Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár

Babits Mihály: Kártyavár
Regény
17. § Schundfilm, vagyis egy fejezet az apacstanyán

Kerboltné, Ilona, mikor a nagy viharban, kendőben, átszaladt a kerten, hogy a férjétől kérjen segítséget, zárva találta a kerti ház ajtaját. De belül égett a nagy fény, Ilona idegesen zörgetett az ajtón:

- Gyula! Gyula! Én vagyok! Nyissa ki!

Nem felelt senki, és Ilona elkezdett körülmenni, vigyázva, az eresz alatt, hogy meg ne ázzon, bekémlelni az üvegen. Nem látott senkit ott bent, és egy iszonyú gondolat ijesztette meg. Kétségbeesetten kezdte verni az üveget:

- Gyula! Gyula!

Egy kép jutott eszébe, melyet egyszer látott, egy mozikép, egy öngyilkos, a fal mellett eldőlve, összecsuklott térddel, folyton növekvő fekete tócsában. Reszketve a kulcslyukat kezdte kapargálni kisujjával. Körül vert a zápor, csattogtak a villámok, a nagy kerti ház villogott a sötétben.

A kulcs nem volt benn belülről a lyukban. Ekkor Ilona feltapogatott kezével az ajtófél deszkáján, és megtalálta a kulcsot, szokott szögén függve. A kerti ház üres volt, Kertbolt elment valahova, szórakozottan, égve hagyta a lámpát!

Ilona gépiesen forgatta meg a kulcsot a zárban, bement. Egyedül állt, üvegtálak közt, a vihar közepén, mindenfelől láthatta a csatázó villámokat. Leánykorára gondolt, Küküllőre, amikor egy ilyen őszi vihar nagy szerencsétlenség volt az egész famíliára, elverte a szőlőt, a pompás, egész Erdélyben párját ritkító küküllői termést! Ilyenkor az anyja szentelt gyertyákat gyújtott a konyhában, és akörül hangosan imádkoztak. Az anyja, egyszerű falusi asszony, sohasem tudott az ilyen paraszt babonákkal felhagyni.

Jaj! Egy iszonyú villám borított mindent fénybe köröskörül, s Ilona ijedtében elkezdett zokogni hangosan. Könnye összefolyt az esőcsöppel nedves nyomaival arcán, leborult a bőrdíványra, egy régi bőrdívány állt a kerti házba, elrejtette az arcát, mint a strucc. Lassanként átmelegedett arca nedvessége a sima bőr hűsén, szemét addig nyomkodta míg különös színes foltok jelentek elébe, és a foltok folytak, alakultak, átszivárványosodtak és elfeketedtek, mint a vértócsák. És újra a mozikép volt a szeme előtt amit egyszer látott, az öngyilkos, összecsuklott térddel, a fal mellett. És reszketett és vacogott a viharban az üveg házban, és úgy érezte mintha meztelen volna kitéve a viharban, és annyira félt, hogy már szinte valami iszonyú kéj, valami istentelen, ideges gyönyörűség volt ez a félelem.

Kertbolt pedig még tíz óra tájban távozott hazulról, maga sem tudta, hová, csak ki, a szabadba! Egész büszkesége szétomlott, neki, akinek egész élete büszkeség volt! Ment, ment egy őrült, az idővel nem törődött. Alig látta az utcát, szabad mezőkre gondolt, fürjes vetésekre. Ment, amerre Vilma ment előbb s egyszerre... messziről egy nőt pillantott meg... Vilmát... és rögtön felgyúlt benne a szenvedély, a kérdés, egyetlen vágy, egyetlen gondolat, tudni, tisztán látni! Egyszerű lelke mindig csak egy gondolatot tűrt meg egyszerre, és minden gondolat rögtön zsarnoka lett, ura lett. Néhány nagy lépéssel utolérte Vilmát, éppen amikor az kinyitotta a kis kávéház ajtaját, utána ugrott a lépcsőkön, és megragadta karját.

- Vilma!

Ebben a pillanatban egy hosszú, deres, nyitott bajuszú ember ugrott belülről hozzájuk, karon fogta és egy asztal mellé vonta.

- Kérem, uraságod, csak egy pár szót kérek - mondta hirtelen, leült, félrecsapta kis angol pipáját, helyet mutatott Kerboltnak is. - Üljön le kisasszony, - mondta Vilmának is.

Kerbolt zavartan nézett körül:

- Bocsánat uram, de nem tudom...

- Azonnal uram. Kerbolt úr, ugye? - kérdezte az idegen a legtökéletesebb udvariassággal, és Vilmához fordult: - A kisasszony nem jött egyedül.

- De... én... - hebegett Vilma mint aki nem tudja mi történik vele.

