Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 21. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár

Babits Mihály: Kártyavár
Regény
15. § Melyben egy nőcske bolyong, újvároson, este.

Bontó Vilma, amint kilépett Kerboltéktól, egyenesen haladt a sötét utcán és nem nézett se jobbra, se balra. Maga se tudta merre megy, csak arra gondolt, meg ne ismerhesse senki. Ezt mégis restellte volna, habár régideje nem volt már mit restellnie. Így ... kerülte az úribb utcákat ahol régi ismerősökkel találkozhatott volna, ahol a házak maguk régi ismerősei... Vajon rájuk ismerne-e még? Újváros annyira változott! - emberek, házak, itt pár év alatt mind kicserélődnek.

Gyűlölte ezt a várost, ahol a lánysága folyt, gyűlölte az emlékeit, és bújt és félt tőlük. A kis utcákon pedig eltévedezet, az egyenest, de lehetetlen irányokban vágott kis utcákon. Ó, ez az Újváros iszonyúan fejlődött azóta! A legváratlanabb helyeken modern házak emelkedtek, merész, fehér hajlásaikat furcsán világította be a holdvilág, ha ki-kibújt egy percre a kapkodó felhőkből. Vilma gyűlölte ismeretlenül mindazokat, akik ezekben a házakban laktak.

- Ha az apám lehetett zsiványok cimborája, én is! - gondolta magában. - Süllyedjen el ez az egész város.

A szeretőjére gondolt, egy elzüllött orvosnövendékre, akit már egy év óta úgyszólván ő tartott. Isten tudja miféle piszkos lebujban találkozott az ő pubija avval a... Hát idáig jutottak? Hát az... az a... Diamant... most már előkelő úr... és segíteni akar rajta... Ő rajta! Kéz kezet mos!

Kellemetlen volt ezeken az esti kis utcákon járni. A prostitúció itt az utcalámpákkal egyszerre gyulladt ki, az utcán ácsorgó kis nyomorult teremtések látható féltékenységgel lesték az idegen leányt. Vilma kényszerült óvatosan messze huzakodni tőlük, nehogy szavakkal is bántalmazzák. Ekkor férfiak vették üldözőbe, rossz öltözetű, nagyon utolsó formájú férfiak, amilyenek csak Újváros kisebb utcáin csatangolhatnak este. Meg-megálltak, utána néztek, utána is mentek, egyik-másik mg is szólította, de ezekkel Vilma értette már a bánást, fölényesen tudta lerázni magáról. De most mégis idegesen menekült előlük, alkalmatlan volt neki minden, minden és szerette volna, ha egyik kicsit nem háborgatja semmi. És kiért a térre, és szemébe villant a városháza, ó, ez az új épült, mely akkor még meg se volt, milyen furcsa, nagy, modern épület, akkor még egy hosszú sárga ház állt a helyén. Az egész tér megváltozott, messze nagyvárosiasan villogtak a kávéház ablakai, s éles ívlámpák zizegtek póznáikon, a töröttüvegű ívlámpa, csempéjén keresztül szemtelen köpte fényét a porba. Vilma szinte visszahökkent, mint egy kísértettől, mintha egy régi arcot látunk megváltozva, az és mégsem az, hogy nő, nő, ez a város, melynek ő egykor királynője volt, melynek titkos mélyeiből felgyűlt pénzeken ragyogott ő hajdan. Ha azokra az időkre gondolt, szerette volna leköpni az embereket, kik akkor ünnepelték, s akik aztán kilökték utálatos bolyukból, piszkos férgek, akik vakon és esztelenül rakják itt lehetetlen házaikat, nem lakni, nem lakni, csak pénzelni, pénzelni.

