Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 1. szám · / · FIGYELŐ

Kosztolányi Dezső: EGY NAGYON SZOMORÚ KÖNYV
- Anatole France új munkája -

Párizsból ideérkezett egy francia könyv, melynek címlapját áttetsző hártyapapír fedi. Vörös és fekete betűk. A kiadó: Édouard Champion. Az írója: Anatole France. Azelőtt mennyi zaj előzte meg könyvei jöttét, ott és itthon mennyit írtak róla, magyar, német és osztrák lapok, azok, akik szellemi életet élnek és az emberiség útját figyelik. Most meglepetésszerűen hull kezeimbe a könyv. Egyetlen szót sem olvastam róla sem magyar, sem német lapban. Magyarországon talán ez az egyetlen példány, mely szeszélyes utakon kissé összegyűrve és megrongálva jutott el idáig. Senkise törődik vele. Alapjában pedig nem is kár.

Címe: Sur la voie glorieuse. (A dicsőséges úton.) Az első lapon Anatole France Albert királyról szóló sorai, kézírással. Anélkül hogy kutatnám a mondatok értelmét, gyönyörködöm az író hosszúkás, finom betűiben, melyek egy régi korról beszélnek és feltűnően hasonlítanak a múlt századbeli nagy írók vonásaihoz, különösen Vörösmarty Mihály és Arany János kezeírásához. Egy rendezett lángelme kezeírása ez. Ami utána jön, abban kevés örömét leli a gondolkozó és érző ember, mi épp oly kevéssé, mint a franciák. Egy levelet olvasunk Gustave Hervé-hez, a francia militarizmus hitehagyott ellenségéhez, aki élete jórészét börtönben töltötte, de még kellő időben kezes báránykává vedlett, akkor, mikor leginkább lett volna szükség farkas-fogaira. A levél aláírása ez: "Hazafias üdvözlettel Anatole France." Második levél a Rigolboche című, arcvonalon készült francia újság szerkesztőjéhez, melyben ez a kényes arisztokrata leközöl egy lapos szonettet. Találunk itt levelet a "Clairon"-hoz, egy Amerikába küldött levelet s egy levelet a párizsi orosz lapnak, a "Novosti"-nak olvasóihoz, élénk bizonyítékául annak, hogy France már régen elfeledte tüzes és epés beszédét, mellyel annak idején állást foglalt a francia-orosz barátkozás ellen. Ő, aki valaha a világtörténelem előtt bélyegezte meg az ártatlanok börtönőrét, most leírja: "szent Oroszország." Végül egy pár oldal Herodotos-ból, a Xerxes és Démarate között való párbeszéd, mely a perzsa-görög háborúról szól, halvány célzással a mai háborúra. Aki ismeri előbbi írásait, annak elfacsarodik a szíve.

Három frázist ismételget a zsibbadásig és unalomig: 1. Franciaország nem akarta a háborút. 2. Épp ezért ki kell tartania. 3. A vérből majdan szebb jövendő csírázik. Nincs olyan párizsi vezércikkíró, aki ne ugyanezeket és ugyanígy mondogatná. Hogy mennyire nem illik hozzá ez a hajrá, akkor érezzük, mikor - a könyve egy helyén - a régi francia karácsonyokról mélázik el. Ez oázis ebben a betű-sivatagban. Itt felmelegszik, sugárzik és olvadoz, a múlt és a hagyomány polgári idilljében. Ideírom pár sorát:

"Karácsonykor minden vidékünknek megvan a maga szokása és hagyománya. Elzászunk hű a fiatal fenyőfához, mely zúzmarától tündököl és minden gallyán égő gyertyácskák, és cukrok, játékszerek, gyermekeknek való narancsok bólintgatnak. Bretagne-ban ezen az éjen kiteszik az asztalra a halottak gyászjelentését. Ó! A kedves árnyak mily sokadalma lebeg majd ebben az évben az üres asztalok körül, mint valaha a cimmeriaiak országába!

Provence-ben, ahol a görögösen szép föld és ég a lelkekbe naiv bájat csepegtet, még régi szokások és érzések uralkodnak, melyek szinte antikok és pogányok. A kék tenger partjain élő falusi ember tűzhelyébe gondosan megszárított olajfa-tőkét rak, melyet babérlevelekkel koronáz. A tűzhely füstöl és serceg, láng lobbadoz s a ház ura a legkisebb gyermeknek megparancsolja, hogy idézze a tüzet. Anélkül hogy tudná, azokat a rítusokat ismételi, melyekkel távoli ükei Indiában Agnit imádták, aki tüzes lovakkal vontatott szekerén röpíti az istenekhez az emberek ajándékait. Előre mondja gyermekének a bűvös igéket:

- Ó tűz! melegítsd ezen a télen az aggastyán és az árva lábait, küldd el lanyha sugarad a legalázatosabb kunyhóba is, ne emészd el a szegény munkás házfedelét és a hajót, mely a bús vándort messze földre viszi.

És hogy megkérlelje a szent tüzet, a házigazda, forralt borral önti le. A tűzhely pattog és aromás illat terjeng a füstös szobában..."

Egy új ekloga-író, egy idilli francia szól itt, kit csak kénytelen-kelletlen ragadtak el a véres események, nem tudni miért. Másként "A fehér kövön", "A pinguinok szigete" költőjét hiába keressük. Minden tisztelője elszomorodik. Most kellett volna hallgatnia. Akkor örökké való emléket állít magának. Így nem a "dicsőséges úton" jár, inkább az aposztaták útján. Ha méltó bírálatot akarnánk könyvéről, a régi nemes Anatole France-ot kérnénk meg, az emberi szellem és gyarlóság kiváló ismerőjét, tépje szét cérnával összeaggatott mondatait és mutassa fel azokat a vékony selyembilincseket, melyekkel gúzsba köti a szabad szellemet és összefűzi a francia szabadságot az orosz militarizmussal. Mert szomorú, nagyon szomorú, ez a könyv mindenekelőtt pedig stíltelen. Éles bíráló-ösztönét teljesen elnémítja. Egyetlen ironikus mondata, egyetlen humoros megjegyzése sincs a született szatirikusnak, kinek minden lehelete finom gúny volt, épp most nincs, mikor ordít a szatíra és a szerencsétlen francia nép nyelve hegyén érezheti a keserűséget. Elvesztette irányérzékét. Olvastam, hogy a kísérleti lélektan búvárjai a postagalambnak, ennek a kiváló hely-tudással megáldott madárnak kiirtották központi idegrendszerét s akkor balogul, sután, szánandóan vergődött, még a laboratórium asztalán is. Körülbelül így röpköd a világ viharában ez a lángeszű, szegény öregember.