Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 4. szám · / · Szabó Dezső: PASSIÓ
A Festők-hídja mellett volt a tagja, ahol a Feketeügy görcsös kanyarodással öleli magához a mezőt. Itt néha, dolog közben, megállott a magas omlós parton s hosszan bámult bele a horizontba, vagy a csendes vízbe. A sovány síkság, a meddő hegyek, az apró hallgató falucskák: az egész szomorú szép Háromszék valahogy része lett félig alvó életének, mint egy lappangó szeretet, egy meg nem okolt melankólia. A látott dolgok éppen úgy mi vagyunk, mint a látó szemek s az ő gyomlálatlan paraszti lelkét keresztül-kasul nőtték ezek a képek. Tudta, hogy valami nehéz mondanivalója gyűlt e szokott dolgok ajakára, melynek szomorúsága - szavakat nem találva - benne is kísért, mint egy csendes láz. S ha a szürke vízbe meredt, hosszú sovány, barna alakja visszalátszott a fényes kaszával. Ilyenkor szavak nélkül mondta magának: - Hogy hasonlítok a halálhoz.
A faluban jámbor Péter volt a neve s egy kicsit tubuknak tartották. Az emberek nem tudták elhinni, hogy valaki négy kerékkel ilyen hangtalan, jó és türelmes lehet. Öreg szülőinek igavonója volt s mikor megházasodott, minden akaratát a feleségénél tartotta. Három gyermeke is lett s ő dolgozott és szemei mind csodálkozóbbak lettek. Mintha mind jobban bámulna azon, hogy van, hogy tesz és hogy a világ van körülötte.
Inni ritkán ivott, de ilyenkor valami beteg düh fogta el, mintha egy vérrel öröklött bosszút kellene megbosszulnia. De azért nem kellett félni tőle, mert ő maga ismerte ezt a baját. Ilyenkor, magától félőn, a csűrbe ment, ott vergődött s furcsa sírás-káromkodás tördelőzött ki belőle. Másnap a szokottnál is vontatottabb volt a járása és tágultabbak a szemei.
Mikor az első behívások jöttek s vitték az erőseket távoli ismeretlen mezőkre meghalni, még jobban elnémult s szemei még nemlátóbban csodálkoztak kifelé. Mintha valami messzi rém ijesztené. Az ételhez alig nyúlt s mind hosszabban álldogált el a magas parton.
- Ni, a Deák Péter megint az angyalára mereszti a szemét, - mondták a kaszálók és tovább mentek.
Egyszer aztán neki is odanézett a halál. Megjött a biléta, hogy 48 óra alatt jelentkeznie kell Szentgyörgyön. Változatlan arccal vette a hírt, de szokatlan durvasággal mordult rá feljajgató feleségére. Azután felkelt, vette kaszáját és kiment a tagra. Egész nap ott maradt, de nem dolgozott. A víz-parton ült. Valami különös bágyadtság ömlött végig rajta. De ez a bágyadtság valahogy nem csak az övé volt, a fáradt föld, a szegény hegyek, az egész elcsigázott táj csüggedése volt, melynek ő kitéphetetlen része. Keserű kérdés szeretett volna keserű szavakba vergődni benne, minek teremni, minek termelni? De hol talál szavakat magában a paraszt effélére?
Már jól hozzádörzsölődött az este, de semmiképpen sem volt hazamehetnékje. Amint sűrűbbé szövődött a szürkület, mintha nem rég meghalt apját látta volna járni a tikkadt rögök felett. Lassan, meghajolva ment az öreg s vissza-visszanézett. Nyugodt kérő szemrehányással nézett fiára. És megint kérdésre keseredett a lelke: Minek hívják őt más rögökhöz meghalni?
Amikor felkelt a partról, a kasza megvillant a sötét vízben s ez hasító félelemmel sajogta át. Eszébe jutott az első ölelés melege, a pipája, a családja, a vasárnapi fehérnemű friss szaga s a kasza sírása az őszi mezőn. Felette szeptemberi ég volt s fényes szalagok bomlottak az éjbe. Nehéz, sűrű szorongás verte ki a fekete mezőt és úgy fájtak ezek a fényes szalagok.
A megkésett vacsoránál az asszonyból és a gyermekekből hosszú sírás bugyborékolt elő. Csak az anyja hallgatott. Péterben valami türelmetlen gyűlölet lobbant fel e síró alakok iránt, akikben az ő élete tovább fáj, mint egy belőle nőtt daganatban. A földhöz vágta tányérját és rárivallt a feleségére: - Ne sírj az Istenedet, mert... - Nem végezte be, kiment a csűrbe, rávágódott a szénára és sírt. Nem szemmel, gondolattal, mint az urak. Szegény gyűrt testébe mártott lelke sírt egész testével, mint ahogy a néma dolgok sírhatnak.