Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 24. szám

Ignotus: A jóakaratú embereknek

Aki e sorokat írom, nincs bennem gyűlölet senki iránt. Nem volt a háború előtt sem - más rovásra tartozván, hogy e tudott énem mely haragokkal s gyűlöletekkel történt születettségemnek fedője... majd azt mondtam: fedezéke. Háború előtt úgy, mint most, a megértőknek rendjébe tartoztam, az indulat nélkül valókéba, kiket ősöm, Spinoza, az isteni bölcsesség művelésére kijelöl. De jó, hogy róla van szó, Spinozáról. S az ő őséről, Dávid ivadékáról: Jézus Krisztusról. Jézus Krisztus maga a mennyei szelídség, - hiszen egyszülött fia a haragos Jehovának, s a hívő hitében már e trónörökösi helyzete is a lágyság ellentétébe rendeli a kemény Mindenhatóval. Fegyverrel legfeljebb azt kívánja elveszíteni, ki fegyvert emel, - ha jobb felül arcul ütik, odafordítja mások arcát is, a boldogságért való földi küzdelem elől a mennyei üdvözülésbe vetett reménybe téreti ki az alulkerült embert, - jóakarója ellenségének s megértésében az emberfeletti értelmesség már olyan magas, hogy e végletben találkozik a szent együgyűséggel, mely a galambban s a bárányban szimbolizáltatik. Ám a bárány is topog a lábával, a galambnak is van epéje - s Jézus Krisztuson, amilyen haraggal beszél a farizeusokról, s ahogy saját kezével űzi ki Isten templomából mind azokat, akik ott árulnak és vásárolnak, rajta is megismerszik a Jehovai származás. Ő sem indulat nélkül való, a legfőbb megértés sem. S ha jól szemügyre veszed a Spinoza affektus nélkül valóságát, olyasmit találsz alján, mi éppen nem filozófusi dolog, megvetést. Napóleonig az emberi állatot úgy le nem nézték, mint Spinoza. Ha tehát estem volna haragnak hibájába, vagy szeretetlenségbe felebarátok iránt, jó példákra hivatkozhatnám.

De nem hiszem, hogy a filozófusnak is megengedett indulatig elment volna az izgalom, mely a háború kitörésekor elfogott. Évekkel előre láttam s megjósoltam elkövetkezését - a két balkáni háborút már annak szorongásával kommentálgattam, ki tudja, hogy ezek csak bevezetői a harmadiknak, az igazinak. Rettegéssel néztem az összeesküvést, melyben az emberiség vezérnemzetei a mi kis életünk ellen sorakoztak, s viszont nem féltem kalandori szomszédságtól sem, mikor kerestem a módokat, mint tudnánk enyhíteni a szatellitáson, mibe ez üldözöttségünk a mi nagyon is hatalmas német pártfogónk iránt szorít bennünket. Ismertem a világot s tudtam, hogy olyan nagy urak, mint az angol s az orosz, nem l'art pour l'art, nem puszta tudományból és irgalomból művelnek scotus viatori tanulmányokat, bobrinszkii térítéseket. Visszaemlékeztem ifjúi éveim publicisztikájára, mely ugyanígy tárgyalta volt az örmény ügyeket, a macedón problémát, s láttam, hogy Törökország, Kína és Perzsia után mi jelöltettünk öreg paraszttá, ki alól ki kell rántani földjét, mert nem tudja tartani. Sem a háború, nem lepett hát meg, sem a nagy nemzeteknek az a - most is csak így kell mondanom, rosszasága, melyet feltárt. Ez nem azt jelenti, hogy mikor elkövetkezett, amitől féltem és bebizonyosodott, amivel tisztában voltam, ezt hűvösen tudtam volna nézni. A színházi néző is azon indul fel legjobban, ha csakugyan elkövetkezik a színpadon, amit előre várt. Hát még ha nem játékról van szó, hanem a legrettenetesebb rettenetről, mit anyától lett ember megérhet, - a sorsok olyan alakulásáról, mellyel tisztában kellett lennie a gondolkozónak, aki tudta, milyen véresen összefügg az egyes ember sorsa a haza sorsával. Azóta megtörtént Belgium s megtörtént Szerbia. Azóta itt van ízelítőnek Kelet-Poroszország és Sziget és Homonna, s itt Szalonik, tanulságául annak, mennyire nem magukon a kis népeken áll, mely félhez álljanak, mint akarjanak vagy ne akarjanak háborút. Amit nem egyszer mondtam utólagos megnyugtatásunkra, hogy a magyar föld akkor sem kerülte volna el a háborút, ha békesség kedvéért azon darabokban osztották volna szét, ahogy kis ellenségeink áhítoztak rá, s nagy ellenségeink parancsolták, az készül most igazolódni Görögországban. Általában, a háború kipattanása igazolta feltevéseimet, lefolyása igazolta állásfoglalásaimat s már mostani mérlege is igazolja reményeim. Ha ma elolvasom, amiket akkor írtam, alig van, mit a háború elején másképp írok, ha mai eszemmel írom... Aki megtisztel azzal, hogy olvassa írásaimat s megfigyeli, mi visszhangjuk van, tudhatja, hogy mindezt nem olcsó dicsekvésből állapítom meg, hanem becsületesen alázatos igazolásul a visszatetszéssel szemben, mit akkori javallásaim legegyebb törekvésű bajtársaimban keltettek. Éppen mert úgy éreztem, mint ők, azért kellett másképp gondolkoznom, mint ők gondolkoztak, mikor a dolgokat is másoknak láttam. Abban azonban mindig egy voltam velük, hogy szólhatott belőlem másképp tudás, szólhatott belőlem megérzés, szólhatott belőlem elképedés, de gyűlölet sohasem szólt belőlem. Ehhez túlságosan értettem azokat, kiket gyűlölnöm kellett volna.

