Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám · / · Lengyel Menyhért: A Táncosnő

Lengyel Menyhért: A Táncosnő
Második felvonás
Falusi kert és ház

A ház - egy régi kastély - egyszerű fehér homlokzatával bezárja a hátteret. Az épület két szárnya szélesen, nyugodtan fekszik, virágokkal befutott zöld ablakaival. A két épületszárny közepén szellős nyitott veranda, szintén dúsan befutva virággal, levéllel. A verandáról lépcsők vezetnek le a kertbe, melynek kis esése van. Az egész kert egy üde zöld pázsit, melyet jobbról és balról fák szegélyeznek. Jobbról a kerítés is látszik, - a kapuval, melyen túl fehér országút vezet. A szín legelején - kissé oldalt - kerek kerti asztal, körülötte pad és fonott nádszékek.

Tiszta nyári reggel. A nap éppen most kezd emelkedni. Rézsútos sugarai átvilágítják a fákat s a lombokat, vakító sávokat vetnek a ragyogó gyepre, játszanak a fák mohos törzsén, megcsillannak az alvó ház ablaküvegén, súrolják a barna tetőt s később mind teljesebb világossággal öntik el a kertet. A kert közepén, a nagy kerek pázsiton plédekbe, színes takarókba burkolva alszik egy pár ember. Most még a takarók alatt isteni rendetlenségben úgy el vannak bújva s össze vannak forrva, hogy semmi sem látszik belőlük. A gyepen szétszórva némely könnyű ruhadarab, piros sál, fél papucs - letépett s már elfonnyadt rózsák nagy tömege, cigaretták, amint félig elszívták, s szétdobálták a szenvedélyes éjszakai beszélgetésben.

Nagy csendesség.

Fent a ház tornácán megjelenik a szobalány. Pár lépést tesz előre elgyönyörködve nézi az alvó párt, beszól az inasnak.

Szobalány: Lajos.

Inas (megjelenik): Mi az - Teréz?

Szobalány: Pszt! Nézd csak! Hát nem kint maradt egész éjszakára.

Inas: Csak felébrednének már... Ez a tiszttartó itt...

Szobalány: Ne bántsd, had aludjanak. Jaj! Hát van ennél szebb a világon? Gyere, gyere. (Behúzza az inast a házba.)

Szünet.

Egy fülemüle a kert zúgában - a bokrok között, dalba fog - tisztán, élesen csattog a madárfütty a reggeli levegőben - azután elhallgat.

A takarók alatt mozgás, megint csend, azután nyújtózkodás, s egy kedves, borzas fekete fej bújik elő s emelkedik fel nyitott nyakkal. Felül, megdörzsöli a szemét, s csodálkozva néz széjjel a világban, mintha nem tudná, hogy hol van. Nagy lélegzetet vesz. Mosolyog. És óvatosan elhúzza a takarót a mellette fekvő alvó fiú arcáról. Sokáig rendkívüli gyöngédséggel nézi. És nem tudva ellenállni a vágynak, lassan a fiú felé ereszkedik, aztán megcsókolja az alvó száját.

Lola (olyan halkan, mintha csak lehelné): Jó reggelt.

László (megmozdul).

Lola: Jó reggelt szívem, kedvesem, kis fiam - jó reggelt...

László (nyújtózkodik).

Lola (összecsókolja): Lusta - haszontalan -, édes - álomszuszék -, boglyas -, drága.

László (kinyitja a szemét, nyújtózkodik, álmos hangon): Jaj - reggel van.

Lola: De micsoda reggel - nézd - (Könyörögve.) No, ne hunyd be a szemed megint - nézd milyen gyönyörű. Vagy hunyd be - én lezárom - jó? (Megcsókolja a szemét.) Aludj tovább - (És megsimogatja az arcát nyájasan, gondoskodva - megigazítja rajta a takarót - nézi egy kicsit - aztán tekintete elszáll róla, megint felfedezi a napfénybe fürdő kertet, a gyenge harmattól csillogó gyepet, s az égre néz, felvetett fejjel, - hosszan, engedi, hogy a nyakát, arcát érjék az első sugarak egy boldog sóhajtás fakad fel a kebléből.) Istenem.

Szünet.

László (tüsszent).

Lola (nevet): Mi az?

László (felébred - nyújtózkodik - felül, boglyas - álmos): Úgy látszik megfáztam.

Lola: Megfáztál - óh te, boglyas fázós gyermekem, durcás - álmos kis fiam. (Elragadtatva.) Igazán, olyan vagy, mikor így felébredsz, mint egy kis fiú - no gyere ide (Magához vonja.) kócos a hajad (Elsimítja a haját.) - te álmos. (László ásít.) Ne ásíts! (Befogja a kezével a fiú száját.) Mi az? Harapsz? (Gyengén ráüt a fiú szájára.) Jaj megütöttelek! Hol fáj? Itt? (Megcsókolja s hirtelen a gyengédség egy rohamában, forrón.) László - micsoda szép éjszaka volt ez - milyen szép! Ó milyen szép!

László: Igen - csak hajnal felé nagyon hűvös lett.

