Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 17. szám · / · Feleky Géza: Krivošein

Feleky Géza: Krivošein
I. A belső gyarmatosítás
A földrajzi helyzet és a történelmi fejlődés

A belső gyarmatosítás jelentőségét és méreteit nem lehet megérteni a földrajzi helyzet és a történeti fejlődés pontos számbavétele nélkül.

Az angol gyarmatbirodalom mellett Oroszország területi terjeszkedése vezetett a föld felületének legnagyobb arányú politikai szervezéséhez, Oroszország századokon át félévenként átlag egy Bajorországnyi nagyságú területtel gyarapodott. Az angol birtokok szétszórtságával szemben mindig kiemelik az orosz világbirodalom kontinentális összefüggését, területi egységét. Ritkábban és kevésbé világosan látják meg Oroszország történetírói, hogy ez a terjeszkedés természetes és szükséges, és nemcsak egy falánk és erőszakos hódító politika következménye.

Az ókortól a legújabb korig a Földközi-tenger partvidékein játszódtak le az emberiségre jelentős államalakulások.

Kilenc nagy medencére tagozódik a Földközi-tenger, és épp ilyen élesen határolt medencékre tagozódik partjain Ázsia, Európa, és az észak-afrikai partvidéknek történetileg s kulturális jelentős része. Ahol Oroszország kezdődik, ott szűnik meg a görög, a római, a középkori civilizációtól és kultúrától összekapcsolt világ, mert ott szűnik meg a földfelületnek ez a gazdag medence-tagozódása. A Földközi-tenger partvidékének medencéi természetes színhelyévé váltak a természetes határokat szabtak az államalakulásoknak. Az oroszok első megtelepülése a nagy szarmata síkságnak, a földfelület legnagyobb geográfiai egységének, a legnagyobb földrajzilag osztatlan s tagozatlan területnek délnyugati sarkán bontakozott ki. Itt a legerőteljesebb, legszaporább, legszervezettebb fajnak terjeszkednie lehetett és terjeszkednie kellett Közép-Európától Kelet-Ázsiáig, az arktikus zónától a trópusi vidékekig, azon az óriási területen, ahol geográfiai akadályok sehol nem állították meg a határok előre tolását, a legnagyobb és leghajózhatóbb víziutak pedig megkönnyítették a terjeszkedést. Így lett Oroszország, a föld legnagyobb területű államává, a legkülönbözőbb népfajok etnográfiai múzeumává, úgy, hogy ma a "száz nép országa", olyan vidékekkel, ahol csak havasi növényzet él meg, és olyanokkal, ahol tea terem és ananász. Az államnak ki kellett töltenie ezt az óriási geográfiai keretet, ha az orosz faj terjeszkedés nem is tarthatott lépést az az államhatár kiszélesedésével.

Az államalakulásnak ez a folyamata csak a XIX. század második felében jutott el végső fázisába. Az óriási területnek politikai egységbe foglalása nem következhetett volna be tervszerű belső gyarmatosítás nélkül. Ez a politikai és katonai célú gyarmatosítás elsősorban az oroszoktól legelőbb asszimilált kozák törzseket használta fel, ezeket tolta ki újonnan szerzett határaira, belőlük szervezett katonai határőrvidékeket. Ugyanígy használta fel az orosz politika a vallási szekta-alakulásokat. Oroszország lungenottai, a raszkolnik-ok, nem vándoroltak ki, más országok népességének és gazdaságának gyarapítására, csak áttelepítette őket az állam a periférikus tartományokba. Ugyanezt a célt szolgálta egy ideig az orosz birodalom dél-szláv politikája. Nem követte a fajrokonokat hatalmi aspirációival a Kárpátokon és a Dunán át, nem a területeket, csak a népességet igyekezett felszívni magába. A XVIII. század közepén megalapította Új-Szerbiát, az ukrajnai határon és, főleg Törökország, de részben Magyarország szerb alattvalóinak áttelepítésével egy a XVIII. század végéig 500 000 lakású és azóta megtizenkétszereződött népességű szláv tartománnyal gyarapította ilyenformán az orosz birodalmat.

