Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám · / · Barta Lajos: Falusi kirándulás 1915-ben

Barta Lajos: Falusi kirándulás 1915-ben
III.

Másnap délelőtt azt mondja Jóska:

- Kijössz a malomba?

- Nagyon szívesen.

- Mert az emberem magányosan vesződik kinn. Van egy emberem, fölmentettem a katonaságtól, mert nem tudok nélküle lenni. A malomra pedig manapság nagy szükség van. Én is a hazát szolgálom. Hát tudod ez az ember fiatal házas, szeret itthon lenni a feleségénél. Azért furton-furt dolgozik, nehogy ráfoghassák, nélküle is mehet a malom.

Forog a Zagyván három fekete nagy kerék, mint az örökkévalóság. Bent a malomban búzát, rozsot zúznak a kövek, szitálnak a sziták. Egy buksi, fürge ember, mint manó villan ide-oda a garatok, szitálók, leeresztők, lisztes, korpás ládák között a félhomályban. Fejét, arcát a lisztpor beharmatozta, olyan mint egy magyar pojáca. Ide-odaugrál a fiatal szerelem és az öreg halál közt, áldja a lisztet, mely arcát fehéríti és megmenti a halál sárgájától... Milliók elmentek, ezrivel elestek nagyobbak különbek, ezt a manót a liszt megváltja. De azért nem haragszik rá itt senki, még az sem, akinek valakije már örökre elment Galíciába, Szerbiába, vagy Lengyelországba... Mert valakinek élve is kell maradni, hogy legyen, aki a lisztet csinálja!

A Zagyva mellett kis erdő van. Jó ott lefeküdni a friss fűre, a nagy fák alá. Hanyat feküdni, fölnézni az égre, látni, hogy száll ott a sötét kékségen, könnyű fehér felhő... A ritkás erdő szélén iszapos sáncában a folyó, túl lekaszált rétek, ingoványos, meghagyott helyeken kék nefelejcs szigetek. Madár szól a fákon, úgy szól a kis madár, mintha egy elmúlt világnak visszasíró lelke, sóhajtozna, esedezne ott...

- Na délben majd megismerkedsz a tanítónkkal -, mondja Jóska -, mert ott kosztol nálunk. Szerencséje van neki a koszttal. Mondtam a Málinak, az nem lehet, föl kell emelni havonta húsz koronával a kosztpénzt. Hiszen minden drágább ötven, még száz percenttel! De a Máli úgy esofirozta magát, ilyet nem lehet valakinek megmondani. Mert tudod kérlek ő ilyen, nagy súlyt helyez a finomabb pontokra. Végre megírta neki levélben. Négy tanítónk volt, hármat már elvittek, ez a pótsorozáson maradt bent. Arra hivatkozott, hogy valakinek meg kell nyitni szeptemberben az iskolát. Helyet is adtak az érvelésének, fölmentették. Ja, de hogyan történt az? Ez éppen a kritikus pont! Mert kérlek ő a jegyzőékkel félig-meddig megszakította a viszonyt. Ez egy nagyon kényes ügy! Mert kérlek a jegyzőnének van egy húga, azt elhozatta ide, hátha! Kérlek alássan az tavasszal volt, mikor még a gaz is virágzik. Hát az ember hogyne! Egyszóval kérlek ez a férfi olyan szerelmes lett, mint egy birka. A jegyzőné egy bécsi rokonánál nevelkedett, ámbár - ne gondold ám, hogy bécsi! - Dehogy! Csak bánsági! Hát hozatott a húgának egy ruhát, nem tudom miféle fábrikból, akkor aztán ez a fiatal ember már egészen elvesztette az eszét. Mert az ilyen parlagi gavallér, az ilyen falusi dendi, az beleesik a tormás fazékba egy ilyen bécsi ruhától. De akkor eljött a fiatal ember anyja, az egy özvegy nagysága Ugocsából és hát kérlek az uborkafa, az is családfa, hát azt mondja: - Annyi nincs! Az ő fia jussol, hát a kisasszony jussol-e? - Mert kérlek a tradíció, meg a családi patina! A hét szilvafa! Annyi nincs! - mondta a mama! - és hát kérlek visszament a párti! Ahogyan a zsidó mondaná, a parthie! Akkor persze nagyon feszült lett a helyzet és az intim viszonyra el lehetett mondani, cirkum dederunt. A lány elutazott, de a jegyzőné, mint városban nevelkedett nő a helyzet magaslatára emelkedett és úgy tett, mintha semmisem történ volna. Most jön a sorozás! A jegyző nagyon finoman azt mondja: - Tanító úr! - fölterjesztem a fölmentési kérvényét! Az iskola nem maradhat egyáltalán tanító nélkül! De azt mondja nagy gőgösen: - Köszönöm jegyző úr! Majd a fölöttes tanügyi hatóságom útján. - Akkor fölküldi a kérvényt Egerbe az érseknek. Onnan meg visszaküldik avval a mottóval: - Mindent a hazáért! A fiú megvolt hökkenve: Jóvan! De akkor két évig ne tanuljon itt senki, semmi? Most aztán jól jött a jegyző. Fölterjeszti az alispánhoz, az alispán a miniszterhez, két hét múlva itt is van a fölmentés. Most a tanító nagyon zsenírozva van a jegyzőékkel szemben.

Délre harangoznak. Kopasz faluvégi gyepen egy pár szamár legel, nagy fehér libacsapatok pásztáznak. Kócos leányok legeltetik a ludakat, ott ülnek a kurta gyepen, útifüvek, iglicek, tatárka, vadmenta közt, mint kormányzó pálca, lakodalmi ostornyél nyúlik föl egy-egy végig sárga virágos ökörfark-kóró. Kerek gyerek szemmel, friss, piros szájjal ülnek a kék ég alatt, rájuk dől a fény, a csend... mintha ülnének a maga-maguk örök meséjének szélén csodákra kész szemmel...

- Dicsértessék! - zeng a gyepről muzsikálva, karban.

- Mindörökké! - áldja őket Jóska. - Apja, bátyja, mindegyiknek odavan szegényeknek!