- Nem baj -, mosolygott a nyírottbajuszú, finom, gúnyos ajkaival. - A kisasszony fél tőlem, ezt én meg tudom érteni. Bocsánat uram - fordult ismét Kerbolthoz -, ha egy kicsit akadozom a magyar beszédben, de hosszú időt töltöttem külföldön. És különben sem ez az anyanyelvem - tette hozzá.

Kerbolt egyik meglepetésből a másikba esett. Az idegen modora igazán nem illett e helyre, előkelően beszélt, valami szélhámos előkelőséggel. S avval a könnyedséggel, ami éppen Kerboltnak mindig úgy imponált.

- Uraságod egyedül jött Vilma kisasszonnyal, tetszik ez nekem - nézett tovább, kissé ingerlőn, Kerboltra. - Tetszik ez nekem, noha, so soll ich leben - mondta kissé kiesve szerepéből -, nem tudom, hogy tetszett gondolni. Egyébiránt - fordult hirtelen egy suhanchoz, aki az utcaajtón bámészkodott ki egy darabig s aztán csengetve becsapta - etwas in der Gasse?

- Senki -, felelt a suhanc nagy grimasszal. - Akkora senki mint egy ház.

- Schön, schön -, folytatta az idegen -? Kerbolt úr gavallér, lovagias jellem, hiszen ezt hittem is hittem is. Kerbolt úr gavallérosan kíséri a kisasszonyt, begleitet as Fräulein, csak azt nem tudom, mi szükség lesz akkor rám? Én nem vagyok meglepetve uram, tetszik látni, hozzászoktam én már a meglepetésekhez, bin dazu gewöhnt, csak bevallom, nem értem, kann's nicht verstehen, Schöner úr megmondhatta volna, hogy a kisasszonynak még mindig... hogy a kisasszony még mindig, wie sagt man das, érintkezik régi barátaival.

- Nem igaz! - kiáltott Vilma hirtelen - a fene érintkezik ezekkel a disznókkal, ne bosszantson! Az ördög tudja honnan csöppent egyszerre ide, én nem hívtam., menjen a...

Az arca nekidacosodott, Kerbolt hökkenve nézett rá, szép volt mint azelőtt. De micsoda kísértet volt mégis, ezen a helyen, ebben a ruhában, és ilyen szavakkal! De megismerte, azért még a szavain is megismerte, a dacosságán, a hirtelen felforrásán. Nagy barna szeme szinte még jobban fénylett mint azelőtt, valami könnyes ragyogással, csak az arcbőre romlott, csak körülhálózták a szemét apró ráncok. És ráncot vetett a nyaka amint fordult. És elnyúlt a széken, keresztbedobta lábát, hogy térdig látszott az erős, formás láb, az azsúr harisnya. A füstön keresztül. A Selig-kávéházban.

A szerb tamburás éppen abbahagyta a játékot, és valami pénzdolgon veszekedett hátul a gazdával, nagyon hangosan, mialatt a suhanc egy másikkal kártyázott. Egy nagyhajú fiatalember könyökölt csúnyán egy asztalnál, feketekávé mellett, egy nő mellett, aki fel-felugrott, dühösködött összevissza gazemberezte a fiatalembert, amit az cinikus mosollyal, hallgatott. Hátrább egy ivókompánia ült, láthatólag nem törzsvendégek, betévedt ivókompánia, nem nagyon válogatós, akik tovább akart inni, mikor máshol már bezártak. Ezek közül némelyik ismerősnek tűnt fel Kerbolt előtt... mint ahogy az álmok alakjai ismerősek... és az is furcsa volt, hogy ittas beszédjeikben a Madár János nevét hallotta minduntalan emlegetni.

A kávés nem tudott összebékülni a tamburással és megindította a zongora-automatát. A tamburás dühösen akasztott le nyakáról hangszerét és hangosan monologizálva fejezte ki megvetését e keserves világ ellen.

A kucséber holmiját rakta ki és pénzét számolta egy sarokban.

Egyáltalán olyan volt minden mint az álom. És Vilma, Bontó Vilma kísértete -, ah, annyi régi est, egy báli éj, egy komoly szó emléke a szép, piros ajkakról, (olyan komolyan tudott beszélni, olyan okosan, nem volt tucatleány), - annyi múlt kísértete, egy virág kísértete, sárosan, fonnyadtan és... A züllött lány beszél, felforr, ontja a durva, csúnya szavakat, mintha egy sáros virággal arculcsapnak valakit...

- Vilma, én elmegyek, de addig nem megyek el, míg meg nem mondja mit akart a feleségemnél. Ez végre kötelességem és jogom...

