Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 20. szám · / · Szabó Dezső: Megtépászott napló

Szabó Dezső: Megtépászott napló
2.

1902. december 25.

Tegnap a karácsony estét reggelig Zsófinál töltöttem. Jól felpakolózva testvidító dolgokkal, mentünk a lakására. Lakása a város szélén, a Dajboc utcában, egy pici kedvesen szegényes zsákutcában van. A telken elől a "tekintetes úr", egy adóhivatali írnok lakik. Az ablakon át láttuk a felgyúlt karácsonyfát s az örvendő családot. A Zsófi lakása hátul a kút mögött, a disznóól közelében van. Nagyon tetszik neki ez a szomszédság, soha nincsen egyedül. Behallatszik hozzá az alvó állatok csendes elégedett lihegése.

Belépünk egy elég tágas konyhába. A konyha nagy részét egy szélesre terpeszkedő kemence foglalja el. A falon nagy-múltú tépett edények, egy nagy cseberben víz, az ablakban két-három csenevész muskátli, az asztalon csupor, poharak s egy kettévágott sütőtök. A szomszéd hosszú keskeny szoba a Zsófi ünnepe, megmentett emberiessége. Ez a szoba az ő meggyalázhatatlanul szűznek maradt lelke. Itt van az ágya, felette Jézus és az édes Mária. Jézus szomorú, melle közepén egy nagy szív van, mely felül lángol, alul nagy cseppekben vért hullat. Mária liliomot tart a kezében. A díván jó öreg, emlékező díván. Háta fényképekkel és képeslapokkal van tele tűzdelve. Úgy vette egy csomóban ezeket az ószeren s valami titkos távolság örömét hozták szobájába ezek az ismeretlen arcok és ismeretlen vidékek. Az ágy alól két görbére vénült sarkú cipő csónaklik kifelé. Az asztalon egy nagy imádságos könyv gyertya, olvasó s egy csupor, benne hervadt krizantémumok. A díván felett két kép. Az egyiken egy fátyolos menyasszony előtt egy frakkos fiatal ember térdel, kezét a szívére nyomja, nyakát előre nyújtja, valamit szaval. A másikon ugyanaz a fiatal ember ugyanazzal a fiatal lánnyal - de most fátyol nélkül - egy ágy szélén ülnek, átkarolják egymást s egy nagy, fényképmasinásos csókban cuppognak össze. Mind a két kép fakult és sok megpihent légyre emlékezik. Mennyire rokona ez a szoba Zsófinak.

Egymással szemben ültünk az asztalnál. Mikor aztán már ettünk, ittunk, a vidám étel széthancúrozott testünkben s meghúzgálta életünk minden kis csengettyűjét. Boldogan, sokszoros mosolygással néztünk egymásra. A tea körülgőzölögte meghajlott alakjainkat s szegény elgyötört testemből úgy szálltak fel a múlt napok, mint az illatok a kiengedő földből. Zsófi drága buta szemei fényesen kereklettek rám s én éreztem, hogy ezek elé a szemek elé ki kell bontanom múltamat, mint egy hódolati szőnyeget. Kezdtem beszélni, beszélni s ő boldogan, csak az érzelmi értelmét értve, nézte szavaim sűrű havazását.

