Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám · / · Figyelő

Lendvay István: Korrektúrák

Úgy látszik, a lelkeknek nagyjában csak két típusa van, az a két típus, amit Kastner emleget Die Moral der Musik című homályos, értékes könyvében, a "művészi" és a "politikai" típus. A kettőnek a különbsége annyira nyilvánvaló, hogy szinte fölösleges külön kifejteni. Akik ezzel a premisszával nincsenek tisztában, azokat bátran kirekeszthetjük a vitából, mert azok úgysem fogják megérteni a továbbiakat sem. Én itt a kettőnek azt a sajátságos viszonyát akarom csak erősebben megvilágítani, hogy a hangos, külsőséges, expanzív és teljesen művészietlen politikai típus mindig és mindenütt igyekszik a maga céljaira kihasználni vagy mondjuk fölhasználni szegény belül élő, mindent elmásító, elstilizáló, művészi típust, amely - ez a bajnak egyetlen oka - kénytelen kifelé a beszéden vagy egyéb félreérthető matérián át megnyilatkozni. Megtörténik a művészi típussal is, hogy elvéti a határt, átlép abba a mezőbe, amely már nem az övé, de a politikai típusnál ez a határtévesztés, ez a határsértés nem véletlenség, nem incidens, hanem szokás. A politikai típus a művészit mindig csak a maga határain belül tudja egyáltalán fölfogni, soha a művészet külön, tehát igazi törvényeit, külön, tehát igazi világát, mondhatnák törvénytelen törvényességét elképzelni és megérteni nem tudja. Ezek a lelkek mindig applikálják a művészetet, mindig bekapcsolják az ő életükbe, az ő törvényeikbe, az ő törekvéseikbe, náluk a kép nem fejeződött be a képnél és esztétikai hatásánál, a vers nem zengi tovább a maga zenéjét, hanem ők átveszik, elmagyarázzák, továbbképzik, mint citáumot, mint föliratot, mint kommentárt, mint agitációs eszközt, és visszahőkölnek attól a művészettől, amelynek szuverenitása lehetetlenné tesz minden ilyen igyekezetet. Ez aztán a kitagadott művészet, amelytől ők a művészet definícióját is megtagadják, de a típusok éppen a definícióknál mutatkoznak meg végzetes és visszavonhatatlan módon, a világ ezerféleképpen meghatározható és a meghatározásodról ismerlek meg, ez a letagadhatatlan tollazatod, ebből - ha végképp elhatározott és eldöntött típus vagy - nem bújhatsz ki többé, ez mindhalálig címered. A politikai típus emberei azok, akik szociológiát vagy bármiféle, de mindenesetre politikát (akár egyházpolitikát is) visznek bele a művészet magyarázatába, ők azok, akik mindig aktualitásokat helyeznek rá a művészetre, amelyek soha sem a művész intuícióját jelentik, az Időnek belső, művészi intuícióját, hanem külső "követelmények"-et, újságértelemben vett aktualitásokat. Általában ők a művésszel és a művészettel szemben követelmény-emberek, típusukat az eredményfölfogás és a hatalmi törekvés jellemzi.

Amennyiben mértékben viszont ezek a követelmények a művészen érvényesülnek, annyira megfogyatkozik a művész és a művészete, mert a két típus között csak félreértések lehetségesek - minél tisztábban kifejezett a típus és megmarad tisztán - és a félreértés megmarad még a kompromisszumban is, mert az ilyen kompromisszum megint csak tévedés vagy eltévelyedés. Az oka pedig ennek a sokszor veszedelmes helyzetnek az, hogy mind a ketten más-más szellemi síkon mozognak, minél tisztábbak, annál távolabb egymástól, és a szellemi síkmértan törvényei szigorúbbak minden egyébnél. Az eltévelyedést, a félreértést a legszebben ott lehetne illusztrálni, mikor a költő a köznapi értelemben vett politikába téved át - mindig a legjobbak legjobb alkotásai vannak szemünk előtt - és egy külön kísérlet hálás feladata lehetne megrajzolni, hogy egyazon nemzeti fölbuzdulás idején milyen távol járnak egymástól mondjuk még Kossuth Lajos lés Petőfi Sándor is, és ezt a vizsgálódást ki lehetne aztán terjeszteni a politikai típus egyéb megnyilatkozásaira. Itt csak az alapvető különbségeket akartam hangsúlyozni és azt a tényt, hogy a művészet százszor megmaradhat a maga szellemi síkján, a művészietlen típus még akkor is igyekszik kihasználni, fölhasználni, a művészetet alig lehet megóvni tőle, hogy félreértéseivel hozzá, vagy inkább mellé ne férkőzzék és egy esztéta világnézetnek például megvan az a veszedelme, hogy holnap gazdasági, társadalmi vagy egyéb argumentummá torzul ügyes életpolitikusok kezében. Erre a veszedelemre általában is érdemes figyelmeztetni, mert miatta sokszor meg kell tagadnunk esztétavoltunkat, titkolnunk kell magunkat és egészen be kell gombolkoznunk. Nem engedhetjük ugyanis, hogy szép szavainkból és belső igazságainkból szögesostor készüljön az ostoba hatalmaskodók kezébe. Nem dobhatjuk oda magunkat az emberkínzóknak, nem engedhetjük meg., hogy a gonosztevők ránk esküdjenek és a nagy rablóknak - akik csak rablóknak azok - mi legyünk széparcú rabszolgáik.

Külön aktuális azonban ez a figyelmeztetés - vagy legalább is megállapítás - most, egy - külsőségeiben, arányaiban - grandiózus világaktualitás, a világháború idején...

*

Szeretném látni azt az embert, akit a világháború nem igazolt. Velem is megtörtént, de nem vagyok valami hálás érte. A csillagig írott e töredékcikk hónapokkal ezelőtt, ceruzával hirtelenjében papírra vetve, minden hangosabb aktualitás nélkül. Annál fontosabb az igazolás, amelyhez csakugyan a világháború alatt jutott, egy szerencsétlen aktualitással, a politikának az irodalomba való illetéktelen beavatkozásával.