Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 16. szám · / · Tábori posta

Halász Gyula: A front mögött

Harctérre szakadt barátunk, Halász Gyula főhadnagy, a napokban ezt a levelet írta haza:

Kedveseim, három nappal azután, hogy a kőbányai pályaudvaron drága alakjaitok elmosódtak szemem elől és magamra maradtam ezer bajtárs között, ezer fájó emlékkel lelkemben - július első reggelén vánszorgott be vonatunk a sok vihart látott kolomeai állomásra. Az állomás épületének oldalában frissen befalazott gránátütötte seb. A templom homlokfalát - mint valami óriás állat szügyét - járta át egy még rettenetesebb ágyúlövés.

A rögtönzött tiszti étkező kilyuggatott falu szobájában kellemes ellentétül finom reggeli várt reánk, tejes kávé foszlós, fehér kaláccsal. Még kedvesebb meglepetésül belépett a komor ebédlőbe egy nemes szépségű lengyel leány. Karján a vörös kereszt jelvénye. Szenvedő arca, értelmet sugárzó tiszta homloka, egész lényének finom bája és leheletszerű gyöngédsége Erzsébet királynőt juttatta eszünkbe...

Kolomeában tudtuk meg, hogy tovább visznek bennünket kelet felé. A kürt rekedt szava egy-kettőre összeterelt, de némelyikünk már csak hosszú iramodással érte el az észrevétlen kigördülő vonatot. Úgy akaszkodtak bele az utolsó kocsi lépcsőjébe. (Senki sem akadályozta meg őket ebben a tornagyakorlatban - háborúban az utolsó bakának is ősi joga, hogy az életét kockáztassa.)

A vasút mentén itt-ott drótsövények, fedett lövész-árkok. Egy-egy magányos sír, kidőlt házfal, letarolt tető, kimeredő kemény - lezajlott csaták emlékei. Itt ütötte meg fülünket újra az első elhaló ágyúmoraj, A mi ágyúink. De ez még mind alig-alig keltett háborús hangulatot. Inkább csak földrajzilag éreztük, hogy csatatereken jár velünk a vonat.

Az első igazán megrendítő látvány Gwozdziec-en tárult elénk, ahol végleg elhagytuk a vonatot. Az egész városka egyetlen óriási romhalmaz, porig leégetett hosszú utcasorok, füstös téglatörmelék, fölágaskodó kémények, földre zuhant bádogtetők, összevissza hajladozott eresz-csatornák. Egy-egy éppen maradt betonlépcső, megcsonkult villamoslámpa-oszlop és sima betonjárda modern jellegű kisvárosról tanúskodik. Erre vallanak a gőzfürdő romjai is.

Az állomásból a puszta falak maradtak meg s néhány fölkunkorodott szélű fali menetrend. Valóságos arheológiai sétát rendeztünk a "város"-ban. Mintha csak Kínai-Turkesztán romvárosai közé vetett volna a sors - vagy még inkább, Messinába!

Egyik-másik "ház"-ban Singer-varrógépek eltört, megpörkölődött darabjait fedeztük fel. Géprészek, kályhaajtók, üvegcserepek, törött kerekek - és tört szívek mindenfelé.

A tökéletes pusztulásnál is szánalmasabb látvány megfigyelnünk a kezdődő új élet első ébredését. Autó nélkül maradt házfal tövében, ócska padon egyetlen skatulyafedél - ez az üzlet. Gyufát, cérnát és cipőzsinórt kapni "benne." Semmi egyebet. Villogó szemű, kócos zsidólány áll a pad mögött, az egykori boltban, szabad ég alatt. Tíz skatulya kolozsvári Mátyás király-gyújtóért 32 fillért kér s bármennyire unszolom, nem fogad el érte negyven fillért (Budapesten már régen ennyibe kerül - rábeszélés nélkül). Olyan sajátságosan hat, sőt meghat a kis árva furcsa önérzete itt, ezen a helyen, ahol a puszta helyen kívül semmi nem maradt.

