Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 12. szám
Megutáltam a balparti várost. Utáltam az embereket, akiket ismertem és akiket nem ismertem, egyformán; gyűlöltem az utcát, az utcák levegőjét, a hangos beszédet, a tolakodó lármát; éreztem, ez így nem mehet tovább.
Jött a hirtelen tavasz. A jobbparti város egy csendes zugában szép, tágas, kertrenyíló szobát találtam; összeszedtem az írásaimat, azokat a könyveket, melyeket most szerettem, néhány képet, két-három megszokott virágvázát, néhány sáv tarka rongyot dísznek, és ily módon felkészülve átmentem lakni. Az ember néha gyermekes, nagyratörő, nagyravágyó, mulatságos jelenség: dolgozni akartam; nem tagadom: céljaim voltak. Formába kell fognom, amit tudok, szóltam önmagamhoz; vénülök! - Huszonhét éves voltam.
Az új szoba tetszett, jól éreztem magam benne. Szerettem az asztalom mellett ülni, meggyőződéssel "dolgoztam". Mindig csak magammal foglalkoztam. Nem ismerkedtem, nem barátkoztam. Írtam, és ha olvastam is, az írásomra gondoltam.
Estefelé sétálni mentem; nagyokat jártam. Könyvet is vittem magammal útravalónak. Majdnem mindig verseskönyvet, melynek találomra fölidézett strófáit séta közben újra meg újra olvastam, fennhangon, jókedvűen. Néha muzsika is támadt bennem hozzájuk, erre hangosan énekeltem. Goethe verseit kezdtem szeretni, azokat énekeltem legtöbbször.
Egyszer a vasút egy kisebb pályaudvarát fedeztem föl. Megörültem neki. Néztem az utasokat. Tetszett nékem ez a különös lárma, ez a sajátságos izgalom, ez az idegenből jött és idegenbe rohanó tömeg; szerettem a sok mindenféle bőröndöt meg táskát meg skatulyát meg tokot meg csomagot; a levegőt, melyet az utasok magukkal hoztak, máshonnan, messziről. Mosolyogtam, amikor lökdöstek, taszigáltak, elkerültek, néha meg is szólítottak az idegesen szaladgáló emberek. Élvezettel hallgattam a mindenféle idegen szót, és iparkodtam megérteni az idegen beszédet. Künn álltam a peronon, néztem az induló vonatot, néztem, amíg csak elkanyarodott, eltűnt... azután elmentem, lehorgasztott fejjel, kissé szomorúan.
- - Szerettem a napot. Télen nem győztem várni, nyáron eléje szaladtam. Korán keltem és máris dolgoztam. Hat-hét órát írtam minden nap. Nem gondoltam másra, csak az írásomra. Céljaim voltak, istenem... Mindent önmagamnak csináltam; nem törődtem semmi mással. Úgy éltem, mint a remete; a munkám kultuszának éltem.
Jó napom volt - egy júniusi napon, az első hét valamelyik napján -; meg voltam elégedve a munkámmal. Valami különös dolgot csináltam: a legegyszerűbb technikával oldottam meg egy finom átmenetet. Harminc sor volt az egész, de én meg voltam vele elégedve. Csöndes öröm fakadt a szívemben, s melléje egy kis gőg is. Vállamra vettem ócska köpenyemet, fejembe nyomtam nagy fekete puhakalapomat (ámbár nem ilyennek láttam a költőt), zsebrevágtam Goethe verseit, és ma, kivételesen, megálltam a tükör előtt, hogy magamra mosolyogjak. Hangosan felkacagtam: nyugtalanító látvány volt, hat hetes szakáll sörtéi éktelenkedtek arcomon; elfelejtettem borotválkozni. - Úgy élek, mint a remete - mondottam a tükörbélinek - ezért is való nékem a szakáll.
Szivarra gyújtottam. Csöndesen ballagtam a pályaudvarra. Ráértem; tudtam, hogy a vonat csak egy fél óra múlva érkezik. Útközben új strófákat láttam meg a verseskönyvben és új nótákat csináltam. A pályaudvaron peronjegyet vettem és vártam a vonatot. - Hátha jön valaki - gondoltam oktalanul magamban - hátha jön valaki! - És vártam.
A villamos óra nagymutatója ugrott egyet, a hordárok elkezdtek szaladgálni, az ügyeletes forgalmi tisztviselő megjelent és a vonat nagyszerű hatással berobogott; megállt, lihegett. A várakozók izgatottan, idegesen nézték az érkezőket; mindenfelé mosolyok támadtak; a kocsik ajtói felpattantak; vidáman, idegesen, boldogan mosolygó emberek bukkantak elő; integetések, ölelkezések, csókolózások, "hordár!"-kiáltások, szaladgálás, keresgélés, sikongás, zsörtölődés, kapkodás, nevetés, lótás-futás, virágátnyújtás; a mozdony szuszog; egy szakember végigkalapálja a kocsitengelyeket - a tömeg kitódul az ajtókon; a hordárok elrohannak a sok mindenféle holmival; az üres vonat odébb áll; a forgalmi tisztviselő bemegy az irodájába; a villamos óra nagymutatója megint ugrik egyet, de most nem törődik vele senki: a peronon csönd lett. És én ott álltam, magamra maradtam, azután sarkonfordultam és mentem. Elég volt! Végigmentem az első osztály várótermén.
*
A váróterem egyik sarkában, néhány bőrönd meg kézitáska meg skatulya társaságában, egy hölgy ült és olvasott.
Mit olvas? Ugyan mit olvas? - és megmosolyogtam ezt a különös érdeklődésemet, melyet az ismeretlen olvasó iránt érzek, bárhol találom, villamoson, sétatéren; mindig szeretném tudni, hogy mit olvas. Néha bizony megpróbálok belekukkantani a más ember könyvébe.
Ugyan mit olvas?... szép finom holmija van; bizonyosan detektívregényt olvas, ez a legjobb szórakoztató, igaza van! - Kiléptem a váróteremből; végigmentem a folyosón, azután megálltam a három lépcsőfok előtt, eldobtam a szivarom végét, még álldogáltam egy kicsit, határozatlanul; azután megfordultam, lassan visszamentem.
Olvas!... Mire vár? Vonat ma nem megy több. Meg kellene nézni, hogy mit olvas - eh, minek?! Azután meg: úrinő. Úriasszonyt megbántani, odatolakodni hozzá - nem való. Most idenéz!
A szemközt levő sarokba ültem, mint aki otthon van, s elővettem a könyvemet; lapozgattam benne. A fejemben ez járt: szép szőke nő... mindig szerettem a szép szőke nőket. De azután elkomolyodtam és nagy figyelemmel olvastam:
"Wenn Du nicht sterben, sondern bleiben willst,
Verzicht auf Leib und Seel und Herz und bau nicht,
Verzicht auf Glaub, Unglauben, Lieb und Hass,
Verzicht auf Liebe selbst und auf das Dasein!"
Hm - a dolog nem olyan egyszerű, de, ha kétszer-háromszor elolvasom, erre is tudok nótát csinálni. Próbálgattam, halkan dúdoltam:
"Wenn Du nicht sterben, sondern bleiben willst..."
A hölgy olvasott.