Ám nem mindenki egyforma s le kell szoknunk arról, hogy az embert ott kezdjük emberszámba venni, ahonnantól fogva hozzánk hasonlít. Én nem gyűlöltem a kozákot sem, kinek tolakodó s a mi részünkről meg nem szolgált eljövetelétől féltem. De amilyen őszintén megvallom, hogy jobb szeretem, hogy most a szerbek élnek, a mi kezünktől sújtva döghúson az országút árkában, mintha mi jutottunk volna e sorsra kozákok kezétől, annyira nem tagadom, hogy nagyon is értem, ha a szerbek most halálosan gyűlölnek bennünket, bár rászolgáltak sorsukra, sőt azt kikényszeríttették tőlünk. Semmi bölcsességünk s jövőre gondoló megfontolásunk ne feledtesse, hogy miránk is ez a sors várt volt, hogy nekünk is ez a végzet szánatott - s nem lehet csodálni, ha ennek várásában nem mindenki maradt indulattalan. Én nem írtam gyűlöletverset, még gyűlöletcikket sem igen - de Hatvany tisztelt társunk rosszallásával szemben nagyon is értem azokat, akik írtak. Szent hivatást szán Hatvany a költőnek, mikor a háború szemérmét követeli tőle, s csak félve mondom meg, hogy érzésem szerint e magasztos követelésével nem kisebb barbárságba esik, mint akik éppen ellenkező politikát ugyancsak kötelezőnek ítélnek a költőre. Ha valamire lehet kötelezni költőt, csakis arra, hogy ne legyen szemérmes, mert a költőnek is, mint minden művésznek, abbeli igénye, hogy meghallgattassák, nem épülhet egyébben, mint hogy ő még önnönmaga számára is csak felfogó és továbbadó edénye annak, ami világegyetemi hatás rajta áthullámzik, s hazudnék, tehát becstelen volna, ha egyebet írna, mint ami megvan benne. Ma könnyű a csókolnivalón impresszibilis Lissauer költőnek elcsodálkoznia azon, mint érthették az ő híres gyűlölet-dalát úgy, hogy az az angolok ellen szól, holott abban kimondottan "Anglia" van emlegetve, nem pedig "angolok"... Ma, mikor az "angolok" két orcájukon arcul ütve kezdenek meghökkenni azon, hogy mibe keveredtek, sőt "Anglia" is közeledni hallja a német csizma kopogását, ma könnyű a németnek is, a német költőnek is nem gyűlölnie azt az Angliát s azokat az angolokat, kikkel e háború után, mint egyforma erősnek bizonyult fél, még talán szövetségbe is állhat. Ám ahogy a háború indult s ahogy abba Anglia s az angolság fogta össze az egész világot a német ellen, azzal a kimondott számítással, hogy minden egyes német emberrel, ki e háborúban megdöglik, nő minden egyes angol embernek keresete és hatalma, s azzal a leplezetlen megvetéssel, mely az elsőrendű embernek a másodrendű ember felett való jogán akarja kirúgni a németet a nagyvilági boldogulásból, isten és ember előtt joga volt a németnek gyűlölnie e gőgös ellenséget s isten és ember előtt költő és művész lehetett az a költő, kiből ez indulat a személyes vallomás erejével tört ki. Ha voltak költők, akik nem így éreztek, azoknak is joguk volt nem így érezni, és silány komédiások lettek és rossz verseket írtak volna, ha dühös indulatot mímelnek ott, hol csak sajgó fájdalmat éreztek. De hogy éppen a legnagyobbaknak, mondjuk, egyfelől Gerhart Hauptmannak, másfelől Anatole Francenak harcias írásai gyengén sikerültek, annak nem nehéz okát találni lelkük megoszlottságában -, hogy nem tudott egy indulattá és sugallattá egyenlítődni bennük a hazafi sértődöttsége a világpolgár fájdalmával. Ezek azok az idők és érzések, melyek közepett a művészek többnyire elnémulnak, s e nagyoknak tragikumuk az volt, hogy nekik nem volt szabad ilyenkor hallgatniuk, mert dúlt lelkű testvéreik kitől várjanak éppen ilyenkor szót és beszédet, ha nem prófétáiktól és vezéreiktől? Ám amilyen tiszteletreméltó e nagyok balsikere s amilyen tiszteletreméltóak azok is, akik hallgattak, mert hallgathattak, annyira nem szabad nemes okokból sem igazságtalannak lenni a kisebbek, a finom Verhaerenek, az ügyes Lissauerek iránt, kik érezték, amit éreztek és ki is mondták, hogy mit éreznek.