Talán még nyomorúságosabb a szomszéd üzlete. Kartonlapon ez a nyomtatott betűs felirat ékeskedik rajta, ceruzával írva:

FRYZIER
HARRE SNEIDEN
RASIREN

Borotválkoztam már árokparton, fatörzsön vagy sátorlapon ülve, az amatőr borbélyok valamennyi válfaját végigpróbáltam a zugsführertől a cigányhornistáig, borotváltak olasz kisvárosban, sőt a női borbély intézményével is megismerkedtem Ugocsa vármegyében, de, hogy itt szabaduljak meg a szakállamtól, ennek a földönfutó vén szakálas galíciainak a körmei között, erre még a háború viszontagságai se bírhatnának rá. Pedig se teteje, se ajtaja, se semmi berendezése nincs az új üzletnek - s ami még nagyobb előny, a nálunk elmaradhatatlan "aradi vértanúk" és egyéb jeles történelmi festmények is hiányoznak, sőt a Mátyás Diák se jár ide... de mégis, a patriarchális igénytelenségnek is meg vannak a maga határai.

Egy harmadik küszöbön egyesegyedül szappant árul egy hat éves gyerek. Az egész boltból nem maradt egyéb a küszöbnél és a szappannál. Hogy ez az utóbbi megmaradt, ezen nincs mit csodálkoznunk, ha ránézünk a gyerekre. A szappan drágaságáról különben bizalmas vallomást tett nekem egy nagyocska hamiskás orrú zsidó lány, akivel szóba eredtem. Két dolgot kért tőlem, fotografáltassam le a kapitányommal - aki ott járt éppen a romok között fotográfus gépével - és hozzak neki egy darabka szappant délután. Egyébként Berlinbe vágyik a kicsike, nagyvárosi rokonaihoz. Csak még útlevele, pénze és ruhája nincs. A barátnője nemsokára itt hagyja őt, Pestre megy. Az Akácfa-utcában fog lakni a bácsikájánál.

- Jöjjön el majd, ha vége lesz a háborúnak - ajánlotta nekem búcsúzóul. (Kár, hogy elfelejtettem, 54. vagy 45. számot mondott-e a kicsi?)

Estére valóságos korzó indult meg a romváros utcáján. Mintha Pompei lakói elevenednének meg és népesítenék be elhamvadt városuk puszta kövezetét!

A város végén maradt mégis néhány sértetlen hajlék, ahol annak idején a magasabbrangú orosz tisztek laktak. Erre van egyebek közt a "vendéglő" is, ahol langyos sörre és illatos rózsavízre gyűltünk össze estefelé. Úgy lehet, nem is ezek a bizonytalan italok, hanem a kis Rosenfeld Klári vonzotta ide az ifjú harcfiakat, a "lila-lány", akivel már jobban összebarátkoztunk. Megszelídítését Vágó Sanyi művészbajtársunknak köszönhettük, aki vázlatkönyvében megörökítette örökké mosolygó vonásait. Kár, hogy égszínkék szemét a ceruzarajzba nem lophatta bele. (Annál jobban örült egyik följebbvalónk, amikor őt rajzolta Vágó:

- Csak annak nagyon örülök te kadet - szólt oda neki jókedvűen -, hogy fekete ceruza nem enyém orrom pirosságát lefesteni tudod).

Szép gyümölcsösben ütöttem fel sátramat. Fiatal társaimnak ez volt első éjszakájuk a szellős sátor alatt. Őket is megragadta a vándorélet derűje, a kóborlás gyönyörűsége, a szabadságnak az a tiszta levegője, amely még a háborús szolgálat szigorúságában is sportszerű örömöket rejt. Csak értenünk kell hozzá, hogy kiaknázzuk viszontagságos sorsunk regényes és mulatságos pillanatait.