Az apám falusi kántor volt, olyan, amilyen a népszínműírók megrendelésre készen szállítanak. Sokat ivott, de nagyon szépen énekelt. Az ő falujában nem féltek az emberek a haláltól. Mert ha feléjük fújt a halál szele, arra gondoltak, hogy milyen szépen fogja kiénekelni őket az apám. És ilyenkor jóleső megnyugvással sírtak a saját temetésükön. És nagyon-nagyon sokat tanultam s valami egészen jó, egészen hasznos szerettem volna lenni. A családom lassanként elhalt s én mint tizennyolcéves gyermek, krajcár nélkül, nekiindultam a világnak, hogy elfoglaljam valahol lappangó megváltói állásomat. Nagyon sok mindenfelé voltam és változatos okokból dobtak ki mindenhonnan. Ha nevelő voltam, vagy a házikisasszony, vagy az asszony szeretett belém. Mert szép gyermek voltam és a lelkem tele volt friss színekkel. Kidobtak. Megtettek tanítónak egy faluban. Ott a sok belém nézett, belém olvasott világ véleményekben hajtott ki belőlem. Erős, égnek szökő vélemények zsendültek fel bennem, mint a friss mogyoró hajtások az erdő szélén. Kidobtak. Egy híres képviselő titkárja lettem. A képviselőnek volt egy műgégéje és félmillió évi jövedelme. Én pödörtem mondatokba a politikai véleményeit s csakhamar én teremtem e véleményeket is. A képviselő zajosan demokrata volt s beszédei olyanok voltak, mint egy még nem leltározott etnográfiai múzeum. Egy napon aztán tárcát ajánlottak fel neki s ő új, ellenkező igazságokat rendelt nálam. Erre én naiv mondatokat kezdtem előlelkesedni. Kidobtak. Kidobtak még hatvankilenc helyről, hatvankilenc más okból. Kidobtak, kidobtak, kidobtak. Ez volt életem refrénje. És most 31 éves koromban, megtépázott testtel kenyér és fészek nélkül bolygok. És fázó gyermeknek maradt lelkem sír a nő, a család után. Én arra vagyok ítélve, hogy egyedül legyek örökre, örökre.

Azután beszéltem arról neki, hogy letarolt életemből úgy lángolnak ki a tervek, mint a pipacsok a kövicses árok szélén. Hogy nagy kék tenger hátán látom magam vidám hajón. Elmenni messze, messze, ahol tenger, hegyek és végtelen mezők, új emberek és csodás virágok vannak. Ott újra kezdeni az életet, új fiatalságban fakadni új akarattá. De mikor lesz nekem háromszáz forintom?

Zsófi egész odahajló testével hallgatta beszédem. Néha megtörölte az orrát, nagyot trombitált kockás zsebkendőjébe, de ez a trombitálás is felém nyúló lelkével volt tele. Milyen nagy szíve lehet annak, aki egy ilyen jóságos nagy kockás zsebkendőt tele tud sírni vele. Volt egyszer egy úrleány szeretőm. Annak csak ici-pici kis hímzett zsebkendője volt, akkora, mint egy platán-levél s az ő szíve még ezt a kis zsebkendőt sem futotta könnyel. Zsófi ám csókolta nagy állat-szemeit s fájdalmas - jóságosan anya volt bennük.

- Bizony, nehéz az élet, - mondta és látszott, hogy gyermekesen büszke erre a konklúzióra.

- Nehéz.

- De jó az Isten.

Hallgattam.

- Hány cukorral iszod a teát?

Zavarba jöttem. Nagyon rég volt, hogy ilyen úri dologban nem volt részem s nem voltam tájékozva ebbeli gusztusomról.

- Öttel, - mondtam rögtönzött biztonsággal.

Teáztunk. Minden szürcsölés után egy-két mondatot hullatott:

- Bizony, csak az Isten jó. Látod, milyen jól megvagyok itt, pedig hányan fagynak éhen az utcán. Nálamnál jobbak. Csak sohasem szabad azt firtatni, hogy mit nem adott Isten. Maradj nálam. Amiből én megélek, abból meglehetsz te is. Szereted a tojásos krumplit?

A kis szoba mind melegebb lett s a felkerengő vér visszahozta fiatalságomat. Beszélgettünk. Éjfélkor a harangok megzúdultak, teljes lóbálással hirdetve a nagy örömet. Letérdeltünk a két szent kép elé s imádkoztunk.

Nagy ölelkezéses boldogságban áradtam szét. Íme nem születtem hiába, van, aki szeressen, van otthonom. Ez az aszott, csúf, jóságos kofa minden el nem ért célom, minden elriasztott álmom, minden keresett szerelmem lett.

Átkaroltam. Messziről siető emberek vidám zaja nevetett be. Mi összekapaszkodva kárpótlón, áldottan meleg család voltunk.