Lola (szinte sírva, - eltolja magától): Eredj - hagyj.

László (nevetve): Mi bajod?

Lola: Én az éjszakáról beszélek, az éjszakánkról itt a kertben - és te azt mondod -

László: Mit? Hogy hajnal felé hűvös lett.

Lola: Miért mondod ezt?

László: Hát nem igaz?

Lola: Erre gondolsz? - Hát - hát neked ez maradt meg az egészből?

László (felelni akar - de komikus grimaszt kell vágnia s nagyot tüsszent).

Lola (felkacag): Majom. Veled nem lehet komolyan beszélni - veled nem lehet (kedveskedve.) csak - csak (csókolja) csak ezt lehet veled (hozzábújik). Oh - te - milyen jó melletted. - Hát mond te is -, hogy jó mellettem.

László (mosolyogva, fölényesen): Hogyne. Nagyszerű! (A cigarettás doboz után nyúl, mely mellette fekszik a füvön, vesz egy cigarettát - rágyújt.)

Lola (kis szünet után): László - Laci - Lacikám - egyetlenem. (Hízelkedve.) Kérnélek valamire.

László (mosolyogva): Tessék.

Lola (túlzott fontoskodással, nagyon kedvesen): De ugye megteszed, ha nagyon, nagyon szépen kérlek - ha könyörgök - ha alázatosan könyörgök.

László: No mond.

Lola: Nézd szívecském - én tudom, hogy amit kérek igen nagy áldozat, hiszen olyan jó itt a meleg takarók alatt s a fű nedves a harmattól s innen most borzasztó lehet kibújni - de hát légy hős - nézd - a fél papucsomat kirúgtam - oda a fűre - hozd ide.

László (a fejét csóválja, habozik).

Lola: No hozd ide.

László (komikusan sóhajt - s már menne is, mikor feltűnik az inas, aki megint diszkréten megjelent. - László meglátja és örömmel rákiált): Lajos!

Inas: Parancsára.

László: Hozd ide azt a papucsot.

Inas: Igenis. (Odahozza s átadja Lászlónak).

László: Köszönöm. Teát.

Inas: Ide?

László: Persze. Gyorsan. (Az inas elsiet - László mosolyogva átnyújtja a papucsot.) Tessék.

Lola (elkapja s messze elhajítja a papucsot azután hirtelen elfordul a fiútól, s ledobva magát beletemetkezik a takarókba).

László: Mi bajod?

Lola (nem felel, csak durcásan ránt egyet a vállán).

László (eldobja a cigarettát - a nő felé hajol - gyöngéden): Miért nem felelsz? Haragszol? Miért? Ne légy gyerek. Hát most felkelek és elhozom neked. (És fel is állna, feltérdel, mire)

Lola (belekapaszkodik): Maradj!

László: Elmegyek. (S erőlködik, hogy felálljon.)

Lola (teljes erővel húzza vissza, komikus kétségbeeséssel): Maradj!

László: Hát megmutatom - megyek.

Lola: Nem mégy!

László (félig már felállt, de Lola olyan erővel húzza a lábait, hogy végre is elveszti az egyensúlyt s lezuhan -, mire féktelen -, hosszantartó kacagás, hempergőzés, dédelgetés).

László: Hát menjek?

Lola: Nem - csak mindig mellettem. Lehetne azt, soha ki nem mozdulni a házból és a kertből?

László: Hiszen így van. Három hónapja élünk így.

Lola (elgondolkozik): Három hónapja! Már három hónapja? Hát hogy lehet ez... Hiszen mintha csak tegnap lett volna...

László: Tegnap? Tudja mikor volt? Júniusban. Azóta sok minden történt.

Lola: Micsoda?

László: Hát sok - kinőtt a fű - lekaszálták, kinőtt a búza -, learatták -, elszállítják -, dolgoznak -, (Cigarettázik.) nekem is kéne már valami beosztást csinálni.

Lola: Miféle beosztást?

László (nevetve): Hát legalább a levelekre illenék felelni.

Lola (kis szomorúsággal): Maga már nem szeret.

László (kedveskedve): Maga bolond -, hát mi -, hát honnan veszi ezt?

Lola: Azelőtt sohasem mondta, hogy a fű nő, meg a búza -, és felelni kell a levelekre és beosztást kell csinálni. Mit akar maga beosztani - mit akar?

László: Hát semmit. Csak azt mondtam, hogy a levelekre kell válaszolni. És ezt különben is maga kezdte.

Lola (méltatlankodva): Én?

László: Hát a hét elején nem írt annak a -, hogy hívják?

Lola: Ja - az más... annak kellett írni - az már tizenkét levelet írt nekem, tudja. A szegény Masa, hisz a legjobb barátnőm volt, és ha könyörög, ha azt írja, hogy okvetlen szüksége van rám, ha kér, hogy idejöhessen - arra csak kell írni egy sort.

László: Én nem feleltem volna neki.

Lola: De miért nem?

László: Mert tudja, hogy utálom ezt a népséget. Nem volt elég belőlük? Mindig azt mondta, örül, hogy nem lát egyet sem közülük - hogy éljünk úgy, mint egy várban, senkit be nem ereszteni és most idehívja.