Délutánra megérkezett a távirati parancs, amely Ostrowiec-be szólította bennünket. A nagy hőségben is könnyű sétának tetszett a két órai út s bár nem szívesen váltunk meg Gwozdziectől, boldog várakozással masíroztunk végig a csinos falun a kastély felé, amelyről szálláscsinálóink csodás dolgokat regéltek.

Romvárosból oázisba jutottunk. Úgy éreztem, megismétlődött velem visszájáról az az esetem, amikor a feledhetetlen Taormina játékszerű édes házaitól elszakadva egyenesen az elpusztult Messinába vetődtem. Szívemben a legnagyobb gyönyörűségek égő fájdalmával, kifosztottan, a száműzöttnek érzésével indultam el akkor a rombadőlt város faházai felé.

Nessun maggior dolore
Che ricordarsi dal tempo felice
Nella miseria...

Ó mily sokszor átéltem e dantei fájdalmat azóta is!

Emlékezés a béke boldog napjaira
A háborúban...

Nella miseria...

De ha már ez az emlékezés ott kísért lelkünkben, annál nagyobb öröm, ha olykor-olykor egy-egy csöndes oázisban visszaálmodhatjuk magunkat a béke elvesztett paradicsomába.

Szálláscsináló barátom nem túlzott. De ő csak a szobákról, zongoráról, pamlagokról beszélt s nem vette észre a bennünket befogadó otthon csodálatos báját és a terasz előtt föltáruló park egészen különös szépségeit.

Ó milyen boldog ámulással léptem be a hívogató hajlékba, milyen meghatottsággal jártam végig a kedves szobákat, ahol minden bútor, minden szöglet boldogságról, szelíd örömökről regélt. Milyen jók lehettek az emberek, akiknek az otthona ennyi melegséget sugároz akkor is, amikor az élet kiköltözött már falai közül. Gyönyörűséggel jártattam végig szememet a boldog fészek beszédes emlékein s szívembe titkos fájdalom lopózott - valami enyhe bánat azok sorsán, akik itt éltek előttünk s a magamén, akit mi hamar innen is tovább fog sodorni végzete. Milyen szép lehetne itt az élet, ha benépesíthetném e meghitt szobákat, képzeletem kedves alakjaival!

Bennem különösképpen sok drága emléket mozdított meg a hely. Megelevenedett lelkemben a falu, - abból az időből, amikor a falu jelentette nekem a költészetet és a költészet a falut.

Üveges verandáról, egyenesen a nagy társalgóba jut az ember. Csupa rózsaszín itt minden. Középütt nagy asztal, köröskörül csábító puha karosszékek, elől baloldalt könnyű kerek fauteuil-ök, marasztaló kerevet, kis asztalkák. Egy-két finom terítő is kerül, mahagóni íróasztal, üveges szekrény - üvegje bezúzva - és zongora!

A derűs, mosolygó társalgóból kétszárnyú fehér ajtón át lépünk ki a kertbe. Szemem egy korinthoszi oszlopon akad meg, túl rajta hatalmas fák keretébe foglalt üde tisztás nyúlik le a tóig, amely friss vizű érből táplálkozik. A tó mögött hegynek föl folytatódik a pázsit, míg csak bele nem vész fönn a tetőn a legfestőibb facsoportok ritkás ligeteibe.

Szinte aggodalommal írom ide, hogy bennem versailles-i hangulatot ébresztett a kép, amikor meg ablakomból néztem el, hajnaltájon vagy alkonyatkor, Sorrentoban éreztem magam. És ugyanakkor újult erővel rohanta meg lelkemet a falu. Az emlékeknek nem mi parancsolunk...

De jó is volt bolyongani a gazdag angol kert sűrű, összeboruló lombjai alatt, ösvényeken, amelyeken úgy lehet boldog szerelmesek jártak egymáshoz simulva - s megpihenni a háborúban megsebesült kőpadon, ahol talán nemrég még a kastély szőke kisasszonya sírdogált.

