Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 13. szám · / · Harry Russel-Dorsan harctéri levelei

Harry Russel-Dorsan harctéri levelei
XXII.

Soissons. - Sir Durner-Werzens. - Hír a kutyámról és Dawisről. - Az út. - Az alvás zsírja. - Out of business. - Buta boldogság és állati öntudatlanság. - Az Aisne fölött. - Ezüstfejű emberi fajok. - A temető. - Megdermedt promenád. - Amit a halál nyújt. - És amit a márvány elbír és nem bír el. - Rombadőlt kőgyűjtemény. - Sans retour kirándulások. - Keresztényi ösztönöm és a canterbury érsekkel való finom barátságom. - Gondűző munka. - A halott lába. - Titkos eszmetársulás. - Szemérem nélkül való ajkak. - Magány. - A hold. - Philips. - Rémregények pszihológiája. - Színes riport. - A részletek clair-obscur-jai - Oh drága lapíró! - A távoli Holborn rikkancsai. - Sir Durner-Werzenst a Times-től meggyilkolta egy kollégája! - Szexuális célzatok. - Rezignáltan. - Rettenetes nagy ár. - Döntő szempont. - Amivel a finom ember beéri. - S ami felülmúl minden valóságot.

Éjfél van, amikor beérünk Soissonsba. Velem van Sir Durner-Werzens a Times-től. A kutyám meghalt Reimsban. Dawist, aki beteg, haza kellett küldenem.

Így vagyok itt magányosan, bár Sir Durner-rel és talán éppen azért magányosan. Minden érzésközösség nélkül kitűnő kollégámmal, egy katonai autó mélyén ülök szomorúan. Az út rettenetes. Sir Durner-Werzens alszik, lekonyult fejjel a kocsi párnáján. Az orrára nyomott puha kalapja alól, mint fürge piócák csapkodnak elő a szélben, vaskos fekete hajfürtjei a füle mellett. Az egész arca, mint egy széteső tésztatömeg úgyszólván feloldódott az alvás zsírjában, s az alsó ajka petyhüdten csüng alá, out of business. Fekete szájürege látszik a tört fogak rozoga sövényével. Keserű relief! Minden szökkenés, ugrás rázatás dacára mélyen alvó arc! Valami elkent, buta boldogság van rajta az egészen, valami vaskos szirupja annak az állati öntudatlanságnak, ami annál megkapóbb a szellemi munkával foglalkozó embernél, hogy minden képességeit lecáfolni látszik.

*

Az Aisne fölött és hídroncsai fölött, a hold süt parvenü-ragyogással. És mindenfelé az éjszakában apró tüzek vannak elhintve, régi gyermekmesék hangulatával. Itt-ott az út mentén, a soissonsi csaták ijesztő emléke kísért kivetett és magányos hullákban, melyek széttárt karokkal és hanyatt fekve a holdat bámulják és ezüstfejű emberi fajok hőseinek tűnnek, lekaszálva a fényben. És a temető mentén, ahol elrobogunk és az egész kert körül és a fák alatt is a mélyben, sűrű fáklyák lobognak és kergetik egymást tragikus füstökben.

A temető itt is fel van dúlva, a temető! Kis városok minden gőgje, büszkesége és önérzete az ilyen halottas kert s itt lesznek celebritásokká, e megdermedt promenádon, a sírhelyek és márványok díszében, a vidéki élet homályos figurái, szónokló ügyvédek, körorvosok, uzsorások, hős szerelmesek és vénkisasszonyok, mert a halál nyújtja mindnyájunk számára a legkönnyebb dicsőséget és a legkacérabb érvényesülést. A márvány mindent elbír, a legtúlzottabb elismerést aranybetűkben s a legviccesebb epigrammákat, csak a gránátot nem. Most itt van Soissons egész halotti előkelősége, feldúlva és megbolygatva és kihányva a kriptákból és kitaszítva a márványlapok alól, a szobrok, gyászoló angyalok és kesergő génie-k alól, melyek nagyrészt letörve, megcsonkítva és bedőlve azt a keserű tanúságot nyújtják, hogy az ember még a fantáziáiban sem lehet biztos, ami elég szomorú. Tényleg ez az egész rombadőlt kőgyűjtemény azt a kisvárosi emberfajtát idézgeti, melynek minden tulajdonsága között csak a hiúsága nagy. A fáklyák világában most már nem is halottak ezek többé, nem is megbolygatott utasai ama sans retour kirándulásoknak, melyekről Shakespeare beszél, hanem egyszerű árnyak, lárvák és csontaprólékok. Minden keresztényi ösztönöm dacára és a canterbury érsekkel való finom barátságom dacára, eszembe sem jut meghatottan vagy éppen kegyeletesen gondolni e makabékra, akiket most itt összesöpörnek maradványos szemeteikben.

