Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 19. szám · / · Figyelő

Felvinczi Takács Zoltán: Rippl-Rónai József és a háború
A művész gyűjteményes kiállítása az Ernst Múzeumban.

Megint csak a németekre kell gondolnom. Nem fáj az összehasonlítás, ha azt veszem, hogy az ő katonai erejük mennyivel nagyobb a mienknél. Ügyünk közös, a fő a győzelem. Rossz azonban látni, mennyire más kulturális felkészültségben ért minket a háború, mennyivel szebb nyomokat hagynak az események náluk. A művészet, ahol igazán nagy és az élet mélységeiben gyökerezik, érzékenyen reagál minden korszakalkotó eseményre.

Nálunk azonban aki itthon maradt, egy nagy tömeg se nem fénykép se nem rajz alapján alkothat magának fogalmat arról, mi történik a front mögött, mialatt ők ki tudják élni művészi erejüket a tűzvonalban is. Nálunk alig egynéhány rátermett rajzoló. (Azok is inkább itthon, mint a helyükön, hova pedig szívesen mennének.) Náluk annyi jó illusztrátor amennyi csak kell.

Rippl-Rónai Józseffel azonban szerencsénk van. Ha valakit, hát őt igazán ott találták az események ahol legfogékonyabb volt irántuk. Legnagyobb művészi és emberi élményei kötik Franciaországhoz. Rajz- és festőművészetének maradandó tényezői ott fejlődtek ki. Ott találta meg a megfoghatatlanul egyszerű és amellett sokat kifejező tónust és vonalat. A ködös pasztellt és a minden értéket magába szívó s új erővel kisugárzó nyomatékos kontúrt.

Ott találta meg az embereit is. Vuillard, Bonnard, Maillol, Denis, sőt mindjárt a meghonosulás elején a skót Knowles, lefoglalták nemcsak formáikkal és színeikkel, hanem társaságukkal is. Francia nőt vett feleségül. Nevelt leánya, ki éppen legújabb viszontagságainak megírásával már mint letéteményese szerepel, ugyancsak francia szülők gyermeke.

Szóval, igaz ugyan, hogy tudásának legtöbb verejtékkel járó megalapozását elintézte már Münchenben, de a nagy élettel Párizsba ismerkedett meg. A reláció teljessé lett azáltal, hogy a világháború legnagyobb polgári izgalmai is Franciaországban érték.

A fegyveres összecsapást nem látta, de látta a tomboló indulatokat, érezte (a szó legszorosabb értelmében érezte) hatásukat és fellobbanásukon át mélyebben hatolt azoknak a típusoknak a lényegébe, melyek épp fejlődése legkritikusabb idejében vették körül. Néhány ceruza- vagy tollvonással, egy pár színfolttal kitűnő jellemzéseket nyújt a francia kultúra hátteréből. Közönséges brutális nyárspolgárok, érzéketlen bourgeois-példányokat állít elénk. Köztük láthatók árulói is, a francia vidéki kisember könyörtelenül igaz tükörképei.

Mozgalmasabb jelenségeket sem hagyott nyomtalanul eltűnni. A meleg "latin" vér pezseg. Az utca tombolni kezd. A nyugati kultúra kisajátítói hamar elvesztik türelmüket. Nekik mindenáron bűnbak kell és jobb híján kapóra jön az is, aki legjobban szolgálja ügyüket a barbár külföldön. (Igaz ugyan, hogy a földrajztudásuk határán messze túleső semmiben.) Meg akarják lincselni az "osztrákot". Bűnét (hogy a világon van) nem enyhíti az sem, hogy családi kötelékek fűzik a grande nation-hoz. Mert ők semmit sem hajlandók eltűrni.

Rónai ellenben igazi magyar objektivitással jegyzi fel ("irkájába", mint fogadott leányának, Anellának beszámolójában olvassuk) a kellemetlen incidenst. Tudatosan primitív ultraimpresszionizmus tesz bizonyságot arról, hogy a cselekvésábrázolásnak, ha pillanatnyi benyomásokat akar közölni, valóban a puszta cselekvés felfogására kell szorítkozni.