Már nem dúdoltam; lapozgattam. Elégedetlen voltam: miért nem megyek hozzá, miért nem nézem meg, hogy mit olvas?! - Úrinő! - Nem baj, nem bántom meg vele, csak belepillantok a könyvébe, észrevétlenül, finoman... Csak finoman - csak finoman - és erre a szövegre egy keringőt dúdoltam, melyet, remélem, már rég megírt egy tehetséges angol zeneszerző. - Megnézem, mit olvas, történjék bármi! Annál is inkább, mert nem történik semmi.
Zsebrevágtam a könyvemet; fölálltam, álltam, azután nem éppen határozott lépésekkel indultam a hölgy felé. - Hátha köszönök neki és szépen, udvariasan, illedelmesen megkérdem: asszonyom, kérem, mit olvas? Hm?! - és rögtön megmagyarázom, hogy ez nékem különös szenvedélyem. Szép szőke nő!... dúdoltam magamban az imént használt keringő dallamára és nem köszöntem, nem kérdeztem, hanem egyszerűen megkerültem a hölgyet. Belenéztem a könyvébe.
Az idő kissé megállt és én néztem, néztem... Ez az elegáns szőke úrinő, a kis pályaudvar első osztályú várótermében - igazán rideg, barátságtalan hely! - Goethét olvassa, öregem, Goethe verseit! Sőt.
"Wenn Du nicht sterben, sondern bleiben willst..."
Amire igazán nem könnyű muzsikát csinálni. Ezt nem lehet szó nélkül hagyni:
- Asszonyom - mondottam szelíden -, ne olvassa ezt a Goethe-verset, nem érti. Tudom, hogy nem érti, és igazán nehéz reá valamire való muzsikát csinálni. - Mindezt persze németül mondottam.
A hölgy felpillantott, megdöbbenve reám nézett, de rögtön felelt, ő is németül, halkan, de nagyon erélyesen:
- Takarodjék, ostoba tolakodó!
Istenem, fohászkodtam magamban, mert hiszen én tudtam, hogy ártatlan vagyok és megkerültem a padot s eléje álltam levett kalappal:
- Bocsásson meg, nagyságos asszonyom - mondtam gondos németséggel -, bocsásson meg, tévedni méltóztatik: nem vagyok se szemtelen, se tolakodó. Ne haragudjék, bocsánatot kérek!
A hölgy még mindig reám nézett és nagyon szigorú volt; nyugodtan, barátságtalanul, visszautasítón mondta:
- Ne zavarjon, hagyjon békén!
Milyen furcsa néha az ember: az felbátorított.
- Asszonyom - mondottam jóformán személytelenül -, ön Goethe verseit olvassa, s ugyanezt olvasom én is. Ah, különös véletlen: ugyanazt a szöveget, ugyanabban a kiadásban olvassuk, ön meg én! Milyen mulatságos, nemde? - mondottam aggodalmasan.
A hölgy vállat vont és elfintorította az arcát; vannak, akik a csöndes megvetésnek ily módon adnak kifejezést. Arra gondoltam, hogy a legjobb lenne most egy előkelő hideg meghajlást produkálni - hadd lássa az idegen hölgy, hogy művelt, sőt mi ennél is több: jólnevelt ifjú vagyok - s azután távozni, beleveszni az éj homályába. Gyakran megesik, hogy az ember jól tudja, mit kell tennie, s erre megteszi épp az ellenkezőjét. Elszántan folytattam, ha nem is ötletesen:
- Nemcsak mulatságos, hanem érdekes eset, nagyságos asszonyom. Olvasunk olyan sorokat, melyek nem népszerűek. Olvassuk őket és elgondolkozunk rajtuk, mert meg vagyunk róla győződve, hogy a cég nem szállít csacsiságokat. És egymásra találunk, ön meg én.
A hölgy egy bizalmatlan pillantást vetett reám. Úgy tettem, mintha ő biztatón nézne.
- Megengedi, bemutatkozom, a nevem Felix Ottó, vagyis Ottó Felix. Ottó a keresztnevem és ugyebár, Felix a vezetéknevem, ide is beírtam a könyvembe, tessék nézni: Felix... de lehetne ez kérem fordítva is, nemde? - és kacagni próbáltam, de ez legnagyobb sajnálatomra nem sikerült, amin akkor nagyon bosszankodtam, s köszörültem a torkomat, mintha az ötlet a felcserélt nevekkel a légzőcsövemet csiklandozná.
A hölgy szánakozón nézett rám és csöndesen, de határozottan mondta:
- Hagyjon kérem magamra!
Elvégre is, ő "itthon" volt, utas a váróteremben.
- Istenem, nagyságos asszonyom, belátom, önnek igaza van. A külsőm, sajnos, jelenleg nem úri, tudom. De gondolja meg: Goethét olvasom és szeretem a még nem nagyon fölfedezett, megvilágított, megcsodált lapjait, erre a szellemi habitusra méltóztassék tekintettel lenni;
A hölgy feltűnően barátságtalanul végignézett rajtam, a szája széle kissé lefelé görbült (ez a megvetés kifejezése, állapítottam meg magamban) és nagyon nem szerettem a hangot, melyen így felelt:
- De én nem akarok önnel beszélgetni!
Kár, gondoltam magamban és hangosan is bevallottam:
- Kár!...
Azután egy kis szünet következett; a hölgy idegesen belefúrta a tekintetét a váróterem túlsó sarkába, ahol nem volt senki és semmi, csak a közömbös homály, én pedig meghajtottam magamat és mentem kifelé, és talán nem is bántam, hogy a dolognak ez a vége és a kis kocsmára gondoltam, ahol vacsorázni szoktam, amikor egyszerre csak meg kellett fordulnom. Tehát megfordultam és visszamentem és a legnagyobb szelídséget iparkodtam kifejezni külső megjelenésemmel, és alázatos, csöndes hangon így szóltam:
- Mondok egy ostobaságot: ha ön most itt e padon véletlenül egy füzetet talál - valaki itt hagyta - s ennek a füzetnek ez a címe: "Tanulmány Goethe westöstlicher Diwan-járól", ön, asszonyom, nemde mosolyogna azon, hogy milyen a véletlen, venné a füzetet, érdeklődéssel lapozgatna benne és megkeresné, mint mond a belelátó a mester e strófájáról. Így lenne ez, igen vagy nem?
Eddig eljutottam; a kis ostobaság (amolyan ügyefogyott jobb-híján palló, ha ezen nem jutok a túlsó partra, hiábavaló volt), nem vált be. A hölgy türelmesen, csöndesen és nagyon határozottan mondotta:
- Elismerem, önnek igaza van, az eset nagyon érdekes - a hölgy hangját élesre színezte a malícia - és most újra kérem önt, a gentlemant, hagyjon magamra, menjen.
- Mennék, a legszívesebben mennék, de akkor önben megérlelődnék a képzete egy félbemaradt kalandnak, amikor is ön itt, e vad országban, összekerült azzal a furcsa rablóval, aki Goethe verseit olvassa. Mit tegyek, hogy meggyőzzem önt arról: nem vagyok útonálló? Felolvasom önnek a verset, megmagyarázom, de úgy, hogy hímporát le ne törüljem. Ez ellen csak nem lehet kifogása? Goethe szövege ellen? Hallgassuk csak:
"Wenn Du nicht sterben, sondern bleiben willst,
Verzicht auf Leib und Seel und Herz und bau nicht,
Verzicht auf Glaub, Unglauben, Lieb und Hass,
Verzicht auf Liebe selbst und auf das Dasein.