A duna kadet-pártjának vezéreként ismertnevű Miljukov, az orosz államalakulás kiváló történetírója, az államilag és politikai célból szervezett áttelepülések mellé állítja az orosz népesség spontán eltolódásait, és megállapítja, hogy az orosz nép végleges megtelepülése, az orosz etnikai terület megszilárdulása még nem fejeződött be a 13 évszázados orosz történelem folyamán, pedig Nyugat-Európában a nemzetalakulásnak ez a fázisa javarészt már a VIII. és IX. században lezárult. Vagyis, más szóval, az orosz államterület gazdasági birtokbavétel is még csak folyamatban van.

A gyarmatos-tömegek áttolása a periférikus tartományokba a XIX. század végéig a római birodalom provinciáihoz hasonló alakulásokhoz vezetett. Inkább csak katonai táborok voltak ezek a belső gyarmatok, nem pedig a faji s gazdasági terjeszkedés állomásai, mint például az itáliai s ázsiai görög gyarmatok az ókorban. És még kisebb volt a gazdasági jelentőségük az orosz gyarmatos-telepeknek, mint a rómaiaknak. Hiszen a rómaiak nagyobbrészt kultúrképes, sőt már civilizált népeket kapcsoltak ilyenformán gazdaságilag is Rómához, míg az orosz tartományokat többnyire csak gyéren népesítették be félvad, nomád törzsek. Tropikus termékenységű nagy vidékek, és óriási, klimatikus viszonyaikban, talajösszetételükben Nyugat-Európára emlékeztető országok parlagon hevertek évszázadokon át, legfeljebb a szőrme-vadászat meg a nemesércbányászat termékeivel gyarapítva a birodalom gazdasági jólétét. Ezért voltak szinte korlátlan lehetőségei és grandiózus gazdasági eredményei az utolsó évtized óriási arányú belső gyarmatosításainak, melyek többé nem a határbiztosítás célját szolgálták, hanem tisztán gazdasági érdekekhez igazodtak. És ezért nevezhető csak belső gyarmatpolitikának, nem pedig a mezőgazdasági kultúra ekszpanziójának s iparfejlesztésnek az ázsiai orosz tartományok nagyarányú, rendszeres feltárása Sztolypin kormányzása óta.

A szorosabban vett belső gyarmatosításnak s a nagystílusú belső gyarmatpolitikának általános politikai, és nem csupán gazdaságpolitikai okai s előzményei vannak.

A nemesi birtokok részleges megváltása a jobbágyság felszabadításakor megsokszorozta a nagyipar rendelkezésére álló tőkét Oroszországban. És a parasztbirtok kérdésének szerencsétlen megoldása ugyancsak a hetvenes években egyre szaporította a földnélküli parasztok számát, tehát megindította az agrárproletáriátus képződését s így megszerezte Oroszországnak a gyáripari fejlődés másik feltételét, a gyáripari munkásosztályt. Ha már a hetvenes, vagy nyolcvanas években megindul a belső gyarmatosítás, a munkáshiány megnehezítette volna Oroszország gazdasági fejlődését.

A tíz év előtti agrár-forradalmak voltak a legvilágosabb jelei annak, hogy az orosz munkásosztály már telítve van s a gyáripar nem képes többé felszívni az agrár-proletáriátust. Ez az agrár-proletáriátus nagy politikai veszedelmet jelentett Oroszországra nézve és így nem csupán lehetségessé, de szükségessé is tette a nagyarányú belső gyarmatosítást.

A belső gyarmatpolitikának pedig a szerencsétlen végű mandsuriai aspiráció szerezte meg az előfeltételeket s az eszközöket. Példátlan szívósság s példátlan anyagi áldozatok árán épült ki a szibériai vasút, hogy megszerezze Oroszországnak Mandsuriát. Ezt a munkát csak a hatalmi politika végezhette el, de hagyatéka a szibériai vasúthálózat gerincvonalává lett a gazdasági politika számára, és lehetségessé tette a közép-ázsiai tartományok feltárását. Ugyanez a gazdaságpolitikai előkészítő szerep jutott a déli tartományokra nézve a kaukázusi stratégiai vasútvonalaknak.