Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 16. szám · / · Figyelő

Dénes Zsófia: Galimbertiék

Haláluk túlnő két ember magányos tragikumán. Félelmetes és kétségbeejtő szimbólum arról, hogy nem lehet csak a Szépségnek élni. Meg nem látni a való életet, fölötte állni világegyetemet igazgató szívtelenségén, csak menni maguk elé - ó fehértógás elizeumi lelkek! - egyemberré forrottan a másik emberrel, fanatizált homlokkal, ígéretet látó szemekkel, kézben tartva öröklánggal lobogó szívüket, mely megfogyatkozott minden lépésnél és nagyobbra született minden fordulónál - vállukon hordozva a pehelynyi, szőke terhet, csókjuk örökkévalóságát, a gyermeket. Nem lehet.

Soha egyöntetűbb embereket, mint ez a férfi és ez az asszony. Soha tömörebb márványkompozíciót, mint ez az Ádám és ez az Éva. Elesett minden részlet, minden aprólékosság, minden fölösleg. Monumentális ősvonások az egy cél felé. Szikkadt csont- és idegember volt mind a kettő. Arcvonaluk egyszersmind koponyarajz. Életük delén, a harmincas évek virágján keltek fel munkájuk mellől. Valamikor a munka hozta őket össze. Román cigánylányokat festegettek meg az erdélyi havasok alján, mikor a plein-air és az impresszionizmus közéjük fűzte a piktori véd és dacszövetséget. Az asszony fanyar lánysága ekkor ölelte fel az életet. - Fiatal volt mind a kettő. Példátlanul munkabíró és munkaimádó. Férfiben, néhanapján, akad ilyenfajta. Nőben soha nem láttam ezt az önmegtagadást. Ezt az az-ügynek-élést. A tükör ignorálásának ezt a fokát. Ezt az abszolút és tántoríthatatlan művésziséget, mely nyílegyenesen ment a maga útján és csak sajátos érdeklődése prizmáján keresztül vett tudomást emberekről és intézményekről. Formaságokban ez talán férfiassá emelte. Egyvonalúvá a hites urával. De tökéletesen női szeretni- s adni-tudása, monogám társhűsége és bibliás asszonyi alázata csak behúzódott legbensőbb énjének sziklabástyái közé s annál ritkább kincse volt egyéniségének s annál igazabb alapja, tehetségének. Ha szava nem simogatott, de tette maga volt az önfeláldozás és szeme olyan szelíden és szépen tudott nézni, mint a gazdájukat követő nagy kutyák.

*

Várakozás. Tudni, hogy a siker, ez az expresszvonat, valahol előttük az éjszakában fűtve van. Türelmetlen füstje belélobog az éjszakába, vörös fényszemei izzanak a pályatestre, szálló szikrafelhőn át horkol és pöfékel, nyerít, mint a felnyergelt mén. Tudni, hogy a vonat vár, csak utol kell érni. Csak a csatlakozást kell elkapni s az órának meg kell jönnie. Mert a vonat, megvan és a vonat vár. Így vártak. A tehetség, a tudás s az öntudat biztos fölényével. Tudták, hogy fenékig igaz a művészetük. Vagyis, hogy művészet a művészetük. Hogy nem lehet jobban s őszintébben adni egy értékes önmagát, mint ahogy félelmetlenül ők adták magukat. Nagybányáról Párizs egyetemessége szívta őket fel. A francia újfestészet kincsesbányái megnyitották kapuikat lelkendező megértésük előtt és lassú áthasonulásban megszenvedték Cézanne-t, Gauguin-t, Matisse-t és Picasso-t. A nagy nevek csak irányjelző lámpák voltak forrongásuk homályában, a maguk útját ezek a tehetségesek maguk irtották-vágták. Az utolsó évek Galimberti-tanulmányai, ezek a kompozíció és a pszichikus festészet meredekét járó, néha talán még melléje lépő, de mindenkor okvetlen mondanivalójú és legelőkelőbb megérzésű vászonszimfóniák, nem hasonlítanak senki képeire, csak egymáséira. Nagyon gyakorlott piktori szemnek kell annak lennie, mely Galimberti Sándor képein felismerik az árnyalattal nagyobb józanságot, matematikát és filozófiát. Dénes Valériának, az asszonynak, képein az árnyalattal poétikusabb, termőbb és erőteljesebb természetet. De vannak képeik, melyekről csak ők maguk tudták, kinek a munkája - ilyen harmonikussá egészítette ki egymást ez a két élet.