S azt csak nem tagadhatják el, hogy a belga embernek gyűlöletével, ki a németben hóhérját látja, legalább is egyformán jogos a német emberé, ki látja az angolban a gőgös urat, aki mint szemetet akarja őt az életből kiseperni?! S ha az angolnak igaza volna s a német valóban másodrendű ember volna az angolhoz képest s a német maga is tudná e másodrendűségét, nem volna-e ez egy jogos okkal több arra, hogy halálosan gyűlölje e világ mágnását, ki nemcsak lenézi őt, de e lenézés jussán ki is akarja semmizni? Lenézését mindig nehéz elviselni nehéz elviselni rövidségét is. De valahogy elviselheti az ember, ha mulat lenézőjén s felette érzi magát sanyargatójának. Ám aki maga is tart valamit arról, ki keveset tart őróla, az méltatja e hozzá méltó ellenfelet arra is, hogy fájjon neki annak lenézése, hogy gyűlölje megvetéséért, hogy bosszút álljon terpeszkedésért. Akinek falusi suhanc kiabálja utána a származását, az nevethet ezen. De akitől teszem a megszolgált tiszti bojtot vonnák meg ugyanezen címen, annak fullánk maradna szívében.

E katonatiszti példát azért írtam ide, mert nem a mi viszonyainkból merített, - hogy így utána általánosságban maradhassak abbeli megfigyelésemmel, hogy ilyesmi az, ami mintha kísérteni kezdene a mi, ne feledjük, még mindig halálos birtokban álló Magyarországunkon. Nem a magam nevében írom, nem is a Nyugat nevében, melyet írói után nevetség volna e kategóriába szorítani, bár az ellene indított hajsza már igenis része s előcsatája a hadjáratnak, melyben, hogy pontosan meglássuk, ezt a mi mindnyájunktól, egyforma helytállással megvédett, megtartott, valósággal újra megalapított hazánkat mintha előző ellenforradalommal monopólium gyanánt készülne maga számára előre lefoglalni egy kiváltságokra törekvő kisebbség. Hogy mégis a Nyugat e csatározásnak még úgynevezett irodalmi részébe is csak kevéssé ereszkedik bele s én barátaimat ráveszem arra, hogy a Nyugat csinálói e szemlétől a lehetőségig tartsunk távol minden pártpolémiát, az azért van, mert barátaim és én elsőrendű érdeket - tizenhat kötet Nyugatot s magamnak két kötet írását kellene idenyomtatnom, hogy elmondjam, mennyire nemzeti érdeket - látunk abban, hogy legyen és maradjon nálunk egy sziget minden tisztes meggyőződésű igaz íróművészet számára. Progresszív politikáért eleget verekszem és talán áldozok is egyéb alkalmakkal - de egészen bizonyos vagyok benne, hogy a Nyugat úgynevezett s éppen elvtársi részről felpanaszolt impasszibilitása is komoly java a magyar progressziónak. Mert a progresszió nem volna egyetlen és bizonyos és jogos igazság, ha minden, ami jó és szép és tökéletes, nem már ezzel is a progressziót szolgálná, erősítené, diadalmasítaná. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy Joseph de Maîstre az ő mondatainak tökéletes voltával többet használt a progressziónak, mint amennyit ártott e mondatokba foglalt reakciójával s öngyilkosság halványlik a neonacionalizmuson, mely a magasabbrendűség gesztusaival szeretné magát is túláltatni azon, hogy már magában nem lehet magasrendű.

