Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám

Babits Mihály: Kártyavár
Regény

De Partos nem mehetett. Nem menekülhetett. A táskáját kereste.

- Látod barátom -, nevetett Kovács tanító, akit a sok bor, s az álmatlanság, még élénkebbé, hangosabbá tett a szokottnál. - Így jár aki ezek után szalad! Ugyan bocsáss meg... örülök, hogy a véletlenség így összehozott, de... ki az ördög adta neked azt a gondolatot, hogy Újvároson keress nőcskéket? Badarság, barátom, már ne haragudj, de... tőlem csak őszinte szót várhatsz, ugye? Badarság, itt mind az utolsók vannak... utolsók... valamire való mind Pestre megy innen, a pestiek nagy része innen került... Badarság, vén kujon... hej, így jár aki...

- De... de én... ugyan... - mentegetőzött a járásbíró, és ijedten gondolt a feleségére és hivatali méltóságára. - De nekem eszem ágában sem...

- Nekem beszélsz? Kenn dósz! - kiáltott a tanító. - Hagyd ezt, ne add a bankot, öreg! Hogy a mennykőbe kerülnél másképp ide? - azt hiszed, nincs nekem is eszem, nem találom ki, hogy az a csibész valami jó nőt ajánlott neked... hogy itt találsz egy jó nőt... hanem persze... mikor rábíztad a táskádat... jobbnak látta megugrani vele... bruhhaha!

Csodálatosnak látszik, de igaz, Partos csak ebben a pillanatban realizálta igazán, hol is van ő voltaképp? - micsoda helyen töltötte az éjszakát, eddig úgy gördült minden, mint egy álom, nem is lehetett csodálkozni semmin, fantasztikum volt s szinte nem is valóság, de most amint gyermekkori pajtását látta részegen maga előtt, az ismerős hanglejtést hallotta, egyszerre a mindennapi élt piszkos színeiben jelent meg előtte minden, érezte, hogy valóban ő ez, Partos királyi járásbíró, és nem valami mesebeli, álombeli helyen van, nem egy detektívregényből kivágott apacstanyán, hanem egy egészen közönséges, egészen piszkos helyen, ahol egy királyi járásbírónak igazán nem illik lennie, valami kijózanulás volt ez, minden egyszerre valóság lett, elveszett okiratai, a jövendő nagy kellemetlenségek, és mint mikor az álmodó iszonyú erőfeszítéssel kétségbeesett mozdulatot tesz, hogy kirázza magát valami lenyűgöző lidércnyomásos álomból, sikerült egy pillanatra feledni ezer restelkedését, passzivitását, s minden akarata, minden ereje egyetlenegy ideában éleződött ki, hatóság, rendőrség!

És Kerboltra pillantott, önkénytelen. Már előbb susogtak róla, mint valami csodáról, hogy kerül ide? Kerbolt, Madár Jánosnak bizalmasa... a szigorú, az elves Kerbolt... akiknek a nevét ma egyre hallotta... nem maga a hatóság-e itt, az igazság, nem hozzá kell-e fordulni mindjárt? Nem az álom csodáihoz tartozik-e ennek az embernek a megjelenése is itt, valami gondviselés?

A társaság úgyis keveredett, bemutatkoztak, borosan, zavartan tárgyalták az eseményeket, és Partos egyszer csak Kerbolttal beszélt, hosszú, izgatott sürgetésbe áradt, mentegetőzéssel vegyest, minduntalan ismételgette, tanácsos úr, tanácsos úr - és a rendőrséget emlegette, a legközelebbi őrszobát.

Kerbolt kábultan, üvegesen nézte. Tetterős gyorsasága egésze megbénult. Hova lett Vilma? Rendőrség? Ó, hátha Vilma... hátha Vilmát is... hátha végre Vilmát is üldöztesse, a rendőrség kézre juttassa... mint hajdan az apját? Most... éppen most... Hát kicsoda ő, hogy így sorsként avatkozzon egyre e szegény leány életébe... akit egykor szeretett? S akit mégis ő taszított ezzé, az ő zord tisztasága? Hitték, ő hogy ilyen tiszta legyen? Nem a véletlen helyzet emelte-e őt csak ilyen tisztává? És most már (s éppen ma) nem érezte-e, hogy ez a tisztaság is illúzió... hogy a helyzetének alapja csupa szenny?

Ő, aki mindig imádta a jellemet, akaratot, most nagyon is látta a sorsnak, a helyzetnek hatalmát, amely ellen lehetetlen küzdeni. Báb, mindenki báb, s nem volt-e ő is báb mindig, helyzetének bábja, mikor legjobban hitte, hogy erővel, akaratból cselekszik?

S mintha kétfelől húzzák a marionett zsinórját, mozdulatlan maradt.

- Tanácsos úr... tanácsos úr... - lamentált egyre Partos, és valahányszor visszajött ez a szó, mindannyiszor följajdult valami Kerbolt belsejében, mintha tüzes vassal döfködnék újra meg újra. Stark Rezsőre nézett, a szegény diurnistára, aki bent, a hivatalban bizonnyal meglapulna előtte, felnyitni se merné a száját, de itt az imént, borosan, csakhogy a szemébe nem mondta, hogy a polgármester kegyelméből él, hogy az állását szabálytalannak tartják, Hogy az ő helyzete is itt - panama!