Alsdann gelangst zu Gottes Eigenschaften!
Verzichte auf die Zeit, du bist die Zeit,
Weil Du nur so gelangst zum ewgen Dasein."
A vers elhangzott, de nem hatott grandiózusan, se pompásan, hatása nem volt a megnyilatkozásé a kis pályaudvar szegényes elsőosztályú várótermében.
- Nehéz erre melódiát csinálni - mondottam.
A hölgy ezt persze nem értette.
- Nem végső forma - mondottam a mentséget; - a sorok nehezek, döcögők, a szavak még csak egymáshoz támaszkodnak, még nem ölelkeznek, még nem szeretik egymást, még nem csendül fel bennük a belső zene, mely a megérett sorok lelke. A tartalom itt van, igaz, csakhogy most még formálni való súlyos anyag, melyet áttetszővé kell csiszolni, úgy hogy az értelem sugarai, bárhonnan jönnek, megtörjenek benne színjátszón, mint a kristályban. Csupán az első sor zeng: "Wenn Du nicht sterben, sondern bleiben willst."
- Itt nem lehet maradni, mert mára bezárunk - szakított félbe a vasúti portás, aki tisztában volt azzal, hogy itt, e helyen ő a kétségtelen tekintély. Tájszólásos németséggel közölte velünk gondolatát ("da° kamma nöt bleibn, fir heit speamma zu!"), mire az elegáns szőke hölgy, Goethe eldugott strófáinak finom tisztelője, hangosan felkacagott. Valószínű, hogy a Goethe-sornak hivatalos helyről történt nem várt interpretálása hódító komikummal volt, de azért följegyzem, hogy engem akkor e bár népszerű, de nem valami jeles humoristákra emlékeztető fordulat untatott, s ezért őszintén csodáltam a szép ismeretlent, aki ezen kacag. Bár nem volt szándékom, az arcom ezt valahogyan kifejezhette, mire a hölgy kissé megbántva abbahagyta a kacagást, megjegyezvén. "Zu komisch!"
- Künn a nagyvilágban - mondottam hangulatosan - lehetnek pályaudvarok, melyek nyitva állanak egész éjjel, nem tudom. De ezt a szerény kis állomást éjszakára becsukják, itt reggelig nincsen forgalom. Ezért nem maradhatunk itt tovább. Tehát most tenni, cselekedni kell, annál is inkább, mert látom, hogy a helyzetet nagyobb számú kézipoggyász komplikálja. Nos, mi az ön terve, szándéka?
- Semmi, unom a dolgot - mondotta az idegen hölgy és látszott az arcán, hogy e percben igazán nem szereti a pakkját.
- Értem, most a Goethe-vers hatása alatt áll. De azért mégis csak tenni kell valamit.
- Azt ajánlották nékem, hogy az éjszakát a Hungária-szállóban töltsem.
- Kitűnő tanács, kitűnő hely.
- De én úgy hallottam most az úton, hogy a szálló a Duna túlsó partján van.
- Igen, ott áll a folyam túlsó partján, de azért nagyon kellemes hely.
- Tehát nekem át kellett volna mennem ezzel a mindenféle holmival!... - mondotta a hölgy idegesen.
- Ráfér egy kocsira - nyugtattam meg őt.
- De akkor holnap korán reggel megint ide kell jönnöm a cókmókkal, mert a vonatom fél hatkor indul.
- Akkor a cókmókot, melyre nincsen szüksége, itt lehet hagyni éjjelre a ruhatárban.
- Csakhogy elsőrangú szállóba csupán egy kis kézitáskával beállítani suta dolog. Éppen ezért unom az ügyet.
- Ezt az uraságok talán künn is megbeszélhetik - szólt ránk a portás igen helyesen.
- Ön tehát holnap reggel fél hatkor innen tovább utazik? - mondottam, de ez már az intézkedő férfi kérdése volt.
- Igen.
- Vigye a poggyászt a ruhatárba! - szólítottam fel a hivatalos közeget.
Az unalmas adminisztratív teendők öt perc alatt el voltak intézve. Mi künn álltunk egy bűbájos tavaszi estén a kis indóház előtt, mely mára pihenni tért.
- Milyen kedves az élet - mondottam csöndesen a szép szőke hölgynek; finom bőrből való, cifra monogramos, előkelő kézitáskáját, melyben a hasznos és szükséges holmi van, persze én vittem. A csöndes, igénytelen utca földszintes házikói szerényen álldogáltak egymás mellett, különböző sárgás, barnás, piszkos-fehér színeik egybefakultak az ideillő petróleumlámpák szegényes fényében. S amint így végignéztem az igénytelenség ez utcáján, elkezdtem beszélni. - Milyen csodálatos az élet - mondottam lelkesen -, árván jöttem ma ide, magam, egyedül, nem volt más velem, csak a Goethe gúnyolódó bölcsessége, mely szinte már arra bírt, hogy lemondjak még ezután is sok mindenről, ami nékünk, magános embereknek, bármi történjék is velünk, azért mégis csak megmarad. És íme, most jön az élet és hoz nékem néhány órára valahonnan messziről egy látszatra idegen embert, egy nagyon szép nőt, aki másutt, más helyen, más világban él és aki a gépesen mozgó, egyforma munkáját végző hétköznap közepett rábukkan ugyanerre a strófára. Elég, ha ezt a néhány sort az ember kétszer-háromszor teli tüdővel magába szívja, mintha valamilyen különös, bénító illat lenne; az olvasó elbódul tőle és unja a tovamozgást, az intézkedést, a gondoskodást, mert a lelke beleolvad a csodálatosan nagy, örökkévaló semmibe. A gondolat...
Az idegen hölgy egy nagyon kedves, bocsánatkérő mozdulattal gyengéden a karomra tette kesztyűs jobb kezét, s egész egyszerűen, őszintén így szólt:
- Éhes vagyok!
*
- Milyen különös itt a csönd - mondotta halkan az idegen hölgy.
Végigmentünk néhány alázatos kicsiny utcán, melyek a langyos tavaszi este melegében szerényen pihentek. A földszintes házacskák itt olyan igénytelenek; keskeny ablakaik, melyek fakeretéről az idő már régen lemosta a festéket, nyitva állanak; a fehér olcsó csipkefüggönyök félre vannak húzva; a szobácskák sötétek, benn tiszteletreméltó ócska bútorok talán már a negyedik nemzedéket szolgálják; a kis ablakokban itt-ott szerény virágok díszlenek egyszerű cserepekben. A házak előtt a kapuban asszonyok meg férfiak ülnek; az asszonyok beszélgetnek, a férfiak inkább pipáznak; amikor elmegyünk előttük, megnéznek minket s halkan megjegyzéseket mondanak rólunk; tudják, hogy idegenek vagyunk. Én is úgy megyek erre, mint aki idegen és most először, s ki tudja: talán utoljára megyek végig ezeken a soha meg nem látott utcákon; ezért is nézem jóindulattal, szeretettel ami elém kerül. Céltalanul ballagó vándor vagyok.