Fantáziám munkáját megkönnyítette egy arckép, amelyre szobám szekrényében akadtam reá, könyvek és levelek között. Mennyire szerethették ezt a drága, törékeny teremtést, ha engem idegent úgy meg tudtak hatni arcának finom vonásai!

Ugyanitt kerültek kezembe levelek és képeslapok, köztük sok messze földről való. Kettőt, amelyek gyermekkézből erednek, elhoztam magammal. Az egyik Abbáziából érkezett az édesapához (Kochany tato!), a másikat édesanya kapta Zakopanéban (Kochana mámo!).

Minek tagadjam, még egy második arcképet is zsákmányoltam itt a Zdansky-kastély szétszórt iratai, könyvei között, egy bájos gyermekleány képét, amelynek jobban megörültem, mint ha tíz gépfegyver "maradt volna kezeim között".

A kastélyba berontó kozákok alighanem másként gondolkoztak. Ők inkább a Wertheim-szekrénynek estek neki csákányaikkal. Állítólag százharmincötezer koronát vittek magukkal. A kamarába rejtett ezüstnemű is hasonló sorsra jutott. Sok idejük úgy látszik, mégsem mutatott a fosztogatásra - csak a kamara helyiségben szórtak szét minden széjjelszórhatót. Itt találtam egyebek közt egy ski-t és egy teljesen épp kerti karosszéket. Utóbbit azonnal levittem a kőpad mellé, a kerek kőasztalhoz. Ott, a park vén fái alatt, bizonyosan ott terítettek reggelire s a kerek kőasztalt boldog arcok vették körül verőfényes délelőttökön. Szeretem hinni, hogy nem ilyenkor csapott le oda az az alattomos srapnel, amely összezúzta a vastag kőlapot és mély gödröt vájt a fenyő tövében. A srapnelgolyókat és a srapnel kupakját sikerült napfényre hoznunk a gödör mélyéről.

Asztalomon, mintha csak gyöngéd kezek készítették volna oda az én gyönyörködtetésemre, a Medister der Farbe néhány füzete hevert. Sohasem volt még kedvesebb szállásom a háborúban.

Itt ebben a napsugaras, szívfájdítóan szép otthonban éltem át a zavartalan béke utolsó napjait, mielőtt újból belekeveredtem a fegyverek zajgásába.

Menetzászlóaljunknak a parancs szerint heteket kellett volna töltenie ezen a helyen, hogy itt fejezzük be fiatal újoncaink kiképzését. Ez a front mögötti kiképzés német találmány, azt is mondották, hogy orosz példára honosították meg a németek és ő utánuk mi. Akárhogy van is, geniális gondolat lassanként szoktatni hozzá a katonát az ágyú szavához és mindahhoz, ami velejárója a háborús életnek. Ott a front mögött - a fronttól igazán puskalövésnyire - egészen másként hat a bakára a rajvonalban való gyakorlatozás minden tanulsága, mint odahaza Egerben vagy Kuttenbergben. És a tiszt is nagyobb meggyőződéssel tudja oktatni az újoncot itt a galíciai falu határában, mint odahaza, ahol semmi se emlékezteti őt a háborúra. Az a tudat, hogy az embert egyszerű telefonüzenettel néhány óra alatt az orosz puskacsövek elé állíthatják, serkentőleg kell hogy hasson tanulóra, tanítóra egyaránt.

Annyira nyilvánvaló dolgok ezek, hogy szerénytelenség lenne bővebben fejtegetni, miben látom én a hasznát és jelentőségét ennek az újrendű hadioktatásnak és nevelésnek. De nem hallgathatom el, mennyire megnyugtatólag hat és mindnyájunk önbizalmát mennyire emeli az a tapasztalás, hogy közvetlenül a front mögött, ezeken a nemrégiben visszahódított területeken, ahol kevéssel előttünk még a muszka volt az úr, ilyen tökéletes biztonság és nyugalom uralkodik. Semmi sem bizonyíthatja ennél meggyőzőbben előretörő csapataink fölényes erejét és végleges felülkerekedését. Ha seregeink szorult helyzetben volnának, ha komolyan tartunk kellene az üldözött ellenség erőrekapásától, képzelhető-e, hogy hadvezetőségünk harci játékokat rendeztessen kiképzett csapatokkal, néhány óra járásnyira az ellenséggel szemközt álló rajvonal mögött?!