- Fütyülök a kötelességére -, kiáltotta a lány -, fütyülök a jogaira! Fütyülök, tudja? Az apám megölte magát a maga kötelességei miatt. Disznók, disznók, itt hadarnak kötelességekről, pedig ők is olyan disznók, mint a többi. Szegény, szegény jó papám, ha tudta volna, mi lesz a lányából! - tette hozzá szörnyen hamis, színészes pátosszal, forgatta a szemét és elővett egy kendőt.

- Vilma, - kiáltott Kerbolt, mély férfirészvétének, emberi önérzetének egy utolsó mozdulatával, - Vilma, én megértem az elkeseredését, jöjjön innen velem! Vilma, én megértem, én nem haragszom magára, én nem vetem meg magát, jöjjön velem erről az utálatos helyről. Vilma, nézze, bocsásson meg nekem, én belátom, hogy vétkes vagyok maga iránt... akaratlanul, kényszerből... de gondoljon csak vissza, legyen igazságos, én... én feleségül akartam venni magát! - még akkor is, még azután is, csak magától függött... én nem léptem vissza... én elvettem volna...

- Megölte az apámat és elvett volna engem... disznó, disznó! - zokogta Vilma, mialatt az angolpipás férfi hátratámaszkodva székén, nézte őket szótlan. Kerbolt magához tért, kezdte feszélyezni a helyzet, kezdte szégyellni, hogy így kiadott magán, a szomszéd ivókompániából is (bár szavait nem hallhatták) különösen nézegettek át rá, mintha ismernék és bizonyosan ismerték is, mert nagy hangos beszédben Madár Jánosról beszéltek és mintha reá, Kerboltra is tettek volna célzásokat:

- Ők Madárnak a lábnyomát is megcsókolhatnák -, kiáltott egy sovány, szőke ember, az asztalt döngetve -, három-négy elemi... semmi sem lett volna belőlük... és most ott ülnek az ő jóvoltából és ellene áskálódnak... Ezt is kérem (mondta, halkítva) ő hozta ide kérem, tönkre ment ember volt...

Kerbolt ott ült, varázsban, lenyűgözve, és hallotta fejére zúdulni, hangos beszédben lelkére zúdulni mindazt ami eddig titkosan bántotta.

- Disznó! Disznó! - kiáltotta Vilma mind hangosabban, hogy a szomszédban is elakadt a beszélgetés és mind ide néztek. Ah, borzasztó hogy mivé lett ez a lány! Kerbolt felugrott idegesen, megragadta a Vilma kezét:

- Jöjjön innen velem, akarom! Vilma, segíteni akarok magán, nem való magának ez a hely, gondoljon csak rá, ki volt maga, nézze, itt meg is ismerhetik...

Vilma összerezzent, ijedten nézett körül. Kerbolt megfogta a kezét, vonta volna az ajtó felé:

- Jöjjön velem! Jöjjön innen velem!

Vilma dühösen rántotta vissza kissé eldurvult kezét:

- Csak azt lesse, hogy én magával elmegyek! Szépen megyek én el magával. Mindenki megkap engem, csak maga nem fog megkapni soha! Disznó! Elmegyek inkább akárkivel, az utolsó csavargóval ingyen, mint magával a világ minden pénzéért. Disznó! Az én apám orgazda volt, zsiványok cimborája, mégis leköpöm az ilyen disznókat! Elmegyek inkább a Diamanttal, jöjjön! - mondta, felállt hirtelen, belekarolt az angolpipás idegen karjába: - elmegyek inkább a tolvajjal, a betörővel, akit a rendőrség keres, azt is többre tartom, mint magát!

- Megbolondult? Vilma kisasszony! - sziszegte a nyírott bajuszú, önkénytelen körülpillantva: aztán dühösen tette hozzá: - Fogja be a száját!

- Látja? Elmegyek inkább Diamanttal: nekem az való, hozzám Diamant való! - kiáltott Vilma még hangosabban, nem is hallgatva rá.

- Diamant! - rezzent össze Kerbolt, a híres bíró és egyszerre csak, nem tudni mi okból, eszébe jutott a felesége:

- Vilma! - kiáltotta és elfeledve mindent, a lány vállához kapott: - mondja meg azonnal, mit keresett a feleségemnél!

- A felesége! A maga felesége! Köpök a feleségére, tudja! - szitkozódott a lány és ránézett mint egy ijesztő madár.

- Én elmegyek! - határozta el hirtelen Kerbolt csak ebben a pillanatban ébredve tudtára igazán, kivel ült egy asztalnál. Feltette a kalapját s elfordult.

De Diamant, hirtelen és halkan, mint a macska, felugrott, elébe állt.