Más esetekben is tapasztaljuk Rónainál a művészi erőnek e radikális központosítását. Rajzai és festményei általában egyetlen probléma megoldásai szoktak lenni. Épp olyan nagy mestere az elvonatkozásoknak, mint a kínai és japáni festők. Egyetlen célja érdekében függetleníteni tudja magát minden tárgy- és anyagszerűségtől. Ennek fejében azonban új dimenziókba ragadja az embert. Mikor Rónai művei előtt állok, felszabadulást, megkönnyebbülést érzek mindig.

Háborús kiállítása egyebek közt azt is bizonyítja, hogy grafikai stílusát visszavezette kiindulási pontjához. Ez a visszatérés voltaképpen nem új keletű. Eltávolodást a kilencvenes évek hangsúlyozott vonalas rajzától, a pasztellektől eltekintve csak a fekete tónusú olajfestményekben látok, melyek a művész fejlődésében rövid átmeneti korszakot jeleznek. A formák vastag vörösbarna foglalatai az újabb keletű képeken egy lényeges pontban sem különböznek a kilencvenes évek elején kultivált, gondosabban és szabatosabban vezetet szénvonásoktól.

Nagyobb különbség választja el egymástól Rónai régebbé újabb kolorisztikus törekvéseit. Szabad fejlődése első korszakában a jelenségek fölött szuverénül uralkodó tónusegységben és azzal együtt a levegős mélységben fedezte fel ideálját. Most az abszolút színeket, a kolorisztikus alapértékeket keresi. Akkor festői érzéssel fogta fel, most rajzoló szemmel elemzi a dolgokat. Akkor az isteni pillanatokat elleső szubjektív lírikus volt benne túlsúlyban, most az immanens értékeket kereső, dekoratív alapon dolgozó művész jutott győzelemre érdekes és gazdag egyéniségében. Régi színeiben több a szuggesztív erő, a mostaniakban több a közvetlenül ható erotikum.

Rónai fejlődéséről és egyéniségéről nagyon előnyös képet ad az Ernst Múzeumban rendezett kiállítás. Alkalmunk van itt arra, hogy a művész legjobb korszakainak néhány fontos eredményét egymással szembeállítva mérlegeljük.

Kellemes dekoratív hatású rajz az "Olvasó nő." (Neuilly, 1892.) Azért állította ki a művész, hogy kiindulásának és régi programjához való visszatérésének tudatosságát bizonyítsa. E szerint a program szerint készültek a kevert színekkel festett, mély alaptónusa olajképek és az egymásba mosódó formákat, nyugodt színfelületeket tartalmazó pasztellek.

Előnyösen képviseli az egyik kategóriát a sötét színfoltokból álló "Est", a másikat Romy bárónő képmása és több hasonló arcképtanulmány. Az újabb keletű pasztellek közt magasan áll a meleg narancsszínnel festett önarckép, melyet dekoratív plakátszerűsége mellett a sötét szemekbe öntött kifejezés koncentrált ereje tüntet ki. A beható energikus megfigyelés alapján készült, nyers ecsetnyomokból álló képmások (Egy szomszédom Issy l'Eveque-ben, Riccardo Vines Roda zongoraművész, Egy francia katona) monumentális erővel hatnak. Egy lépés választotta el őket a teljes dekoratív színerőkkel dolgozó üvegfestéstől, melyben Rónai különösen nagy mester. Gazdag folt- és vonalhatásra komponált, rendkívül tartalmas tájképe fölülmúl mindent, amit eddig üvegnek szánt, illetőleg üvegben valósított meg. Elvonatkozásokra és ékítményes felfogásra hajló természete itt teljes szabadsággal élhette ki magát.

Ami szabadságot vett magának itt a dekoráció javára, az vezette tollát vagy ceruzáját más alkalommal is, mikor t. i. az emberből csak azt igyekezett feljegyezni ami egyéni, a tömegjelenségből pedig csak akciót. Óriási rajztudása arra képesíti, hogy ábrázolásainak tárgyát kénye-kedve szerint kezelje. Ez az önkényesség a művészetben egyéniséget jelent. Az egyéni fellépés létjogosultságát pedig a kivételes tudás igazolja. Rónainál elemi erővel jut kifejezésére mind a két tényező. Ebből magyarázható műveinek titokzatos elragadó hatása.