Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: A Szépművészeti Múzeum Barabás-kiállítása.

Barabás Miklós (1810-1898) több mint ötven esztendőn keresztül hivatalos arcképfestője volt az országnak. Mindenki, aki Benczúr fellépéséig és érvényesüléséig, akár a politikában, akár az irodalomban, művészetben, valaki volt nálunk, nem kerülhette ki Barabás ecsetjét vagy rajzoló krétáját. Oeuvre-je maga a magyar történelem egy szakasza. Korának, környezetének minden jellegzetessége megtalálható a legtöbb festett nagy arcképében, (különösen azokban, amelyek férfiakról készültek), a szabad lendületet ellankasztó magyar múlt félszegsége, kemény, nehézkes korlátozottsága.

Ezért nem is szabad csupán e hivatalos arcképek alapján ítéletet formálni róla, mert nem a friss látású, erős, fiatal tehetség, hanem a már legyűrt, legyőzött művész keze siklott végig e tükörsima nagy vásznakon.

A Szépművészeti Múzeum grafikai osztálya a kevéssé ismert, törtetlen talentumú Barabást mutatja be, mintegy kikorrigálva a másik Barabásról kirajzolódott képet. E másfélszáz rajz, litográfia, akvarell, az európai színvonalon álló finom érzésű grafikust vetíti elénk, még pedig nagyobbára úgy, ahogyan az első koncepció ihletett pillanataiban szemtől-szemben állt a természettel. Igaz, hogy a végső rejtek zárai e munkákban sem pattannak le, mert nem vázlatok, alla prima lejegyzett impressziók e grafikai termékek, de mégis felismejük bennük a kitűnően iskolázott előkelő biedermeier mester rajzbeli ötletességét, színbőségét.

A kiállított gyűjtemény magában foglalja a tizenhárom-tizennégy éves Barabás kísérletezésétől kezdve a fiatalkori stúdiumokat, a divatos kőre rajzolt arcképeket éppen úgy, mint az elmaradhatatlan olaszországi út emlékeit, a férfikor termését. Nyomon követhetjük e rajzokból, litográfiákból a művész fejlődését, a kemény iskolás rajzoktól kezdve a mélyülő, egyre gazdagodó tehetség kibontakozásáéig. E kibontakozás egyik megkapó dokumentuma a művész egyik akvarellje, amelyben Claude Lorraine szerint felfogott olasz tájábrázolás sémáiból, felszabadulva a magyar táj lelkét, ízét igyekszik megkeresni. Az akvarellben mint távoli emlék, még ott rezeg az olasz levegő, de maga a táj már magyar. Huszonhat éves volt Barabás ekkor. Ugyanebből az időből való Barabás két pompás interieure. Mindkettő műtermében dolgozó festőnőt ábrázol. A színek harmóniáját tekintve a legkitűnőbb holland mesterek, képeire emlékezetet e két vízfestmény. Zsánerrajzai, akvarelljei, üdék, ötletesek, nincsen bennük semmi megkötöttség, akadémikus nagyképűség.

Mint litográfusok sok közepes lapot rajzolt Barabás, amit talán ment is a kezéből kikerült litográfiák agy tömege. Viszont akad közöttük néhány olyan, amely bármelyik grafikai gyűjtemény dísze lehetne. A fősúlyt természetesen a minuciózus rajzra, az átmenetek finomságára helyezte. A 26. számmal jelzett litográfia megérdemli, hogy külön kiemeljük. Szokatlanul meleg és bársonyos a drapéria fekete foltja. A vonalak fürgén, könnyed lendülettel szelik át a papír síkját.

Mindenképpen érdemes munkát végzett a Múzeum e nagy értékű gyűjtemény kiállításával.