- Bocsánat, uram, de innen nem megy ki! - mondta súgva, de határozottan.

Egy pillanat. Összevágtak a férfiszemek páros acéljai.

- Semmi feltűnést, uram, ha úgy tetszik. Beláthatja, hogy nem ereszthetem ki - addig nem, míg magam messze el nem tűntem -, magyarázta Diamant, - mert rendőrt hívhatna. Van okom félni a rendőrségtől - tette hozzá fölényes, finom mosolyával -, önnek nincs, az jó érzés lehet, én már régóta nem ismerem ezt az érzést. Csak nyugodtan, tessék helyet foglalni - mondta csitítva, mint egy gyermeknek.

Kerbolt vadul nézett az előtte suttogó vékony, ideges alakra. Egy kézszorítással összeroppanthatta volna ezt a macskaszerű ügyes nyurga zsidócskát.

- Hátha mégis kimegyek? - suttogta.

Diamant a zsebéhez nyúlt.

- Revolver van nálam, van önnél? - mosolyogta. - Ugyan uram, minek csináljunk komédiát? Én szokva vagyok ilyenekhez, bin dazu gewöhnt, kár volna az életét reszkírozni erre. Egy kicsit itt ül még, miért ne? - aztán én egyszer eltűnök és akkor ön szabad.

Kerbolt a fogait csikorgatta. Hát ez a vég, ez a sors, gondolta, - ó érezte azt ma előre, érezte egész nap már. Jobb is -, gondolta:

- Azt hiszi hogy félek?

- Ó uram -, mosolygott Diamant egyszerűen - gondoljon rá... ha itt botrány lesz... ha önt itt találják... Bontó Vilmával... egy éjjeli botrány hőse gyanánt... Nem tudom, ez kedves lesz-e önnek... mit szól a felesége?

Kerbolt leült a székre szótlanul. A közfigyelem azonban kezdett feléjük fordulni. A suhancok szemmellátható figyelemmel kísérték Diamant mozdulatait. Őrök voltak ők, bármely pillanatban készen a beavatkozásra. Az ivókompánia azonban, akik Madár János ügyéről beszéltek, nyilván ijedten és zavartan álltak fel helyükről. Egymást okolták, hogy minek jöttek ide, kinek az ötlete volt idejönni, ebbe a lebujba! Ezek tudniillik a Vnukbeli társaságból voltak, Kovács Endre tanító és mások, akik ma túlfűtve a nagy izgalomtól, a nagy események híreitől, tovább akartak együttmaradni még, inni és politizálni, éjfél után is, mikor a jó öreg Vnuk már bezárta a boltját.

- Gyerünk a Seligbe -, mondta akkor valaki, - ott is kapunk bort, az nyitva egész éjjel.

S azzal a rokonszenvvel mely minden olcsó és szűk alkoholzugok felé vonta kicsiny lelkeiket, siettek az éjjeli lebujba.

- Áh, ilyen helyen kapni néha a legjobb bort - mondta akkor Kovács Endre. De most, hogy a dolog a veszélyes botrány színét kezdte ölteni, meg voltak szeppenve mindannyian, szinte kijózanodtak a bortól.

- Mondtam, hogy a Selig utolsó hely -, mondta Kovács Endre.

- Selig úr! Selig úr! - kiáltoztak mások.

És tanakodtak, melyikük induljon az ajtó felé. Végre a tanító elszánta magát és néhány lépést tett előre. De majd hanyattesett rémületében, mikor Diamant egyszerre előtte állt, revolver a kezében.

- Uraim, nem ismerem önöket. Önök tanúi voltak annak, ami előbb itt történt. Nem engedhetem ki. Legnagyobb sajnálatom... Hirtelen elkacagta magát hangosan. Ampenszán, volt kárpitos, temetőigazgató, aki bármennyire félt is a feleségétől, új állásának örömére, és a polgármester hazaáruló szavazatának, a küszöbön álló nagy eseményeknek bővebb megbeszélése végett ma szintén a mulatókkal tartott, egyszerre elsárgulva, egy ijedt nyekkenéssel, leesett a padlón.

- Selig úr! Selig úr! Rendőr! - kiáltozta Kovács, a kályha mögé menekülve.

Eközben Kerbolt felállt hirtelen, és nagy határozottsággal az ajtó felé tartott. Két suhanc az előbbi kártyázók közül egyszerre fölszökött és az ajtó elé állt, a kijárást egészen elkerítve. Selig úr nem volt látható sehol.

És ebben a pillanatban egyszerre nagy csengéssel kinyílt az ajtó - kívülről. És bejött... elől egy suhanc, Partos járásbíró okmánytáskáját cipelve... és utána bejött - maga a járásbíró.