Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 21. szám · / · Figyelő

Fenyő Miksa: Palika. Színmű három felvonásban. Írta: Gábor Andor
(Előadta a Nemzeti Színház)

Nem volna igazságos dolog Gábor Andor új drámája alkalmából sorraszedni azokat az irodalmi műveket - Jacobsen Niels Lyhnejét, Keller: Grüner Heinrich-ját, vagy akár Wedekind drámáját - amelyekben az ifjúvá serdülő gyermek problémája van művészien formálva. Bizonnyal, különb, rokonszenvesebb irodalmi témát alig tudunk elgondolni, soha vágyak nem nyugtalanítóbbak, soha benyomások nem mélyebbek (szinte sebeket hasogatók) mint éppen ebben az életkorban, minden ami történik velünk - ma talán jelentéktelenség a távolság hűvösségéből - eseménnyé tornyosul, gyakorta katasztrofális arányúvá, s akin keresztülviharzik - a gyönge leggyöngébb, amikor egyedül van - aligha indul el az életben sárkányölésre. Így magában, minden plakátstílusú esemény nélkül is, teli van ez az életkor megrázó történésekkel s az a sok én-regény, amit megírtak vagy elgondoltak, minden gyökérszálával ennek az életkornak a talajába nyúl vissza. Ezt éppen csak hogy megemlítettük, Gábor Andor Palika című drámájában nem ezt a problémát vállalta.

Palika leteszi az érettségit és a vidéki kollégiumból haza kerül a szülői házba. Apjáról, anyjáról, nővéréről csak annyit tud, hogy a távolból gyöngédek voltak hozzá, a drága kollégiumi pénzeket pontosan küldték és elég bőkezűen, Lonci nővére a művészi pályán van - híres színésznő -, és az ő tekintélyes jövedelme révén az egyetemi éveknek is nyugodtan nézhet elébe. Ennyi az, amit Palika a családjáról tud, körülbelül ennyit tud az életről is, aminthogy általában a darabban szereplő fiatalok egy kissé azon az értelmi fokon állnak - érdeklődésük, beszédmódjuk révén rokonságot tartanak is velük - mint Molnár Ferencnek versenylepkés gyermekalakjai. A szülői ház - egy gazdag villa, melyet a grófja bérelt Loncinak - aztán váratlanul rázúdítja Palikára az életet. Már öt perccel hazaérkezése után. Édes apjáról megtudja, hogy teljesen züllött, részegeskedő alak, (négy esztendőn keresztül nem jutott eszébe érdeklődni az apja iránt), Lonciról megtudja, hogy testéből tartja el a családját s grófi barátja bőkezűségének köszönhető a villa, a kollégiumi pénzek, az ő szmokingja, anyja selyemruhája, az apja pálinkája... s Palika most ott áll egyedül az ismeretlen parton, ahová a váratlan vihar lökte. Most emelkedhetne a darab, most válhatna Palika valakivé, ami eddig történt, ha erőltetett érdekességében vastagabb fonalú is volt, kiáltó is volt, arra mégis jó volt, hogy kibontakozzon belőle egy ember, - nem éppen férfi, nem arra a frázisra gondolok, hogy "ezek az órák az ifjúból férfit csináltak" - ember, akiben testvérünkre ismerünk s akinek emberi kvalitásai révén a dráma minden Hintertreppen szenzációja művészetté nemesülne. De Palika, szegény, az utolsó felvonásban is csak az marad, aki az előzőkben, halvány ürügy, akinek sorsával kapcsolatban csupa olyan dologról értesülünk, melyek bennünket, dacára az író tiszteletreméltó igyekezetének, nem érdekelnek. A gróf megsérti Lonci hozzátartozóit, "utcai szemét" mondja róluk s mikor a megkínzott Palika rátámad, arculüti. Palika elmegy hazulról, különél családjától, hogy mit tesz, mit gondol mit tervez, nem tudjuk, a dráma egy szóval sem árulja el. Úgy látszik nem is él az arculütés óta. Lélektanilag talán meg is magyarázható ez, viszont azonban természetes, hogy ezzel elveszti azt a csekély érdeklődésünket is, mellyel eddig alakja iránt voltunk. Párbajra hívja a grófot. S ekkor felkeresi őt az anyja és nővére Palikának nem lehet, nem szabad párbajozni, a gróf megüzente, ha a fiú abba nem hagyja a dolgot, akár szó sem lehet végkielégítésről. Lonci karrierjéről, apja, anyja kenyeréről van szó. És Palika, akinek kiszakad a föld a lábai alól, hajlik erre. Eláll a párbajtól, levélben, - melyet Lonci diktál neki - bocsánatot kér a gróftól s aztán megöli magát.