*

Várakozás. Az a biztos hitpénz, amit mi, néhányan, sokan? - fiatalok, az ő jövőjükre kölcsönbe adtunk. Hinni? Nem, építettünk rá, hogy az ő aranykoruk éppen úgy eljön, mint eljött egykor Manet-é vagy Cézanne-é, mint eljött egész iskoláké, a barokk-é vagy az impresszionizmus-é, hogy elégtételt szolgáltatnak nekik a későnértők is, s hogy velük együtt, nekünk lesz igazunk. Két ilyen harmincéves, törhetetlen fiatal, hogy fognak ezek még diadalmaskodni mindenen. Hogy ki fogják egyrészt forrni fiatalságuk túlbuzgalmát és elérkeznek színarany tehetségükkel az örökkévaló tetőkre, ahol a századok ölelkeznek össze, hogy rá fogják tanítani másrészt szívós életerejükkel és ügyük kézzelfogható igazságával a nagy tömeget, hogy nem lehet megállni, mert tovább kell lépni, és hogy a kultúra minden lépése csak így fájt a múltban másoknak, ahogy ez az egy előrelépés most fáj neki. De hogy, aki nem bírja lépni, az magáról mond elmúlási ítéletet, nem a művészről, ki legelsőnek látja - mert magaslatról - a jövőt... Íme így épít az ember futóhomokra, fizikai létre. Így szabad a jövő zálogát a kezünkbe és a szívünkbe zárnunk, és máról-holnapra olyan fundamentális valóságokat, mint a saját életvárásunkat, így fújja el a szél. Miben bízhatunk? Mibe kapaszkodjunk? Hol van igazságszolgáltatás és kihez meneküljünk?

*

A háború, mely hörpintgeti az ifjú emberélteket, nem idegen az ő halálukban. Elmondhatatlanul kegyetlen meséje van az ő - most egyéves - menekülésüknek Párizsból. Párizsból, ahol fészküket telihordozták régi flamand és francia műemlékekkel, ahol életem legtisztább stílusszeretetével és legfőúribb ízlésével találkoztam. Azóta palotákból sírtam vissza magam az ő négy faluk közé. Mert a beszéd is, ami itt hangzott, örökre nyomot hagyó ítélet, s amit ők nem tudtak, végrendelkezés volt minden széppel szemben, mivel ember találkozhat. Olajfestékes tubusokkal pepecselő emberek, akik előtt ösztönszerűleg nyitva volt a szépségnek minden formája, mert legbelül a forrás, egy... ezek voltak Galimbertiék. Egy esernyőnyél vagy egy teáscsésze megválasztásában nem tévedett az ízlésük, és ha a boxpárbajról vitatkoztak nem voltak más szempontjaik, mint amikor Verlainet újra meg újra olvasták. A rue de Vaugirard-ból, tehát menekültek Hollandiába. Nem volt nyugtuk, nem volt pénzük, Párizsban nem értek rá, hogy rendezzék ügyeiket s a posta elszigetelte őket mindenkitől. Szűkölködtek, a gyermek beteg lett, az asszony beteg lett. Hiányos táplálkozás és ápolási hiány, a háború szörnyű ínségese akkor ásta alá Galimbertiné vasszervezetét. Aztán rájuk bukkant a család és helyreállító jobbnapok jöttek, a világ recsegett, izzott és összeomlott körülöttük, ők ültek a hollandi tengerparton és festettek. Fel nem emelték a fejüket, festettek. De Galimberti Sándort nem hagyta nyugodni semleges országban magyar önérzete. Ő haza akart jönni katonának. Az asszony sírt és mindenét feláldozta volna, csak meg tudta volna akadályozni ura hazautazását. Nem tudta. Jöttek. Az asszony elment gyerekével Pécsre az ura után, ahol az szolgált és tisztiiskolába járt. Dolgozott most már kettejük helyett, az egész háztartás gondját magára vette takarított, főzött, mosott, vigyázott a gyerekére, festett - még festett is! - és esténként holtfáradt urának megírta katonai dolgozatait. Hajnali négykor kelt, hogy kávét főzzön kaszárnyába induló urának és éjfélkor néha még írt vagy gyerekruhát öltögetett. Nem bírta. Tüdőgyulladást kapott és tíz nap elvitte. Nem panaszkodott, nem félt, nem hívott segítségül senkit. Anyja szinte véletlenül találta életben három nappal elmúlása előtt. Csak a szemével kérdezte néha anyjától, komoly-e a baja. Az anyaszem mindig tud mosolyogni szent hazugságra. Nem is búcsúzott az asszony senkitől. Egyszer mondta a gyerekéről: Marioval sokat beszéljetek franciául, nehogy elfelejtsen. Ez volt minden.