- Süllyedjen el ez az egész város! - mondta Vilma hacsaknem hangosan. Úgy képzelte mintha egy hirtelen mérges kelevényt látna az öreg föld bőrén, egy viszkető, dagadt kelevényt, amelyben ártalmas férgek nyüzsögnek. Mindig voltak ilyen különös képzelődései, már egész kislány korában, - az udvarlóit is mindig ilyenekkel zavarta meg. Az udvarlóit! Pfuj! - a gyomra keveredett, ha ezekre a férgekre gondolt, akik most mások előtt meg sem ismerik őt - pfuj! - hogy a föld meg nem rázkódik és le nem rázza az ilyen férgeket! - miért nincs itt földrengés? Jó volt ezeknek a kolera! A fene essen a palotáitokba - lopott pénzből raktátok ide mind! - Pénz! Pénz! Akinek pénze volna? Aki nagy pénzzel jöhetne ide vissza közibük, hogy földre vágódjanak előtte, hogy folyjon utána a nyáluk, hogy ugatnának utána, mint a kutyák!

Muszáj volt odébb menni, mert kezdett föltűnni az ácsorgó leány, rendőr, egy pesti rendőr állt a városház előtt, ó, ez is csak azóta van, azóta! Vilma dacos fájdalommal fordult be a mellékutcába. Valamikor, amikor még az apja volt itt a félelmetes csendbiztos, korlátlan hatalmú úr, a csendőröket szinte házuk cselédjeinek tekintette kis lányka korában - ó gondolta-e valamikor, hogy egyszer a rendőrtől, félni fog? Kacagott - kényszeríttette magát, hogy kacagjon - és befordult a mellékutcába. Még egyszer visszanézett a városházára - és csak most vette észre, hogy fényben úsznak az ablakai - miért? - megállt egy hirdetőoszlop előtt - úgy tett mintha nézné a plakátokat - és szemébe vágott a nagy plakát, a vörös betűk: - a Takács Juci nevét látta meg ott, a Takács Juciét - ah, azét a vén... egy durva szót mondott magában, egész kéjjel mondta a durva szót, s ismételte többször. Jól emlékezett Vilma Takács Jucira, gyerekkorában sokat pletykáztak róla az asszonyok -, akkor hogy megvetették, úgy beszéltek róla, mint az utolsóról, most őt hívják ide, tapsolnak neki, talán pénzt is adnak - az asszonyok is tapsolnak neki - igaz hogy ők maguk is csak olyan...

Ohhhh! - akinek pénze volna, - ha csak egyszer jöhetne ide sok-sok pénzzel - nem sajnálna semmit. Most az úribb városrész felé ment - A Turteltaub utcán át - a Vnuk-kocsma mellett (ahol már alvó haragok forrongtak) -, kiért a szép utcába. De kerülni akarta a Kerbolték házát -, mint egy rossz emléket. Miért is ment az imént Kerboltnéhoz? - gorombáskodni akart kétségkívül, kiönteni egyszer a szívét, a mérgét, már nem bírhatta tovább! - és éppen ezen az ártatlan asszonyon! Ez az egyen! Az ismeretlen! Az ismeretlenen! Aki mind a többit képviselte előtte! A Kerbolt Gyula feleségén, ez is olyan mint a többi, és még hozzá az ő felesége! A pubitól hallotta, hogy ez is rossz asszony. A pubi hordott még neki néha újvárosi híreket - mert a pubi még ki szokott rándulni néha Újvárosba -, és pénzt hoz onnan - isten tudja kitől? A pubi mesélte az újvárosi pletykát, hogy a Kerbolt Gyula felesége a Madár Jánossal...

Avval a Madár Jánossal, akit régen Vilma is jól ismert - milyen kedves, mulatságos fiú volt! De milyen egészen más mint Kerbolt! - ma ő a polgármester, olyan ember, akiről sokat beszélnek, biztos, nagy gazember, szeretik is még az asszonyok, mennek rá mint a legyek. Pfuj, minden újvárosi asszony, mind harminc asszonyok, mind Hajnal utcai nők, ezek nézik le őt? Ő is inkább megvethetné őket -, nem is kellene törődnie velük - minek is ment el most is ehhez a kis taknyos Kerboltnéhoz? Látni akarta - ha már úgyis Újvárosba kimegy - ki akarta önteni a mérgét - no hiszen! Éppen neki! Ennek a gyereknek!

