Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 18. szám · / · Figyelő

Földi Mihály: Egyéniség és természettudomány
Jegyzetek

Anaximander, az ókorból, világos feljegyzéseket hogy ránk az ember leszármazásáról és állathoz hasonló őseinkről. Empedokles, Krisztus előtt 500-ban, határozottan kijelenti, hogy a föld első élőlénye a növény volt s meg volt győződve arról, hogy ebből a növényből keletkeztek az alsóbbrendű állatok, ezekből a felsőbbrendűek, míg végül kifejlődött az ember. Egy megjegyzése is van Empedoklenek mindezekhez, hozzá teszi, hogy e folyamat irányító tényezője az életér folytatott küzdelem, ugyanaz az Eris, melyet már kortársa, Herakleitos is elgondolt és jelentőségét fejtegette... Az atomelméletből a radioaktivitás jelenségeinek hatása alatt áttértünk az elektronelméletre. Az atomelmélet szerint még azt állítottuk, hogy egy ugyanazon elemnek az atomjai s ezekből egy ugyanazon kémiai testnek a molekulái egymással tökéletesen megegyeznek, míg a radióaktivitás tanulmányozása már arra a meggyőződésre indított minket, hogy minden atomnak, úgy az egy ugyanazon, mint a különböző elemek atomjának van legalább egy - t. i. legalább az illető atom vegyértékével egyenlő számú - egyenlő alkatrésze. Ezt a, az atom tömegéhez képest ugyan igen kicsiny tömegű, egyenlő alkotó részt nevezték el negatív elektronnak, melynek ebből magyarázódik az a sajátsága, hogy különböző atomokban az a sajátsága, hogy különböző atomokban helyet cserélhet, egyik atomból a másikba vándorolhat, anélkül, hogy ezáltal az elemek egyénisége, kémiai jelleme megváltoznék. Sőt, Kaufmann-nak körülbelül 1905-ben végzett kísérletei már azt a következtetést is megengedték, hogy a negatív elektronnak az atomokéhoz képest kicsiny tömege is csak ún. elektrodinamikai tömeg, amelyet egyrészt az elektron villámos töltése, másrészt az igen nagy sebessége által okozott ehetetlenség hoz létre, ily módon ennek a negatív elektronnak voltaképpen nincs anyagi tömege, tulajdonképpen egy teljesen súlytalan elemi villámos részecske, tehát a tömege csak látszólagos... Az ún. vitalisztikus felfogás sokáig kemény ellenfele volt a reális természettudománynak. Ez a vitalisztikus felfogás áthidalhatatlan ellentétet látott a szerves és szervetlen élet között s nagymestere, Stahl szerint az életműködéseket egy szellemi tényező irányította, mely nem esik a kémiai és fizikai megfigyelő módszerek alá.

Aztán a Stahl-féle felfogások is elestek. 1828-ban Wöhler húgyanyagot állít elő ciánsas ammóniumból s ezzel megdőlt a vitalistáknak az a legkedveltebb érvük, hogy nem tudunk szerves anyagot előállítani a laboratóriumban. Amikor ez történt, akkor már részletesebben ismerték az égés jelenségeit is s már nem állították azt, hogy az égő testből egy misztikus szubsztancia, a phlogiston távozik el, hanem hogy ez "egyszerűen" egyesül egy másik testtel, az oxigénnel. Hiszen világos, hogy ezek is csak magyarázatok, anélkül, hogy a folyamat lényegét tárnák fel s egyszerűsítésük is csak abban rejlik, hogy sikerül ezt a folyamatot számtalan mással együtt egy hatalmas és lehetőleg mindent átölelő rendszerbe fogniuk. A jelenségnek ez az egységesítése, egy nézőszögbe való állítása, egyetlen megrázkódhatatlan világnézetbe való illesztése egy legmélyebbről fakadó hangulat erejével, ez a törekvés nyilvánul meg égető és lebírhatatlan szükségességével egész tudományunk fejlődésében, a legprimitívebb kezdetektől mind a mai napig. Egy alapjelenségre és elfogadott feltevésre helyezni az anyagi világot, ezt egybekapcsolni az élet alacsonyabb jelenségeivel s bennük felfedni a leszármazástan segítségével az emberi csírákat, ez végtelen megnyugvásnak tűnt fel. Az egyéni képességek tragikus túlbecsülése és önmagába fúlt keresése után megdönthetetlen szilárdságot és kimeríthetetlen erőt biztosított egy ilyen átfogó rendszer végtelensége, melyben igen sokszor inkább e szubjektív végtelenség, mint a pozitív vizsgálódás volt a meggyőző erő. Egy ilyen egységes rendszert tehát, mely egyaránt szuggerálja az ember vallásos igényeit, táplálja a végtelenség iránt érzett áhítatát, igazolja leborulását az élet ragyogó, sötét misztikuma, kérlelhetetlen végzetszerűsége és komor hangtalansága előtt, amely feleletet ad filozófiai kérdéseire, megnyugtatja kételyeiben és kielégíti tudásvágyát, amely kellő alapokat nyújt egy okos és egészséges társadalom felépítésére és új szociális problémák, politikai reformok sürgős megvalósítására hívja fel a cselekvés embereit, egy ilyen rendszert, amely végül megállapodottságot hoz életünkbe, határozott irányt ad több évtizedes tapogatózás után társadalmi és politikai életünknek, nyugalmat, derűt és bevégzettséget lop kétségbeesett nyomorúságunkba, úgy látszott, hogy végül sikerül megalkotniuk a természettudósoknak.