- Olyan ez, mintha testet öltött volna a megható mese, melyben a boldog szegénységről van szó - suttogja az idegen hölgy.
- A boldogság nem függ össze a szegénységgel, de a gazdagsággal sem. A boldogság ezektől teljesen független. Ez külön tehetség, magában álló adomány, melyet az ember nem tud megszerezni sem erős akarattal, sem lankadatlan munkával, ha ez a természettől nem adatott néki. A boldogság csak olyan veleszületett szerencséje az embernek, mint a pompás termet, az aranyszőke dús haj, a vagyont érő csodás tenorhang, a nagy üzleteket szervezni tudó kereskedői lángész. A boldogságot megtanulni sem lehet, aki erre törekszik, unalmas kontár. A könyörtelen igazság az, hogy aki boldogtalan, az ne is remélje, hogy valaha boldog lesz, történjék vele bármi; mert néki, szegénynek, nem adatott boldognak lenni. Ezt csak azért mondtam, mert ön a boldog szegénységet emlegette. Ne türelmetlenkedjék asszonyom, tudom, ön éhes, most befordulunk ebbe a kis utcába - látja, ott vár minket, remélem jóízű vacsorával, a "Háromcsőrű kacsa".
Nagyon egyszerű, de tiszta, csendes kis kocsma volt.
- Ide járok vacsorázni - mondottam és váratlan vendégemet az asztalomhoz vezettem. A "kert" természetesen az udvarom pompázott, mely kissé hepehupás volt, az asztal ezért ferdén állt, de ez nem volt baj, sőt nagyon kedves. Itt-ott ültek vendégek, de gyéren.
- Már azt hittem, a tanár úr ma nem jön - mondotta a vendéglős és udvariasan, barátságosan üdvözölt.
- Kissé késtünk - feleltem nyájasan, bár nem szeretem a jóindulatot, mely ellenőriz; - vártam, a húgomat vártam, ő is itt akar ma vacsorázni - magyaráztam németül, s rámosolyogtam az idegen hölgyre és dörzsöltem borostás államat. A szép szőke hölgy visszamosolygott.
- Éhes vagyok, Félix - mondotta nagyon kedvesen.
- Most tetszett megérkezni - állapította meg jóakaróm, a Háromcsőrű kacsa és diszkréten bár, de mégis szemügyre vette az elegáns kézitáskát, melyet a harmadik székre tettem, melléje a kalapomat, s a szék támlájára a köpenyemet.
- Szólíts mindkét nevemen, így: Otto Felix, tudod, hogy így szeretem, kedves Helén - s amikor ezt mondtam, kissé kacagtam is hozzá, azért, mert most a vacsoránál tegeződni fogunk, ami nékem nagyon tetszett; az is mulattatott, hogy elneveztem Helénnek, pedig nagyon elcsodálkoztam volna, ha kiderül, hogy valóban ez a neve, mely valahogyan nem illett rá.
A hölgy is mulatott a helyzeten. A pincér hozta a kevésszövegű étlapot, melyet a gazda átvett tőle és átnyújtotta nekem:
- Bitte, Herr Professor.
A probléma nem volt súlyos, kirántott csirkét rendeltem hozzáillő gyenge salátával és nagyon örültem, hogy cseresznyés-meggyes rétes lesz utána, melyet az asszony künn a konyhán remekbe készít; az italunk ártatlan könnyű fehér bor lesz, ásványvízzel hígítva. Gazda meg pincér, engedelmes dzsinnek, útra keltek, hadd valósuljon meg a kívánságom.
- Asszonyom - mondottam halkan -, remélem tudja, hogy ez a tegeződés csak ártatlan tréfa, e fél órára testvérek vagyunk, tűrje megadással.
Jött a pincér az itallal.
- Vesd le, Helén a kesztyűdet, annál is inkább, mert mi itt a kirántott csirke combját a kezünkbe vesszük s úgy rágjuk fesztelenül. Megírtam neked, hogy mi itt illetlenül bár, hogy ne mondjam: neveletlenül, de nagyon kényelmesen élünk; tehát nem törődünk a külső formákkal, melyek előrehaladott kultúrára engednek következtetni, inkább becsüljük s ápoljuk azt, ami belül van.
- Például étkezés után a kirántott csirkét - mondotta a hölgy mosolyogva és megtoldotta kissé gúnyos hangsúlyozással: - Herr Professor.
- Nem, nem, ez a dolog a "tanár úr"-ral nincs egészen így. - védekeztem, mintha ez valóban borzasztó lenne, ha az ember tanár; pedig ez megeshetik a legderekabb legénnyel is, szerencse dolga, mint minden. - Mindjárt elmondom, hogyan lettem én itt Herr Professor.
Most jött a Háromcsőrű kacsa, a gazda személyesen tette asztalunkra a tálat a szépen, ingerlőn kirakott kirántott csirkével, büszkén hozta és igaza volt: rajongó evő elismerte volna, hogy még hollandus csendéletfestő se tudná szebben fösteni. Jóízű falatozás közben most el lehetett mondani, hogyan lesz a gyanútlan emberből tanár úr.
- Asszonyom - mondottam -, örömmel látom, hogy a csirke ízlik önnek; azt hiszem, ilyen módon ön könnyebben fogja venni azt a néhány személyemre vonatkozó, magában véve nem érdekes adatot, melyet a "tanár úr" helyesbítésére most elmondok. Én ma tanítvány vagyok és író szeretnék lenni. Nem tudom elérem-e ezt majd egyszer, vagy pedig mindvégig tanítvány maradok - de nem ez a lényeges. Nem írtam eddig semmiféle nevezetes dolgot, talán azért, mert beláttam, hogy az ember lehet nagyszerű író, ámbár zsebbemélyesztett kézzel ül és nem ír; ellenben gondolkodik, meglát, felismer eddig nem tudott összefüggéseket és vonatkozásokat és gondolatban feldolgozza őket olyan formákban, melyeket túlzás nélkül lehet művészinek elismerni. Nem ír; de ha már ír, akkor jóravaló anyagot produkál. Hogy talán nem kapkodják széjjel az írásait? Istenem azzal csak tisztában vagyunk, hogy a művészet nem népszerű.
- Tanár úr, a saláta pompás, kérek még belőle.
- Tessék, nagyon örülök, hogy ízlik. Helyes, arról van szó csupán, hogyan lettem tanár. Itt lettem azzá és csak itt vagyok az, a "Háromcsőrű kacsá"-ban. Idejárnak a közeli nyári Színkör színészei, előadás után, a dráma is, meg az operett is.
- A hölgyek is? Az érdekes lehet.
