredből nem ittam, ne félj.

Veca (visszanéz, mosolyog): Az se lehet az utolsó. Meghalni, vagy a magunk pusztulását látni - de csak attól, akit szeretünk - Már-ton. (Hangja elfúl, feje hátra esik a szorítástól, dereka megtörik a másik kéztől, Márton mellére hanyatlik, s ott a szívén, forró lehelete mellett, törve, fojtva, fátyolos szemekkel, halkan és metszőn a férfi szeme közé nevet.) Sohase leszek a tied! A sarki koldusé inkább.

Márton (felhördül tőle, keze dermedten esik le róla, s a másik kezével már riadtan és védekezve löki el magától).

Veca (mosolyog. Hátra simítja leomló haját, begombolja nyakán a ruháját, aztán nyugodtan állva marad és néz.).

Márton (csodálkozva, majd mereven néz rá mialatt feszült pillanatok telnek): Ki vagy te, hogy nem félsz?

Veca (tekintetét most Márton szemébe dobja kutatva, keményen és szikrázva, be, a szív fenekére, mélyen. Aztán mosolyog): Hiszen tudod. A kedvesed vagyok, akit szerettem és elűztem.

(Néma pillanatok telnek dermesztő csendben)

Márton (ajka megvonaglik, gépiesen pár lépést tesz felé később, szemében sárgás lángok imbolyognak, pillája remegve vibrál, lecsukódik, ereje megtörik tőle, vonásai megváltoznak, arca szelíd lesz és engedelmes, alázatosan mosolyog, s halkan, vágyva és álmodón súgja felé a szókat): Kedvesem. Szeretlek. És ha szeretnél se kívánhatnálak jobban. (Meg akarja ölelni, hogy megcsókolhassa.)

Veca (kicsit elhúzódik tőle, szelíden elhárítja s tekintetével távol tartja magától, aztán magányosan néz el az álmodó férfi vágya felett a messzeségbe, lassan magába csügged, szomorúan mosolyog, a könnyei hullnak és keresztbe folynak vágytalan arcán és száján. Tekintete tisztább, hangja hűvös és nyugodt): Menj haza kedves, rossz vagyok én neked.

Öregasszony (jön fel a pincéből): Itt az ital Márton! (A nyitva hagyott ajtón a falusi esteledre látni. Zene közeledik s az aratók nótáját hallani hozzá):

"Fölszántottam a kis gáji temetőt.
Vetek bele a lovamnak legelőt...
Én istenem, agy esőt,
A lovamnak, legelőt,
Nekem pedig igaz szívü szeretőt."

Illés (gazda legény, kicsit gőgösen és borosan jön be): Aki az első, azé az első tánc!

Veca (mosolyogva): Csakhogy nem te vagy az első Illés.

Illés (a távozó Márton felé): Ami volt elmúlt. Házas ember nem számít, annak már csak a felesége szoknyája mellett a helye. De velem boszorkányom még foroghatsz egy frissest.

Veca (józan és csendes): Nem Illés. Én majd csak nézlek benneteket. (A legényről az ajtó felé néz. A kép eleven és színes. Az aratók jönnek csoportokban, az emberek kaszával, a marokverő lányok sarlóval, porosan és egyszerűen, ahogy abbahagyták a munkát. Az idősebb emberek beszélgetve ülnek a boros asztalok köré, a fiatalok az ajtó mellett maradnak, pelyhes állú legények a lányok körül legyeskednek, akik hol szégyenkezve, hol meg fölényesen és kuncogva nevetnek hozzá, egyesek kicsit hideglelősen várják a táncot. A muzsikások szerszámaikat hangolják. Az öregasszony bort és poharakat rak az asztalokra, Veca lámpát gyújt. Páran kalászkoszorúkkal díszítik az ivót, mások meg piros pántlikát kötnek a kaszákra, amit a férfiak a falhoz támasztottak.)

Idősebb arató (a másik csoport felé): A cséplést is vállaltátok a szalkai birtokon?

Vállalkozó arató: Vállaltuk.

Harmadik arató: Hány percentet kaptok?

Vállalkozó arató: Az aratást holdra vállaltuk, a cséplést részre, száz után négyet.

Idősebb arató: Elég olcsó.

Vállalkozó arató: Ha nem írjuk alá a szerződést vállalja más csoport. A tomposiak kötötték magukat, azt' mit értek el vele? Hogy az uraság tótokat hozatott. Ők meg most a szögecsiek nyakán aratnak.

Negyedik arató: Egymást eszi ez az élhetetlen nép.

Ötödik arató: Sok az ember.

Harmadik arató: Akinek esze volt, kiment Amerikába.

Idősebb arató: Hagyd el. Ott is, az egész világon vannak már elegen.

Ötödik arató: Rég nem volt kolera, vagy egy nagy háború kéne. Mindjárt tisztább lenne utána a levegő.

Negyedik arató: Bolond beszéd. Nem az. Hanem más rend kéne ide! Csakhogy a fene egye meg az urakat. Azok csinálnak mindent, amit nem kellene. Ahol meg igazán cselekedni kéne, ott a fészek mellé tojnak. Mert csak okoskodnak, az okosok meg a zavarosban halásznak. Azt mondom nektek, az úr, az még a zsidónál is rosszabb. Mert a zsidó csak bolhacsípés rajtunk az igazi hóhérokhoz képest.

Harmadik arató: Mondasz valamit.

Negyedik arató: Csakhogy mi kuvaszok vagyunk. Csak befelé morgunk. Oda vagyunk kötve, más vagyonát védeni és ha akarjuk ha nem, a vérünkkel tüzelünk a húsosfazekuk alá. Alvajárók vagyunk. Mások bolondja. Szolga-nép!

Egy legény: Pedig nekünk kell megenni őket! Föl a.

Idősebb arató (közbeszól): Nana. Nem kell heveskedni. Nem vagytok gyerekek, mit tüzelitek egymást? Hallgatni arany. Várni kell tudni. (Tölt, koccintanak.) Isten éltesse.

Vállalkozó arató: Én is azt mondom. (Isznak.) Aki a kelést előre piszkálja, csak elmérgesíti vele.

Idősebb arató (a kiürített pohár aljába néz): Meg aztán az emberben büszkeség is van, mindent kitálaljon nekik? Azért hogy szegények vagyunk, miránk ne fogja egy tintanyaló írnok, vagy zöld-tollú zsandár, hogy a szívünkhöz nőve az epénk.

Ötödik arató: Pedig van vizsla elég. Azokat nem viszi az ördög.

Idősebb arató: Mindennek megjön a rendje, mert az időt se siettetni nem kell, se feltartóztatni nem lehet.

Egy aggastyán (túl a nyolcvanon, császárszakállal, színe hagyott honvédkabátban jön az ivóba s kicsit gyermekesen néz körül).

Veca (észreveszi, szomorkásan mosolyog a kicsit már magával is tehetetlen kinézésű öregen): Rákosi bátya. Kend is kibújt az arató bálra?

A fiatalok (közül páran halkan nevetnek rajta).

Veca (komoly és csendes): Hallgassatok fiúk. Citerás. Verd ki az öregnek a Kossuth nótát...