A drámai tablók fontosak ebben a színműben, amit ha nem is értékelünk valami nagyra - mint a drámai hatás egyik kipróbált eszközét elfogadni vagyunk kénytelenek. De ekkor a tabló legyen megragadó, fantázia legyen benne, vagy valami ellenállhatatlan retorika, vagy akármi - az író kötelessége tudni a módját, - ami bűvöletében tartja az embert, este a lefekvés idejéig. Azok a drámai jelenetek, amelyek felé Gábor Andor az egyes felvonások cselekményét fejleszti, hogy is mondjam csak, önmagukban omolnak össze. Az első felvonás befejezése, amikor a fiát meglátogató apa tökrészegre issza magát és erőszakosan ölelgetni kezdi a családhoz került kedves kis vidéki lányt, ki iránt fia most gyúlt szerelemre, - a második felvonás nagy jelenete, mikor a züllött apa fia előtt leleplezi a leányát, bőrig meztelenre és még azontúl és a grófi szerető pont ekkor bújik ki a leány hálószobájából, mikor Lonci a legdrámaibb akcentusokkal hazudtolja meg apját (Paulay Erzsi ebben a jelenetben igazán kitűnő volt) s végül a darab befejezése, mikor az anya és a nővér a gyámoltalan fiút a teljesen fölösleges bocsánatkérő levéllel (bocsásson meg nekem a szerző, a gróf ezt a levelet nem is kívánta) a halálba tuszkolják... mindez olyan alacsonyan elképzelt, mesterkélten megkoncipiált, érdeklődésünket teljesen lehűtő tabló, melyekben nem ismerünk rá Gábor Andor talentumára, melyet egynémely irányban becsülni tanultunk, de különösen nem műveltségére, melyről eddigi működése után magunknak hízelgő képet alkottunk. Hogy mire viszi írót az érdekességnek minden áron való erőltetése, azt talán a legjobban a második felvonás befejező jelenetéből láthatjuk. Éjszaka van, a gróf Loncinál mulat és most távozni óhajtana, de Palika az előcsarnokban időzik, nem akar lefeküdni, tele van a szíve kezdődő szerelme minden édes borzongásával. Rizának, a kis vidéki lánynak, aki tudja, hogy a gróf távozni készül, kellene Palikát eltávolítania De Palika nem megy, most ébredt szerelmének tudatára és most erről beszélnie, rajongania kell. Kívánlak Rizácska, mondja, megfullaszt a vágyakozás vigyél magaddal, csak veled megyek. Riza ellenáll, de amikor Lonci csengője megszólal és a gróf minden pillanatban megjelenhet a lépcsőn, abbahagyja a védekezést s enged a fiúnak. Azaz csak engedne, mert ekkor jön az apa és következik a második felvonás befejező nagy jelenete. Így aztán Palika és Riza szerelmének, tavaszi ébredésének megszakad minden szerves összefüggése a drámával. Semmit sem tudunk és senkit sem ismerünk meg belőle. Én egy pillanatra arra gondoltam, nini, most jön a pszichológiai bonyodalom, ez a fiú megejti a lányt és ettől kezdve más lesz az életfelfogása, más szemmel nézi majd a dolgokat nővére házában. De hát nem így történt. Aztán még egy helyen, mikor a harmadik felvonás elején a züllött apa meglátogatja Palikát hónapos szobájában és igazolni próbálja Loncit, jóvátenni az előző esti jelenetet, hogy bár minden úgy van, ahogy ő leleplezte, ahogy Palika látta, mégis szeretettel nézve a dolgokat más a tónusuk, semmi esetre sem olyan pokolfekete, mint ahogy merev gyermek-morál szempontjából látszik. Ez a jelenet, ha nem is menthette volna meg a darabot, de legalább az apa alakját - mely egyébként a legértékesebb a darabban -, emberivé tette volna. A derék apa azonban nem a maga jószántából ment el a fiához, nem belátásból - egy rokonszenves nihilista filozófia magaslatáról, ahonnét Dosztojevszkij részegei beszélnek - cselekedett így, hanem mert lánya felbérelte erre.

Somlai Artúr az apa szerepében pompás alakítást nyújtott. Sok mindent, művészileg értékeset mentett bele az alakba, amiről a szerző megfeledkezett.