- A hölgyek nem. A színésznőnek sokkal több a dolga mint a színésznek és a legritkább esetben ér rá egy kissé elszórakozni. Annál a nagy asztalnál ülnek a mesterek; most még nincs itt senki, későn jönnek, előadás után. Egyszer az történt, hogy kedves és mulatságos színész-anekdoták helyett a színészetről kezdtek beszélni, mégpedig mint művészetről, és hihetetlenül komolyan vették a dolgot. Ez is hallott valamit arról, hogyan kell a szerepet elfogni, kidolgozni, színpadra vinni, az is olvasott vastag, látszatra tudományos könyveket és nem tartott soká és a legnagyobb bajok voltak; burjánzott a sok mindenféle elmélet, mint langyos eső után a gomba. Valahogyan én is belekeveredtem a nagyfontosságú vitába - az egyik mester messziről ismerősöm - és egyszerre csak én is kezdtem kiteregetni idevágó tudományomat. Nem vagyok közülük való és nem vagyok "szakember", tehát figyelmesen meghallgattak. Rögtönzött előadásomnak ez volt a morálja: a színész művészete ott kezdődik, ahol a darabírói végződik. Ma sem tudom, hogyan történt, akkor este belátták, hogy igazam van s hálájuk meg elismerésük jeléül megtettek tanár úrnak. Édes húgom, minden ellenkezésed hiábavaló, ez a csirkecomb bizisten a tied.
Ugyanis a gazda ment el az asztalunk mellett, elégedetten látta, hogy jóízűen esszük a kívánatos ételt. A remekbe készült cseresznyés meg meggyes rétes teljesen meghódította a szép idegen asszonyt; a dicsérő szó fakó, erőtlen, gyönge volt neki. Meg kellett magyaráznom, hogyan jő létre az ilyen csoda. A rétes, mint a mesebeli varázsfű a titkos zárt, felpattantotta ismeretlen húgom közlékeny kedélyét; elmondta, hogy ő itt valóban teljesen idegen, az anyja német asszony, attól tanult meg ilyen jól németül, az apja svéd és földbirtokos. A férje svájci ember, és lenn délen, hogy hol, az teljesen mindegy, nemde, szállótulajdonos. Megnyugtattam a hölgyet, ez valóban teljesen mindegy, én nem vagyok csöppet sem kíváncsi arra, hogyan hívják, honnan jő és hová utazik; az egészet úgy fogom fel, hogy Goethe hozott bennünket össze, és hogy most nékem azon kell lennem, hogy nagy protektoromnak Johann Wolfgangnak ne legyen oka odafönn az olimpuson szégyenkeznie miattam.
- Kezdi-e már belátni, hogy tévedett, amikor engem - nem tagadom: gyanús alak vagyok így, látszatra - rablónak, útonállónak nézett, aki a Goethe varázsával megbénítja az egyedül utazó hölgyeket, azután kifosztja őket?
A hölgy akaratlanul gyors pillantást vetett a kézitáskájára, azután gyengén elmosolyodott. Szerettem volna megdöbbenteni azzal a kijelentéssel, hogy most már bizonyosan tudom, hogy abban a finom kézitáskában vannak az ékszerei meg a pénze. De meggondoltam: hátha itt hagy és elmenekül, inkább hallgattam.
A hölgy tovább beszélt a szüleiről, férjéről, élete körülményeiről. - Három gyermekem van, két fiú és egy leány - mondotta büszkén, amikor a maradék ásványvizes borral teletöltöttem poharainkat.
- Ohó, ezek a mostoha gyermekei - szóltam közbe elmésen, és kételkedésem a legfinomabb hízelgés varázsával hatott.
- A tulajdon édes gyermekeim; a legnagyobb már kilenc éves, az öccse hét s a kis lány öt éves. Ürítsük poharainkat az ő egészségükre!
- Nagyon fiatalon ment férjhez - mondottam, amikor koccintottunk.
- Tizenhét éves voltam.
Amikor kifizettem a vacsorát, a hölgy kissé elpirult; én a számoló-cédulát észrevétlenül a zsebembe csúsztattam. Egymásra pillantottunk, ő alig észrevehetőn bólintott: felálltunk.
Kocsmáros és pincér elrebegték a szokásos búcsúztatót és hajlongtak hozzá, mi pedig csakhamar künn álltunk az egyformán csöndes utcán.
*
- Az ilyen kitűnő vacsora megkíván egy kis sétát - ajánlottam őszintén.
- Jól van, sétáljunk - mondotta ő, azután mélyen lélegzett és így szólt: - Én... - belepirult és nem tudta tovább mondani; a kis csacsiság néha bele burkolózik a nagy komolyság oroszlánbőrébe.
Tudtam, hogy miről van szó.
- Igaz, hogy el ne feledjük - mondottam hidegen, hivatalosan -, intézzük el mielőtt tovább megyünk: fizettem a kettőnk vacsorájáért, a fejedelmi borravalóval együtt - és most elővettem a cédulát - összesen négy korona tíz fillért. Kérek tehát két koronát; a tíz fillért magam fizetem, de többet is ettem mint ön.
A hölgy hálásan nevetett, kifizette a reá eső részt és boldogan jött velem sétálni; olyan jókedve lett, hogy majdnem belém karolt.
- Testvérek is szoktak néha karonfogva járni - mondottam, amikor hirtelen ötletét nem valósította meg.
- A bor kissé bizonytalanná tette a járásomat - így magyarázta az elmaradt karbaöltés mozdulatát.
- Azt hittem, elég vizes, különben... - elhallgattam; a hangomat kissé érdessé tette a méreg.
- Mi baja lett egyszerre? Haragszik? - kérdezte és gúnyos fölénnyel mosolygott. A huszonhét éves asszony érettebb, mint a huszonhét éves férfi.
- Eszembe jutott valami, amit elfelejtettem elintézni - hazudtam, de már nem árultam el semmiféle indulatot. - Ha megengedi, rágyújtok egy szivarra.
- Csak tessék - mondotta a hölgy kedvesen -, szeretem a szivarozó férfit; attól, aki nem dohányos, óvakodom.
Ezalatt persze megálltunk; a táskát le akartam tenni a földre, de a hölgy utána nyúlt, most ő fogta. A szivar már a számban volt s az égő gyufa megvilágította az arcomat. Kérdőn néztem reá.
- Mert annak a férfinak, aki nem dohányzik - felelte a hölgy -, bizonyosan van más szenvedélye, talán rosszabb, mint a szivarozás és rejtegeti.
A szivarom égett, a gyufát eldobtam, a táskát elvettem a hölgytől, továbbmentünk, de én erre a szivarozóról hallott elméletre nem tettem megjegyzést. Csak később mondtam:
- A férje szivarozik.
- Ha nem tenné, akkor is az maradna, aki most: a legjobb ember, akit ösmerek.
- Ezt már szeretem, így van jól! - mondottam; ezalatt magamban iparkodtam megállapítani, vajon e kijelentése fáj-e nekem; az volt egyelőre az eredmény, hogy nem fáj. Tehát folytattam: - Az asszony, a feleség szeresse is az urát. Ez a józan élet érthető követelménye. Nincsen borzasztóbb dolog, mint mikor házastársak nem szeretik egymást. Hiszen a legnagyobb szeretet ellenére is mennyi baja van a két házastársnak egymással, ha együtt élnek! Nemde?
Felkacagtam.
- Mit nevet?
- Magamat nevetem; egyszerre csurom bölcsesség vagyok és nyilatkozom a viszonyról meg a helyzetről, mely férj és feleség között van, holott ehhez egyáltalában nem értek, mert nem voltam és nem is vagyok feleséges ember. Honnan tudhatom, vajon e két ellentétes teremtés, a nő meg a férfi, meg tud-e lenni egymással hónapokon, éveken keresztül, nap-nap után, reggeltől estig és estétől reggelig, anélkül, hogy megunnák a maguk és a másik életét, mely könyörtelenül megismétli ugyanazokat az erényeket és ugyanazokat a hibákat, úgy hogy az ember már-már beleőrül és a legnagyobb szeretettel gondol a megsemmisülésre - honnan tudjam én ezt? Én most a dolgot csak így képzelem. Okosabb tehát, ha nem nyilatkozom.