Ám ha megijedni nem is kell az új reakciótól, félteni lehet bontó és hátráltató hatásától országunk magához térését. Különösen a gyűlöletétől, mely óhatatlan fellobbanna azokban, akik egyfelől kijátszottnak s másodrendbe tetteknek éreznék magukat, másfelől ha még gőgöt is tapasztalnának visszarúgóikban s a történelmi és nem történelmi Magyarország s az új s a törzsökös középosztály közt való különbségtevés alján emberi értékkülönbség hitét éreznék lappangani. Minél jobbhiszemű volna e hit, annál hevesebb volna a megbántottság, s a naiv gőg kiváltaná a tudatos dölyföt. Itt Magyarországon s e monarchiában van már erről tapasztalásunk. A régibb német-cseh és magyar-oláh történeteket nem magyarázná eléggé valóságos jogállapot - mert mi volt az osztrák-csehek vagy magyar-románok helyzete mondjuk az orosz lengyelekéhez képest! - ha a cseh vagy az oláh okkal vagy ok nélkül lenézettnek nem érezte volna magát a némettől vagy a magyartól. A gyűlölet hatalmas erő még abban is, kinek egyéb ereje nincs, hát még ha egész rendekből és többségekből váltanák ki, melyeknek kicsavarhatatlanul kezében vannak a munka, a termelés, az erő számos eszközei! Minden háború, kivétel nélkül, egyben társadalmi is, kifelé vagy befelé, - többnyire mindkét felé. Aki fegyvert fog, vagy hatalomért teszi vagy szabadságért teszi - többnyire mindkettőért. Az ellenségtől nemcsak védekezünk, de legalább is melléje akarunk emelkedni, s amilyen forró közösségbe szorít bennünket atyánkfiával s hazánkfiával a közös védekezés, a vele való egyenlőségért tulajdonképpen vele is harcolunk e harcban. Jaj annak a háborúnak, amely közben az egyik észreveszi, hogy szomszédja csak eszköznek használja, s jaj annak a békének, melyben a testvér kijátszottnak találja magát. Despise not the enemy - tanítja, (de meg nem fogadja) az angol, - tanuljunk ellenségeink sorsából, s én ha a Barrések ragyogásától volnék megigézve, mégis inkább stílusukat fogadnám el, mint nacionalizmusukat, mellyel hazájukat halálba vitték. Háborúban és háború után s úgy előzetesen, mint utólagosan, ami a magyarnak kell, az olyan Magyarország, mely nem ismeri a gyűlöletet, sem az ingerkedőt, sem a kiingereltet. Békesség az, mit a jóakaratú embereknek kívánok - s az ember s a hazafi minden melegével kívánom nekik hozzá a jóakaratot.