Kerbolt, mint a legtöbb visszavonult, magányos ember, állandóan magán érezte függni a világ tekintetét. Nem volt hiú pedig, mint a méhész, annyit törődött a körülötte dongó apró fullánkosokkal, de korrektségének tudata volt a méhészkesztyű, mely őt minden szúrástól védelmezte. Hova lett ez a drága kesztyű? Elmállott lassan, elrongyolódott a cselekvésben, mind a Don Quichotteok páncélkesztyűi mind... Most megsebezhette minden, és nem mert többé benyúlni a kasba.

- Haaa, Ampenszán bácsi, gyerünk, gyerünk! Reggel van, Ampeszán bácsi! - támogatták föl Kovács és Stark Rezső a holtrészeg Ampenszánt. - Hova vigyük haza, a temetőbe? - és nagyokat kacagtak, míg Ampenszán szokott fecsegése helyett búskomor hallgatásba merült. Ilyenkor már a feleségére gondolt, erre a száraz és szigorú asszonyra, ingére és sötét alsószoknyájára, és ideges, végérhetetlen szavaira...

- A rendőrségre, barátom, csak a rendőrségre - biztatta Kovács Partost még kimenet. - Nincs is messze az őrszoba, ismered az oroszlánbarlang-teóriáját? Szaladj oda, most mindjárt, tessék odavinni, tanácsos úr. Az én Kálmán barátom egészen új ember Újvároson, most helyezték ide, járásbíró, királyi járásbíró... A rendőrségre, el kell menni a rendőrségre... Ó bocsánat, tanácsos úr, nem akartam útbaigazításokat adni a tanácsos úrnak, egyszerű néptanító létemre, a tanácsos úr bizonyosan jobban tudja a tennivalót, ne úgy tessék venni... Mindannyian tudjuk a tanácsos úr kiváló érdemeit... és mindenkitől tisztelt, nagyra becsült jellemét... megvesztegethetetlen tevékenységét e szerencsétlen város körül... mert kérem, ez csak egy panamafészek... itt minden panama... már bocsánat, hogy ilyen kereken kimondom, egyszerű néptanító létemre... bár egyszer majdnem igazgató lettem (annak története van kérem)... szervusz, járásbíró uram, menjetek csak a rendőrségre... mennék én is tudod, de Ampenszán bácsit haza kell vinni, azt se tudja, a temetőben lakik-e már, vagy nem még? Jöjjön, Ampenszán bácsi... te... igaz... járásbíró úr... mikor látjuk egymást? - legyen szerencsém holnap - azazhogy ma - ebédre... ebédre... - (nyelt egyet, érezte ennek a hirtelen meghívásnak a merészségét, mit szól a felesége, tud-e hamarjában olyan ebédet adni, nem szoktak náluk vendégek lenni, hogy viselik majd magukat a gyerekek?) gyere hozzánk ebédre, a feleségem meg fog őrülni, legalább meglátod a kölykeimet, az orgonasípokat... Ipar utca, 10...

- De... de te úgy beszélsz mintha... mintha nem is... - A járásbíró egészen meg volt botránkozva, mennyire nem látszik ezeken az embereken, hova kerültek, mit éltek át az imént? Részegek - egészen részeg mind. De... érezte, hogy ő maga sem józan. Menni akart, és bizonytalan támolygott a lábán. Minden olyan furcsa volt körülötte. A kis márványasztalok mintha inogtak volna. A vén kucséber arca egy fintor volt. A lámpák émelyegve égtek bele a reggeli ködös ablakok tompa szürkületébe. A kis kávéház ingott a szürkületben, mint egy hajó. Partos kapaszkodott... kapaszkodott... és a kócos lányba kapaszkodott bele... Valami röhögéseket hallott köröskörül.

- A rendőrségre... a rendőrségre kell menni -, kóválygott a fejében.

Szédült. A hűs márványasztalra hajtotta homlokát. Valaki átkarolta, egy rikítópiros női kabát érdes érintését, olcsó szövetszagát érezte. Hátul valahol röhögtek, de elől mindenki eltűnt. Hajfürtöket érzett Partos, csiklandozták a fülét, valami meleget. Kovácsék eltűntek, eltűnt Kerbolt is. Tőkéssynére gondolt Partos, Tőkéssyné fürtjeire, vállára, amint előtte ült volt a koncertben. Mintha ezer esztendeje lett volna már az is. Egy gomb, egy nagy gomb ért hidegen a nyakához.

Egyszerre... eloltották a lámpákat. Reggel volt, visszavonhatatlanul, szürke, piszkos reggel.

Kinyitották az ajtót. A pezsgősplakátok a falon kopott, szédelegve lobogtatták cifra rongyaikat a nappali fényben. A biliárdasztal nyújtózva mártogatta tömzsi lábát a kétes árnyékokba.

A járásbíró homályosan emlékezett, mintha valamit keresett volna, mintha valami nagy kár érte volna, de már nem tudta hogy mi. Egész kis gyermeknek érezte magát, fáradt kis gyermeknek, aki nem érti mi van körülötte, aki félig alszik, aki rosszakat álmodott, aki szeretné, ha dédelgetnék, puha ágyba szeretne bebújni.

- Aludni, kicsikém, aludni! Jöjjön velem aludni! - mondta egy női hang, és nem folytatjuk tovább a járásbíró éjszakájának történetét.

 

17. § Melyben a polgármester elolvassa a reggeli lapokat