- Miért? Beszéljen csak egész bátran.
- Ostobaságokat? Inkább nem teszem. Van annyi bátorságom, hogy hallgassak. Mi történhetik? Ön szamárnak tart és én szivarozom.
- Hány éves?
- Én?
- Miért kérdi? Hiszen a legjobb akarattal sem vonatkozhatik ez a kérdés másra! - Az idegen hölgy vígan csúfolódott és halkan, röviden kacagott.
- Huszonhét éves vagyok. Vallja be, hogy ez önt nem érdekli.
- Huszonhét éves és még nőtlen ember! De furcsa! A férjem, amikor elvett feleségül, huszonöt éves volt. És tudja-e, hogy azóta együtt vagyunk? Nap-nap után és majdnem mindig a nap mind a huszonnégy óráján keresztül. Így van ez már tíz éve. És még nem untuk meg; én legalább még nem untam meg.
- És a férje hogyan érzi magát?
A hölgy kedvesen nevetett.
- Remélem, kitűnően. Megvallom, ezt még eddig nem kérdeztem tőle. De azt mondhatom, hogy a vele való élet szép, nyugalmas, boldog, jólesőn meleg, az őszinte, dédelgető, gondoskodó szerelem ma talán erősebb mint az első időben és ebbe beleszól a három gyermek is, mégpedig alaposan. Ez az én életem és nem is tudnám másmilyennek elképzelni.
- Ez bizony nagyon szép dolog. Csakhogy akkor hogyan lehetséges az, hogy ön mégis elutazott hazulról, a poggyásza amellett tanúskodik, hogy hosszabb időre, mégpedig egyedül, férj nélkül, gyermek nélkül?
- Igaza van, a kérdés helyes. Tíz évi házasságunk történetében ez az első eset. Atyám a télen betegeskedett; a szüleim szoktak ellátogatni hozzánk, de mert az öregúr már gyöngélkedik és az orvos szigorú, én utaztam el hozzájuk; a férjem biztatott. Négy hétig akartam ott maradni náluk, de már a második héten nem bírtam ki tovább, s most visz az utam hazafelé.
- Ez már ön mellett bizonyít. Nagy lesz az öröm, vidám a meglepetés, amikor ön holnap vagy holnapután egészen váratlanul beállít.
- Téved, a meglepetés már megvan, az öröm már működik: megsürgönyöztem, hogy csütörtökön reggel hét órakor érkezem. Ezek után ők fognak meglepni engem. Már fél hétkor künn lesznek a pályaudvaron, mind a négy gyermekem, mert a férjem is csak egy nagy gyermek, amikor rólam van szó, és várni fognak... Nem hiszem, hogy más is tudna így várni, ahogyan ők értik ezt a foglalkozást. Elképzelem, már most milyen izgatottak, hányszor kérdik egymástól: mikor jön a mama? Apró kezeikben szebbnél-szebb csokrok lesznek s azt mind a hátamra fogják rakni, amikor kis karjaikkal forrón átölelnek. Hogy meg leszünk hatva... már most könnyes a szemem... és meg kell majd ígérnem a gyermekeknek, hogy ezután sohasem utazom el, nem hagyom őket magukra... Igazuk van...
Kissé elfordította a fejét, hogy ne lássam meghatottságát. Beszéljünk másról, jeleztem magamban:
- Ön még sohasem járt itt, ugyebár, Nem ismeri ezt a várost?
- Nem, de sok szépet hallottam róla.
- Annak, aki nem ismeri, a világon ez a legszebb város. Színben, hangulatban, természetadta szépségekben talán a leggazdagabb. Örömmel láttam, hogyan élvezi ezeket a csöndes, meghatóan igénytelen, szerény utcákat, melyek úgy hatnak, nemde, mintha itt laknék a hófehér ártatlanság, a színarany becsület, a makulátlan tisztesség, mintha ez valamilyen elvarázsolt városka lenne, ahová a gonosz indulat nem találhat soha.
- Valóban, ez ilyen.
- Lehet, hogy ez így van, de bölcsen óvakodom erről meggyőződni. Elhiszem, hogy ez így van és örülök neki. De mert a legartisztikusabb hatás sem más, mint kontrasztus, mondja a tanár úr, ez a hófehér hangulat még jobban, erősebben fog hatni, ha megmutatom önnek a hegytetőről e szerény, csöndes, igénytelen városkának, cifra, hívságos, arcátlanul kacér testvérét, mely a tűz, a szenvedély, a mámor izzó varázsával hat. Akarja látni?
A hölgy rám nézett, kedvesen mosolygott és bólintott: igen.
- Naphosszat a vasút szűk fülkéjében ülni keserves dolog - mondotta; - ön nem is sejti, mennyire élvezem most e kis sétát. És mert érdekessé tudja tenni, kedves tanár úr, kétszeresen örülök neki.
- Elismerése jólesik. Ahhoz, hogy ön meglássa a cifra testvért, fel kell sétálnunk erre a hegyre.
- Hát akkor csak sétáljunk fel, mert én most már igazán kíváncsi vagyok.
*
A széles, gondozott út csöndes emelkedéssel kígyózik fölfelé; terebélyes derék fák szegélyezik. A lámpák gyönge fénye az útszélen most mintha fölösleges lenne, a tavaszi est fehéren világos. A csendet a távolban elhaló kocsizörgés festi alá, de idehallani még a hangos élet rikító lármáját is, mely mintha valahonnan messziről jönne, egyhangú zengéssé olvad össze s úgy hat, mint rekkenő nyári napon félrebújt magános réten a szagos fűben lapuló sok vidám tücsök egymásba zsongó végtelen cirpelése.
Észre sem veszem és tűnnek a napi aggodalmak, a szennyes gondok: a hiábavaló küszködések, a maró keserűségek, a lehervasztó csalódások most apadnak, bújnak, tűnnek olyan nagyszerűen, mintha nem is lennének; úgy érzem, belül, a gondolkodásomban változások történtek, most inkább idetartozom a fákhoz, a földhöz, útszéli kövekhez, porhoz meg göröngyhöz. Milyen jó nyári érzés beleolvadni a természet e hihetetlenül apró zugába; a tüdőm szándékosan mélyen lélegzik, az illatos tiszta levegő megrészegít, fölnézek a sötéten kéklő égre s belefúrom a pillantásomat; kezdem hinni, hogy van béke, és nem mosolyodom el a hitemen; csodálatosan nagy megnyugvás ringat el, mert kezdem sejteni, hogy az örökkévalóság micsoda; én belátom, hogy az életem nem való semmire, mint tény együgyű, jelentéktelen, fölösleges; mindegy: élek-e vagy sem, mert van örökkévalóság, mely mindent fölszí, elpusztít és újraalkot.