Vilma megint kacagott. Avval ment Kerboltnéhoz, hogy nem bánja, ha botrány lesz is! Egyszer kiadja a keservét - ezeken a Hajnal utcai asszonyokon. Az élete piszkos volt immár és nehéz, a keserűség szorította el a szívét és a mély szánalom önmaga iránt, ha önmagára gondolt, elvesztett szépségére, fiatalságára. Napról-napra jobban érezni kényszerült, hogy hervadt és olcsó lesz - már pubi sem szereti - ó, jól érezte! - már szabadulni akar az is tőle! - akiért mindent odaadott - akiért tulajdonképpen eladta magát -, hogy neki pénzt szerezzen! Egyszer ki akarta önteni a keservét - ha már úgyis Újvárosba megy!

De - éppen ennek a taknyos gyereknek? Ő nem gondolta, hogy ilyen szegény kis gyerek ez! Ilyen pityegő naiv gyerekasszony! Ilyen tudatlan, ennyire butácska! Aki így, ilyen módon szóba áll vele! Megsajnálta, bizony isten, egészen megsajnálta. Megsajnálta, pedig irigyelte - pedig megölni is szerette volna. Ó! Milyen tétován, milyen irigyen keringett most az utcájukban, mint a kivert kutya! Itt szép kis villaszerű házak is voltak már, világos, barátságos nagy modern ablakokkal - és kívül meg kezdett már rossz idő lenni. Valami fojtott meleg szelet köhögött az éjszaka, és a szél éles port hozott a messze utakról, és a nagy sötét bogáncsos telkekről. Vilma ijedten tekingetett az üres telkek felé ahonnan füttyöket vélt hallani, és izgatottan fogta össze ruháját, melyet a szél kapkodott.

Gyönyörű, gyönyörű fényes villámok öntötték el néha a messze eget a kertek alatt, fénnyel, nagy, hirtelen karcolások az égen, mint ahogy elömlik vérrel a sebek környéke. Vilma össze-összerezzent egy ilyen villámra. Ezek voltak azok a villámok, amiket Kerboltné, Ilona, izgatottan nézett ablakából. Vilma sietni kezdett, - de aztán meglassította lépteit megint. Még korán van - minek sietne? - amíg csak nem esik? A kalapja? Nem olyan kényes a kalapja sem. Meg-megállt néha egy-egy fényes ablak előtt és benézett. Az ablakok itt be sem voltak függönyözve, a családi szobák szabadon, és kissé szemérmetlen vetették szecessziós kis csilláraik fényét az utca kövezetlen porára. Újvároson az emberek sohasem zárják ki az utcát. A széles fénykévék szétterültek a porban, mint az ablakon kidobott világos szőnyegek. Be lehetett látni. Néhol könyvállványt lehetett látni, másutt képeket. Néhol egy-egy óriás ebédlő-kredencet, csiszolt üvegekkel. Sok fényűző, szemnek való bútort. Néhol gyerekeket. Egy helyen egy fiatal leányt, csinos arccal, hosszan lógó hajjal, amint valami kótákat rendezgetett.

Vilma itt meg is állt az ablak előtt és hosszan nézett be. Aztán köpött egyet (mert mindenféle csúnya szokást megtanult már) és tovább ment. Az eső nagy cseppekben kezdett el csepegni. Vilma sietni kezdett, és fáradt is volt már. Tíz óra rég elmúlt. A széles Hunyady-útra kiért, messziről egy kis kávéház - egy egész közönséges kis éjjeli kávéház, világított sárgán.

Pubi azt mondta, hogy Diamant egész este vár itt.