Belga utászkatonák és szanitécek végzik ezt a gondűző munkát. A fáklyák lobognak a hold alatt. A sírokat újra beássák s beföldelik, a kihányt hullákat visszagurítják respekív üregeikbe, ahol a fáklyák fénye valami vörhenyes pince hangulatát kelti. Két katona egy koporsót cipel, amelynek meghasadt deszkáiból a halott lába lóg ki, mintegy halálos reumákba nyomorodva és barnán mint egy bronzdarab.

*

Nem tudom micsoda titkos eszmetársulás késztet arra, lábról lévén szó, hogy Sir Durner-Werzenst enyhén oldalba lökjem magam mellett.

- Nézzen oda, - mondom neki.

De kitűnő kollégám nem mozdul. Elmerülve az alvásban, vaskos lélegzetvétele puffog szétnyílt ajkán, mely teljesen szemérem nélkül való.

Borzasztóan egyedül vagyok. Kínzó magányosságom érzése úgyszólván a halántékomon lüktet. Mögöttem hullákat hordnak s az éjjeli szél bűzös illatokat kerget. Maga a hold tűnik bűzletesnek. S amint Sir Durner-Werzens háborítatlanul alszik mellettem, gonosz indulataim támadnak, rossz angol regények romantikájával. A Philips alkotó zsenije némi gyilkosságot szuggerált volna itt autón robogó hősének az éjben. Rá kell jönnöm arra, hogy a rémregények pszihológiája a legigazabb tudomány. Egészen világos és parancsoló ösztönök egyenesen arra késztetnek, - és micsoda ellenállhatatlan erővel, hogy Sir Durner-Werzenst meggyilkoljam. Az eset pikantériája, szép szabályosan végrehajtva, a színes riport mámorával hat. Mert újságírói érzékem, a hosszas gyakorlat és bűnügyi tapasztalatok után, nemcsak a gyilkosság tényét követi a technikai kivitelben, de a leírását is, a részletei éclair-obscur-jaivel, ami izgatja az olvasót. Másszóval, a szenzációs riport számára tudnám végrehajtani a gyilkosságot, mint ahogy az ember kotta után énekel. Összetudnám gyűjteni benne a mindenféle rejtélyes mozzanatok s kikészítések, árnyalatok és megtévesztések, pianók és accelerando-k olyan pazar virágcsokrát, hogy a Scotland Yard legravaszabb fürkészői elbódulnának tőle. Oh drága lapíró! Az egész fejem, mint egy hárfa, felzúg e professzionátus tébolyban és már-már a távoli Holborn rikkancsait hallom itt messze Soissons alatt, az összes rikkancsokat a Regent Street kövezetén és üvöltő száguldozással: Sir Durner-Werzenst a Timestől, meggyilkolta egy kollégája! S micsoda alcímek, s mennyi alcím, amelyek az okokat jelzik, s nem riadnak vissza, amint az szokás Angliában, a szexuális célzatoktól sem.

Akkor megnyugszom. Az idegeim lecsillapodnak és fáradtan nyújtom ki a karomat, egy csöppet rezignáltan is, e lehetetlen gyönyör előtt. Tudniillik az ára rettenetesen nagy. A világért sem kompromittálnám magam Sir Durner-Werzens-el a Times-től. A leghalványabb feltevést sem bírnám el. Ez az egy szempont a döntő és ami győz. s akkor békén eltűröm, hogy aludjon, szuszogjon és hortyogjon mellettem drága kollégám a Soissons országúton. Különben is, a finom ember beéri a gondolatai relativitásával, és gondolatban megöltem őt, sőt olyan kéjesen és élvezőn öltem meg őt, a férges képzelet olyan színes és tikkasztó hevével, az izzó és vonagló részletek olyan ragyogó luxusával, hogy az felülmúl minden valóságot. Az erőfeszítés, amit tettem olyan intenzív volt, hogy morálisan szólva, gyilkosnak érzem magam s elrémülve meredek a tíz körmömre, mely beletört a strangulációba. Már most minden mellékes. De mondhatom kitűnően mulattam.