Jó, meleg, elcsöndesítő érzés, melyről szólani nem lehet, hallgatni kell, hallgatni, mint csendül belül, ott, ahol robog fel és alá a bíborpiros vér, mint énekel ott egyenletesen, egyszerre mélyen és magasan, fölséges zúgással egy az emberhez mérten csodálatosan hatalmas hang, vagy hangok, akkord, nem tudom... Lassú, egyforma, ünnepélyes lépésekkel megyek fölfelé, mintha menetben járnék, némán, tágranyílt szemmel, egyedül, egészen egyedül, az örökkévalóság érzetével...
Fönn a tér, házak szegélyezik, kicsiny és nagy paloták, az ablakok sötétek, most a körvonalak uralkodnak és az arányok beszélnek emberi hatalomról, emberi gondokról, emberi akarásokról és mindezzel rám most szegényesen hatnak.
Nini, az útitársam, az idegen hölgy - nem mondom meg neki, hogy tíz-tizenöt percre megfeledkeztem róla. Ránézek, mosolygok; finom, szép asszony.
- Gyönyörű ez az út, amelyen most jöttünk - mondja ő halkan, óvatosan, mintha nem akarna egy belül támadt hangulaton változtatni.
Nem csodálkozom azon, hogy most a kezével végigsimít a szemén, mintha a látása egészen másutt járt volna és a mosolya is különös, nem nekem szól, akit most maga előtt lát, inkább egy belső hangulatnak, melyet ugyan ki tud szavakkal megrögzíteni. Tehetséges, érzéssel teli asszony, gondolom magamban.
A kép, melyet előttünk az arányos, nagyon előkelő tér nyújt, ugyancsak a csend alaphangján épül. Szemben velünk azonban mintha a földről rózsaszínű köd szállna fel a sötéten fénylő ég jóllakott kékjére.
Rámutatok a rózsaszínű sávra, azután kézen fogom az idegen hölgyet; érzem, a mozdulatom most színpadias volt, hamis, de nem baj, folytatom e formában a szándékolt bemutatást. Odalebbentem vendégemet - most már az - a tér másik végére, melynek szélén van egy kis kiugró, derékig érő kőfal övezi, olyan, mintha szószék lenne. Én most elhitetem magammal, hogy garabonciás vagyok, a fejemet kissé előrehajtom, mint a ragadozó madár, mely zsákmányra les és hosszan kinyújtott karommal, melyet mereven lefelé irányított mutató ujjam hatásosan hosszabbít, ívet rajzolok a pompás, illatos, langyos levegőbe, s halkan, gyorsan mondom:
- Ez itt a bűnös testvér, asszonyom! A ki nem fürkészhető természet megáldotta elirigyelt, ragyogó tulajdonságokkal, melyek könnyen átokká fajulnak. Az áldás, ha bő, méreg, mely elkábítja áldozatát annyira, hogy ez gőgös lesz tőle, agyára ráborul az ostoba dölyf; könnyelmű lesz tőle, jószerencséjében ostobán bízó, szíve megtelik együgyű hiúsággal, Oh mily csodaszép odalenn a város! Száz meg százezer fénylő gyöngyszemmel díszítette testét, csábítóan csillog, éjjel szebb mint nappal, estvéli szépség. Bármit tesz, minden illik néki, hibái, ferdeségei belevesznek örökké értékes őskarakterébe, melyet a természet juttatott neki. Telhetetlen, kacér, könnyelműen szerez magának drága díszt, varázslatos pompát, egymásra halmoz adósságokat, pedig szegény, reménytelenül szegény. Semmije sincsen, de azért mulat, dalol, táncol, vígan van, jókedve hangos, az élete mohó. Szereti, ami a gazdagoké, ez után kétségbeejtően együgyű és felbőszítően nagyravágyó. Szereti az idegent, akivel kalandot remél, érzése hazug, ő maga megbízhatatlan. Bár rögtön fellobban, lángol és meghatott, ha az ember rászól, ő az, aki leggyorsabban felejt, a lelke mélyén szívtelen, rideg, könyörtelen.
- Oh mily csodaszép odalenn a város. Gonosz szépség, hogyan tud csábítani, édesgetni, elbűvölni és hogyan tud kifosztani, legázolni, tönkretenni. Szépsége varázslatos, csillog, tündököl, ragyog, káprázik. Mindig más, mindig új, mindig elragadó. Százezer arca van és mindegyik hazug. A csodaszép felület alatt burjánzik sűrűn a vad indulat, pompázik a vérvörös szenvedély, nyílik a fantasztikus gonoszság, dagad a bűn, nő a szenny, terem a gazság, színesen, tarkán virulnak a legnagyszerűbb veszedelmek! Boszorkány katlana, hallja csak: bugyborékol, fő meg forr, kavarog! Színesen szállnak a gerjedelmek, vágyak, izzó akarások, csábítanak, csalnak, bennünket akarnak. Százezer szemével meglátott minket a város, nézze csak, hogyan ragyognak ezek a buján izzó szemek s hallja: a város énekel, édesen énekel és a dal örök sora mindig csak ez: semmi sem bűn - semmi sem bűn...
- Oh mily csodaszép odalenn a város! És milyen gyönyörű ott az a színesen sötétlő, alig morajló, méltóságteljes széles folyam! Ez tudja, hogy ki az a teremtés odalenn. Haragszik reá; egyszer már el is akarta nyelni. Most csöndes, de olyan, mint aki vár és tudja, hogy eljön az ideje. A vízen a rezgő, remegő, színes fénysávok skálája - nézze, milyen szép, s itt-ott apró tarka pontok, egy kis zöld meg egy kis piros, ettől még csak sejtelmesebb az a víz odalenn. De a város már nem fél tőle: milyen pompás szalag, mondja, beszegem vakító lámpasorral, hadd díszítsen engem. Oh mily csodaszép ott az a város! Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm!
- - Nem szeretem az ilyen, cifra szavakkal teleaggatott beszédet; hogy ez most így jött, a helyzet tette: a kiugró, mely olyan, mint a szószék, a megkapó hangulat, mely az érzéseknek aláfűt, az idegen hölgy, aki őszinte csodálattal élvezte a váratlanul gazdag látványt és nem nagyon hallgatta tirádáimat. Csak az ária befejezését imitálta:
- Szereti! Szereti! Szereti! - A szeme még mindig a színekben, fényben dúsan ragyogó képen tapadt. - Amit most elmondott, az nagyon érdekes - szólt ő azután újra, mert én hallgattam -, de én hiába nézek, nem látom, hol itt a perzselő bűn, a falánk szenvedély, a pusztító indulat. Azt hiszem, tanár úr, ön képzelődik.
- Ezt mondta a pille is és berepült a gyertya lángjába.
- ...A legszebb tájkép, melyet valaha láttam. Azt mondja róla, hogy gonosz? Most nem tudok önnel erről vitatkozni - mondotta a hölgy és mosolygott -, pedig de szívesen tenném. Bennünk mindig virraszt az ellentmondás és kitűnően működik, elhiheti. Az a ragyogó város odalenn izgat, valóban csalogat, de a látása már fáraszt, mert ingerel. Menjünk innen.
- Az ott a "Hungária", tíz perc alatt ott vagyunk.
- Nem, nem! Szállóba nem akarok menni.
- Vannak itt is szállók, a csöndes városkában. Még nincsen késő, kaphat szobát. Menjünk kérem.
