Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 2. szám · / · Kertész István: A DOHÁNY
Jóska:...Dicsértessék.
Az asszony: Nézze már. No né már.
Az öreg: Az ebadtádat te. Hát te vagy az, Jóska? Kutyának néztelek. Vagy valami rakoncátlan kölyöknek.
Jóska (nagyon csendes hangon beszél): Én vagyok.
Az asszony (sopánkodva): Ejnye... ejnye. Ládd-e ez a vén bolond-e... Már még a vasvillát is hozatta volna itt velem, hogy leszúrjon. Lám.
Jóska: Sebaj. Nem volna kár.
Az asszony (forgolódik, közben mindig a legényt nézi, vizitálja eldugott kíváncsisággal mindig csak a hiányzó kezét. Borzadás van ebben a kíváncsiságban): Ejnye... ejnye...
Az öreg: Adjál már kezet. No. Már kezet se adsz?
Jóska (kelletlenül veti oda a balját): Itt van e. Erre már aztán nem mondhatják, hogy nem szívtől való.
Az öreg: Nem is.
Az asszony: Nem. Nem ám. Dehogy mondjuk.
Az öreg: De azért kövér vagy hékás. Kövér. Hálaisten, akár a hízó.
Az asszony: Kövér. De még milyen. Szép kövér.
Jóska: Kihíztam. Kihizlaltak jól a naccságák. Spitálba.
Az öreg: Gyerünk no be. Kerülj beljebb Jóska nálunk. Aztán azt akarnám nyilvánosítsd ki magadat már nekünk is a háborúról.
Jóska: Nincs arról mit.
Az asszony: Gyere no be. Gyere. Már csak azért így mondom én neked, hogy: te.
Jóska (bizalmatlanul): Hát hogy mondaná már.
Az asszony (zavarban): Háthogy... merhogy... márhogy... mondok - ilyen háborút járt vitéznek már talán az nem is jó a megtiszteltetésre, hogy: te.
Jóska: De pedig jó.
Az öreg: Nekem bizony csak az vagy, aki voltál.
Jóska: No persze.
Az asszony: Persze... No hát, gyere be már.
Jóska: Nem megyek. Jó itt az ég alatt.
Az öreg: Láttad eleget az eget.
Jóska (fájdalmas cinizmussal): Láttam. Azt szeretem is látni.
Az asszony: Én is nézem eleget. Dehát már én öreg is vagyok.
Az öreg: Az már igaz.
Az asszony (szemét súrolja a tenyerével): Oszt de is hát hány szegény erős fiatal, aki már egy évtül óta oda szállt. A dolgosok. Ha eszembe jut, még a hideg is ráz. Sírok, rívok. De mit használ.
Az öreg: Nohát akkor ülj le ide, mellém, Jóska. Okosodni akarok tőled.
Jóska (leül): Nem jó okosnak se lenni.
Az asszony: No lám. Ugye. Lásd, ez az öreg ember meg itt furt mint furt csak spekulál. Még idekivel hálál is. Adott a jó istenke egy nehányka kötelke dohánykát, hát most erre bakterkodik. Mégis tegnap is leakasztottak egy csomócskát. De a rossz nehézség bánná. Azért van. Azért lesz. Nektek lesz. Szegénykéknek, akik elvoltatok. De még aztán ezek a gazbitang salabakter kölykök itt zörgetik a kapunkat. Úgy járnak ránk akár a kutyák. A sok ganéj. (Fontoskodva.) Oszt hát tudod erre is vigyáz.
Jóska: Jó vigyázni. Egyútba.
Az öreg: No de már te legalább gyújts rá. Akassz csak le te Panni vagy két levelecske dohányt.
Jóska: Nem kell. Nem gyújtok rá.
Az öreg: Ne félj senkinek. Van a kamrába is, van itt is.
Az asszony: Van, van. Tegnap is a kamrából veszett el egy kötélkével. De mondom a rossz nehézség bánná már. Csak legalább már vége volna ennek a háborúnak. Oszt színátok ti. Igaz?
Jóska: Azám.
Az öreg: Nohát aztán mondd csak már te Jóska, hát hogy megy a háború? Hát csakugyan olyan komisz az a háború?
Jóska: Csakugyan.
Az öreg: Hát aztán féltél-e?
Jóska: Hát... én biztos vagyok olyan bátor... oszt bevallom, hogy féltem.
Az öreg: De nem nagyon?
Az asszony: Mikor hogy, ugye?
Jóska: Úgy ám.
Az öreg: Nahát... már most aztán mihez fogsz, mondd. Mi a szándékod, már hát... hogyhát így jártál?
Jóska: Semmihe.
Az öreg: Az nem sok.
Jóska: Mihez fogjak?
Az öreg: Már az igaz. Bizony az ekéhez két kéz kell. Meg a kaszához is.
Jóska: Ahhoz is.
Az asszony: De kapsz tán talán valami pénzt? Úgy mondják. Valamit. Mer ezek kapnak, akik hát így nyomorultul jártak.
Jóska: Ötvenegy pengőt.
Az asszony: Oszt örökösen?
Jóska (hallgat).
Az asszony: No lám. Az is pénz. De megszolgáltad. Meg ám. Én édes Jézuskám.
Az öreg: No de azért eljársz még a bálba? Igaz-e. Táncolni tudsz.
Jóska: Tudok.
Az öreg: De ütni már nem.
Jóska: Nem. Mert ebbe a bal kezembe kevesebb az erő. Nem bánnám. Legalább már, ha a másik volna.
Az asszony: Mindegy az. Én édes istenkém mindegy az már...
Jóska (bólogat, hallgat, aztán halk elhatározással): Hát oszt kik most azok, akik a kapujukat rázzák?
Az asszony: Kik... senkik... taknyosok... kölykök... én bizony nem is tudom... Azt mondják Borsosnak a fia is, anyádékról rokonok, Jani, az is köztük van.
Az öreg (megvetően): Az a sövény, keshedt góré, akibe még a lélek is hálni jár.
Jóska: Azok jó bírják magukat. Ott van pénz.
Az öreg (odavet jelentőset az ujjával a sarokba): Ott tartom a vasvillát.
Az asszony: Ott ám. Mikor jöttél is már...
Jóska: Hát Veron?
Az asszony: Lám-e, lásd-e. El is felejtettem. Ejnye no. De úgy el voltam telve veled, egész el is felejtettem. (Kiált.) Veron! Veron!
Jóska: Hagyják csak. Majd előjön, ha akar.
Az öreg: Restelkedik vagy mi.
Az asszony: Veron! hol van már no, hol a frászba?
Az öreg: Nincs odabenn?
Jóska (kisvártatva): No, ne bántsák.
Az asszony: Odaát lesz tán ángyiéknál. Megyek aztán hívom.
Jóska (feláll): Ne menjen. Majd elmegyek én.
Az asszony: Te mégy?
Az öreg: De oda mégy?
Jóska: Oda. Kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzám. (Feláll, kiegyenesedik, a köszönéssel egy halk sóhaj jár.) Istenáldja magukat.
Az öreg: Istenáldjon meg.
Az asszony: Legyen máskor is szerencsénk a tiszteletre. De oda menj ám.
Jóska: Oda. Mondom kíváncsi vagyok, hogy mit szól majd rám. (El.)