Lola: Sürgönyözök, hogy ne jöjjön.

László: Most sürgönyöz? Hiszen mindjárt itt lesz - még ma délelőtt - én megyek is...

Lola: Hová?

László: Hát - kilovagolok - mint máskor. (És egész erélyesen.) És mire visszajövök az a dáma itt ne legyen - nem akarom látni - itt ne marassza - érti?

Lola (engedelmesen, riadtan): Igen.

Az inas hozza a teát - leteszi - elrendezi. Teáznak.

Inas: Nagyságos úr kérem.

László: Mit akarsz?

Inas: A tiszttartó van itt.

László: Várjon (Azután bosszankodva.) küld el...

Inas: Azt mondta -, okvetlen -.

László (idegesen): Küld el, ha mondom -, holnap jöjjön.

Inas: Igenis. (Elmegy.)

Lola (gyöngéden): Baj van? Rosszkedvű vagy... mi ez evvel a tiszttartóval?

László: Semmi.

Lola (neheztelve): Miért nem beszélsz?

László: Semmi -? ha mondom. Gazdasági dolgok. Unom... s nem is fontos...

Lola: De ha bosszant.

László: Hát bosszant... mert olyan zűrzavar van itt.

Lola: Miféle zűrzavar.

László: Hát a gyámom -, most haragszik persze -, azt szerette volna, hogy elmenjek és tovább is ő kezelje a birtokot. Azt hiszik én nem értek semmihez.

Lola: Szemtelenség.

László: És mindent összezavar.

Lola: Ne hagyd magad! Meg kell mutatni nekik, hogy (elneveti magát.) ... mit törődsz velük... Én most próbáltam méregbe jönni, de nem tudok. Te Laci én nem bírok semmivel sem törődni... (Szünet.) Megbolondulok az örömtől, hogy a nap süt. Én úgy ébredtem itt ma reggel - jaj Istenem! (Teát iszik, azután gondatlanul tovább fecseg.) Ilyen szép sohase volt semmi... Próbálom néha összeszedni - próbálok másra is gondolni, amiről néha azt hittem, hogy szép volt - de ehhez nem jön semmi. (És beszél tovább, kutatva az emlékei közt - a fiú egyre idegesebb lesz.) Most két éve Svájcban - Interlakenben... a hegyek közt hajnalban... (Elmosolyodik.) Az a bolond lengyel, a gróf Zavecky, majd kitörte a nyakát... nekem akart egy szál virágot hozni... de mulatságos volt... (Szünet, issza a teát.) Hát persze néha a színpad... tavaly ilyenkor Wiesbadenben már dolgoztunk... hű, milyen siker volt! A Princ bejött gratulálni.

László (dühösen): Hagyd abba - hallgass már!

Lola (ijedten leteszi a csészét - ránéz): Mi bajod?

László: Nem érdekel a ballet, Wiesbaden és a lengyel gróf Interlakenben!

Lola: De László!

László (egész idegesen): Mondtam, hogy nem érdekel - és fel ne hozd ezt nekem többet - semmit ami volt, ami történt - ha én nem kérdezem, hát te ne beszélj róla. (Szünet után.) Vagy beszélj, hiszen van elég históriád, hát mondj el végre mindent.

Lola (félénken): Mit mondhatok... nem emlékszem... nem akarok... nézd... értsd meg, hogy ez mostan egészen más. (És nagyon gyöngéden.) Ne azt a hangot többet László -, légy jó hozzám - még most ez nagyon kell nekem. (Hozzábújik.) Vigyázz rám - fogj át -, ölelj át erősen - szeress - kímélj - értsd meg, hogy nekem nem maradt semmi az előbbi életemből - nincs nekem senkim - nagyon rád vagyok szorulva - kell, hogy nagyon jó légy hozzám és és nagyon szeress...

László (végre felengedve és megbékülve átöleli, halkan): Hiszen nagyon szeretlek. (S így maradnak egy percig, meghatva és szerelmesen, egyszerre László nagyot kiált.) Lajos!

Lola (ijedten): Mi az?

László: Hát miért nem hozza ez a fiú a kabátomat?

Lola: Eredj -, eredj -, no most már menj. Utálatos vagy -, menj -, tudod mit -, ne is gyere vissza -, hogy kiabál itt -, milyen -, milyen kiállhatatlan.

László (át akarja ölelni).

Lola: Hagyj -, no menj -, menj -, jön az inas.

Inas (jön, hozza a kabátot, ráadja Lászlóra): Tessék nagyságos úr.

László: Jól van. (Inas elsiet.) Hát megyek.

Lola: Hát csak menj.

László: Pá szívem. (Megcsókolja a nő homlokát.)

Lola (rá se néz).

László: Szervusz.

Lola: Csak menj - menj. (És mikor a fiú elmenőben van, csúfolódva utána kiált.) Vissza se gyere. (Azután, mikor már a verandánál van, teljes szívből.) Siess vissza - gyere majd -, gyorsan! - László -, drágám!

László (a verandáról mosolyogva int - eltűnik).

Lola (egyedül marad - kitárja a karjait, leveti magát a takarókra).