És, ami még örvendetesebb, tartalékbeli fölöslegünk nemcsak a legénységi állományban ilyen szembeszökő. A kiképzésre még külön hátraküldtek a frontról egész sereg fiatal tisztet, akik a háborúban szerzett legújabb tapasztalataikkal segítségünkre legyenek a gyakorlati oktatásban.

Jól esik ráirányítanom titkos pesszimistáink figyelmét ezekre a félremagyarázhatatlanul kedvező tünetekre.

*

Mint Ti is tudjátok, Erzsikém, az én századom volt a művész-század. Ti is ismeritek kedves festőbajtársaimat, Vágó Sanyit és Újházy Sándort, akiket jó sorsom és a beosztás véletlen szerencséje mellém rendelt már odahaza Kuttenbergben. Azóta Újházy más századhoz került, de kaptam helyette egy meleg szívű poétát, a kis Kelen Lászlót, akinek a verseit olvashattad A Hét-ben és az Új Idők-ben, de még önálló kis kötetében is, amely ezzel a címmel jelent meg: Magány.

Nektek, akik ismertek, nem kell magyaráznom, milyen sokat jelent nekem, hogy művészlelkű emberek vannak közelemben. A művészkedély, amelynek talán legjobban fáj a háború, van legjobban fölfegyverkezve a leselkedő veszedelem ellen, amely lelkünket a harcok öldöklésében fenyegeti. Bármennyire halálra sebzi is érzékenységünket a háború, a művész-lélek talál vigasztalást a szépnek szeretetében, amelytől nem foszthatja őt meg, ha ég és föld összeroppan is. Ha magamat vizsgálom - és nem tudom nem vizsgálni magamat - igaz lélekkel mondhatom, én még sohasem láttam olyan szépnek az életet, sohasem voltam olyan fogékony és hálás minden szépség iránt, amely körül ölel bennünket, mint amióta a háború lángja elnyeléssel fenyegeti legféltettebb kincseinket. Eszembe jutott az a furcsa paradoxon - amellyel éppenséggel nem dicsérni akarom a háborút - hogy én még sohasem voltam boldogabb, mint amióta kockán forog mindenem, amit szerettem - maga az élet is: minden öröm és szenvedés foglalata. Sohasem éltem még intenzívebb lángolással, nem éreztem forróbb vágyakat, nem incselkedtek velem csábítóbb remények, színesebb álmok nem ringatták el lelkemet, mint vész idején, mikor ábrándot, reményt, vágyat és gyönyört romba dönthet egyetlen pillanat...

Hát ez persze - sietek megvallani - mégsem így igaz. Igaz csak az, hogy sok-sok fölemelő, szívdobogtató boldog órát köszönhetünk a háborúnak. Ráolvashatják talán örömeinkre, hogy negatív örömök - megkönnyebbülés, felszabadulás valami nyomasztó súly alól - és boldogságunkra, hogy relatív boldogság csupán, de senki meg nem tagadhatja, el nem veheti tőlünk azokat a nagy és édes szenzációkat, amelyeknek jótékony vihara szétkerget minden felleget a mi egünkről. Mint ahogyan a fehér fény káprázatában egybeolvadnak a színek, úgy szívja fel magába az örömök és reménykedések verőfénye búsongó lelkünk borongásait.

Szeretettel, vágyakozással és forró bizalommal gondolok reátok és mindnyájatokra, akik szerettek!

Gyula