Ez a világnézet az egész élet egységes szemlélésében kereste a létjogosultságát. Ez a felfogás azokat tekintette őseinek, akik az embernek egy fokozatos leszármazását tanították az élet ún. alacsonyabb jelenségeiből és az ún. anyagi világból. Ez a felfogás egységesítette az anyagról fennálló, első pillanatra lényegükben ellentmondóknak feltűnt s mégis könnyen megegyezett nézeteket, megnyugvással kecsegtetett, amikor tisztult láthatárokra mutatott, a megkönnyebbülés sóhaját csalta ki az elcsontosodott mellekből, amikor az anyag végtelenségére fektette az élet és halál kérdését, mely így egyszeriben átolvadt az örök változatlanság mosolygó derűjébe. Megmutatta az örök szürkeséget s többé nem fájtak a színek, fülünket kitárta az örök süketségnek s többé nem fájt a kedves hangok elvesztése. Az anyag végtelenségében határtalanoknak éreztük magunkat is s megnyugodtunk. Ez a világfelfogás ledöntötte a hiú válaszfalat a szerves és szervtelen élet között s ekkor valóban a teremtés munkáját végezte. Ez a nézet erős kézzel nyúlt az ember létezésének kérdéséhez, felfedte a rokonságot köztünk és az állatvilág között, rámutatott azokra a meleg édes erekre, melyek belőlünk a növényi életbe ágaznak és titkos kapcsolatokat látott meg köztünk és az anyagi világ között, hogy lemondván különálló trónunkról, egy hatalmas, egységes birodalom egyenlő alattvalójaként a végtelenség erőiben gyarapodjunk s felülmúljuk talán képességekben az egocentrikusok megfakult illúzióit. Ekkor ez a világfelfogás tántoríthatatlan akart lenni s úgy látszott, van ereje hozzá.

Mégse mondhatja el magáról, hogy befolyásolatlan maradt. Nem ábrándult ki összes illúzióiból. Nem világosította fel magát valamennyi régi babonájáról. Megőrzött egynéhányat, áthozta magával az új világba, hogy ott kéjes termékenységgel megtermékenyüljenek és dús földben hatalmas ivadékokat termeljenek.

Az új utakra tért tudós s vele a végtelen embertömeg nem tudott lemondani az egyéniség fogalmáról, az egyéniség illúziójáról. Amíg nem hangoztattuk egyéniségünket és nem mutattunk rá a boldogság elpárolgó mámorával életünk és jellemünk állítólagos különbözőségeire, a szerves és szervetlen világ közti látszólagos ellentétet például az égés jelenségével, azzal a hiányos megfigyelésünkkel, hogy szerves vegyületet nem lehet szervetlen alkatrészekből előállítani s más effélékkel támogattuk. E hitünket megdöntöttük. Elhatározott erővel más utakra tértünk. S lassanként elömlött rajtunk hagyományos hiúságunk az új eredmények láttán, egyszerre megnövekedett önbizalmunk, új gyökereket vert egyéniségünk régi illúziója újra támadt erőnk és életkedvünk vak csodálatában. Sok más tényező is egész társadalmi és politikai életünk, túlfejlődött intelligenciánk és új erkölcsi meggyőződéseink, egész szomorú sorsunk önmagunkba hajtott, kiegyeztetett önmagunkkal, saját értékünkkel és vagyonunkkal s megtanított egyéniségünk csodálatára, féltésére és üdvözítő hitére. Az egyéniség, individuum, szó egy ideig csak egy önálló részt jelentett, melyet már nem lehet tovább osztani, inkább egy egész részeinek a kapcsolatán volt a hangsúly. Az individuum szó a hangyaállamban, a méhek országában, a csordában, az emberi társadalomban egy olyan lényt jelentett, melynek már nincsenek önállóan megélhető részei. Az "individuum" azonban lassanként egy sajátságos mellékzörejre, már-már mellékszimfóniára tett szert és ez a mellékhang egyre csábosabban zengett az európaiak fülébe. Immár elsősorban különbözőséget fejez ki, a másiktól, a többi individuumtól ún. önálló és sehol máshol fel nem található, elkülönítő sajátságok összességét, jelenti egyéniséget, eredetiséget, egyedülálló kincset, pótolhatatlan veszteséget. A szerves és szervtelen világ között egy új különbséget és áthidalhatatlan ellentétet fedeztek fel, törvényesítettek egy régi babonát, tudományos alapokra helyezték ősi hiúságunkat és önhittségünket merészen és tudományos részletességgel azt állítjuk most már jó néhány évtized óta, hogy úgy látszik, igaz az a régi sejtelmünk, hogy a szerves szubsztancia lényegéhez tartozik az egyéniség. Ebben az állításban Darwinnak is része van. Mert meggyőződésünkké vált, hogy éppen ebben az egyéniségben rejlik a szerves élet fejlődési képessége, ez magyarázza meg variabilitását, az életre legalkalmasabb variatio fennmaradását, ez a meggyőződés vág utat a "sgtruggle for life" gondolatához...

A gondolatnak és az individuumokban (a szót eredeti értelmében használva) újra támadó életnek egy nehéz összecsapása volt ez. Az individuumokon túlélő gondolat erőtlenül módosult itt a néhány évtizedet végigbukdácsoló ember játékos ösztöneihez és színészi pózaihoz, a nemzedékekre és századokra kihangzó gondolat felvette skálájába egy-két teherhordozója és ősi gyöngeségében félrelépő, ősi homályos látásában félrebandzsító, hatalmas alkotója rikácsolás. Az egyéniség illúzióját ilyen módon hatalmas, százszorszép színű gömbbé fújva, így repesztettük szét vele világnézetünk egységét s egy régi, kedves babonáért, egy kétes értékű, hazug narkotikumért - a néhány többi mellett - feláldoztuk mindazt a nyugalmat, boldog derűt, amit egy egységes, az egész életben gyökerező világnézet feleleteivel és erős irányításával nyújthatott volna.