A férfi, mikor megértette, hogy elment az asszony hogy ez az asszony most már elment és itthagyta - nem akart ő sem továbbmenni. Mikor Pécsett kikísérték a holttetemet a halottasházba és ketten ültek a fekete kocsin, az asszony anyja és az asszony ura, akkor a férfit - soha eddig, ennek az egészségesnek, nem volt idegrohama - elfogta a görcs, hangok szakadtak fel a torkából, nem lehetett hajlítani a kezét vagy a lábát és azt hitték, hogy meghalt. Úgy feküdt élettelenül a kocsiban, ahogy mentek a temetőbe s ahogy jöttek haza és csak orvos szólította magához. Ez volt utolsó szerelmi találkozása asszonyával. A földöntúli hűség legfőbb extázisa. Harmadnapra, Pesten, a temetés reggelén kis miniatűrpisztollyal szíven lőtte magát. Egész éjjel ölelte alvó kis gyermekét, nem beszélt, estétől reggelig tőle így búcsúzott. Nyolc órakor elsietett, a Műcsarnok közelében padra ült, megírta józan és erősvonású céduláját és a rozoga kis játékszerrel hajszálnyi pontossággal megkereste a rögtöni halált. Ilyen biztos csak a halni akarás. Mikor valakinek mindene összeomlott az életben.

*

Kisfiam, Mario, aki szüntelen keresed a papilit és a mamilit. Aki ráteszed kis, piszkosra játszott kezecskéd a sötét öltönydarabokra és energikusan kijelented, ez a papilié. Ki reggelenként nem hagyod kicsorgatni fürdődnek az egész meleg vizet, mert parancsolod, hogy maradjon mamilinak, ahogy szokás. Hároméves csöppséged nem tudja, hogy soha többet nem találja meg papilit és mamilit és sejtelme sincs (hála istennek), hogy ez mit jelent. Mit jelent, hogy mások nevelnek fel, kisfiam, mások, a legjobbak, de mások. Hogy nem arra nevelnek fel, amire azok szántak, hogy nem teljesedik be rajtad az ő akaratuk, hogy nem tudják odaszórni neked gazdagságukat, amit verejtékkel szereztek, hogy te már gazdagon indulj útnak, Művészt csináltak volna belőled is, szépség lett volna a kenyered és a levegőd. Szőke fejedet már ma mintázták meg érdekes egyénire és önállóra. Hogy látom homlokod mögött az ő fajtájukat. Hát az nem lesz. Galimberti Mario nem lesz szüleinek egyes folytatója, eredménye, tökéletesebb feltámadása. Más lesz: Egyedül lesz és valaki önmagának. Bajnak, nem baj. Talán így szerencsésebb lesz. Ügyesebb. Gondtalanabb. A szépségen keresztül nem töri össze magát. Hanem: kár... Mert élni úgyis csak azért az egyért érdemes.