- Nem! Nem értette? Nem akarok szállóba menni. Én... én nem akarok.
- Hány órakor megy a vonatja? Fél hatkor? Ön tehát fenn akar maradni? Az nem jó. A vonaton nem tudja kipihenni az ébren töltött éjszakát, s így utazik majd huszonnégy óra hosszat. Oktalanság lenne. Csúnya lesz, amikor reggel megérkezik.
- Az öröm szépít.
- És hol és hogyan akarja eltölteni az éj hosszú óráit? Hogyan képzeli e dolgot? Itt, a csönd és tisztesség városkájában nem lehet; ezek a rendes és tiszta utcák hamar unalmasak. Itt tíz órakor aludni kell, itt ez a varázs. De ha kívánja, átmehetünk az errevaló ujjongó városba, ott a forgatag rögtön elkap bennünket és nem ereszt el reggelig.
- Nem, én oda nem megyek, én itt akarok maradni!
- Asszonyom - mondottam most már türelmetlenül és megállapítottam magamban, hogy kár volt e hölggyel megismerkedni -, ön a vendég, mondja meg mit óhajt és ha lehet, teljesítem. Itt akar maradni?
- Nem.
- Át akar menni a nagyszerű folyón, szórakozni, mulatni, cigányt hallgatni, pezsgőt inni?
- Nem.
- Le akar ülni itt egy csöndes, jóravaló cukrászda elé, ahonnan körülbelül háromnegyed óra múlva föltétlenül el kell mennünk, mert a cukrász meg a felesége aludni térnek?
- Nem.
- Vagy pedig sétálgatni akar gyéren kivilágított keskeny utcákon, s hallgassuk a derék házőrző kutyákat, melyek buzgón meg fognak ugatni?
- Nem.
Ezeket a "nem"-eket ő szelíden, kedvesen mondta, mintha csurom engedelmesség lenne és rámnézett csöndesen, türelmesen, mint aki tudja, hogy majdcsak adódik a helyes megoldás.
- Innen huszonöt-harminc percnyire - mondottam rövid megfontolás után - van a lakásom; a lakásom egyetlen, nagyon egyszerűen bútorozott szoba, egy úr részére. Tiszta, csöndes, jó hely, nagyon messze mindattól, amit nem szeretek. Odamegyünk. A szoba teljesen külön áll, nem zavarjuk a ház népét, az se zavar bennünket; a szoba ablakai a kertre nyílnak; nem díszkert, közönséges, egyszerű, de nagyon kedves kert, rokonszenves virágok buzgólkodnak benne; ilyenkor este ez ugyan mindegy, de reggel, amikor fölkel az ember és kinéz az ablakon és üdvözli őket, ez jóleső érzés; szeretem őket. Odamegyünk. Ön ott jól fogja magát érezni, nyugodtan kipiheni az utazás fáradalmait. Senki sem fogja zavarni, én sem, természetesen. Közel a lakásomhoz van a fasor, kedvenc helyem; tudok ott egy pompás padot, mely nagyon fog örülni, ha rajta töltöm el a rövid nyáreleji éjszakát. Egy marék szivarom is van, s egy skatulya gyufám, ne aggódjék, nagyon jól fogok mulatni. Még csak áldozatot sem hozok. Reggel fél ötkor pedig bezörgetek: méltóztassék fölkelni és elkészülni, egy óra múlva indul a vonat!... Tehát -?
A hölgy csöndesen a karomba fűzte a karját és egész egyszerűen, őszintén így szólt:
- Fáradt vagyok.
*
Valóban úgy volt, ahogy mondtam: lakásom akkor egy teljesen különálló, egyetlen nagy kerti szoba volt; senki sem tudta, a lakója otthon van-e, egyedül van-e, vendége van-e, él-e, hal-e - mert ezzel nem is törődött senki. A vén cseléd, aki a szoba gondját viselte, tudta, hogy rendesen mikor megyek el hazulról, pedig ez még őt sem érdekelte; de mert a takarítás szempontjából külön megvesztegettem, gondja volt reá, hogy a szobámban példás legyen a rend, ragyogó a tisztaság, s a virágvázákban mindig legyen friss virág, ha nem is az előkelő fajtából való, de azért kedves, színes, illatos.
Amikor meggyújtottam az íróasztalnak minősített egyszerű bútordarabon álló nagyhasú petróleumlámpát, mely a nagy, tejüvegből való búra kegyelméből enyhe, barátságos fénnyel hintette tele a szobát, kitűnő hangulat támadt lakásomban, melynek megvoltak a maga kedves hatásai. A régi, nehéz mahagóni karosszékek, meg a görbén ívelt lábakon álló pamlag, melyeket már foszladozó, valamikor régen kézzel hímzett, virágokkal ékes szövetek borítottak, még mindig finoman reprezentáltak; a kissé magas, régi mahagóni ágy, melynek formája lefekvéskor félig a teknőt, félig a koporsót juttatta eszembe, hófehér, a tisztaságtól illatos ágyneműjével maga volt a megtestesült tiszta erkölcs és példás élet; a pompás régi szekrény ma is olyan, mintha most került volna ki gondos mestere műhelyéből. A néhány sáv paraszthímzés, melyet magammal hoztam faldísznek, s az a pár kép, melyet akkor szerettem, az íróasztalon a könyvek, a fehér írópapír, oldalt a készülő kézirat teleírt lapjai, vázákban színes virágcsokrok, az öblös porcelán-tintatartó, a tollak, ceruzák szépen rendesen egymás mellé sorakoztatva, azután a szép szőke nő, aki már letette a kalapját s a két kezével igazított a tükör előtt kissé agyonnyomott hajékén, majd megfordult és rám mosolygott - minden így együtt annyira tetszett, oly jól hatott reám, hogy elégedetten bólogattam. Kissé furcsának tűnt nékem, amikor felszólítottam: - Tessék, üljön le minálunk! - mert ő máris beleillett e szoba hangulatába és nem volt benne egy percig sem idegen.
- Nem vagyok fáradt - mondotta és mosolygott, de a mosolya most más volt, mint odakünn az utcán -, milyen kedves ez a szoba! Szeretnék benne kissé körülnézni, a képeket meg a könyveket... megengedi?
- Ön most idehaza van asszonyom, minden az öné, rendelkezzék vele; az idegen, a vendég, a látogató én vagyok, csakhogy az a fajta, akivel igazán nem kell törődni.
- Milyen kedves.
- Úgy van, most az vagyok, de az is akarok lenni.
Sorra nézte a könyveket, érdeklődött a munkám iránt, melyről nehéz volt néki tájékoztatót adnom; nagyon tetszettek a paraszthímzések, s rögtön kitalálta, hogy a képeket is én hoztam ide.
Az egyik keskeny zöldes színű keretben nagyon jó fényképet látott: a gömbölyű koponyát - melyen megérzett, hogy ugyancsak kemény - hullámos, de nem hosszú hajfürtök borítják, s ezek szegélyezik az alacsony és széles homlokot; sűrű, erősen ívelt szemöldök hangsúlyozza a mélyen fekvő szempárt, mely mintha belefúródnék a határtalan messzeségbe; a rövid, erőteljes, szélesen kiképzett orr alatt a keskeny, erélyes száj, melyet a gödrös, jóindulatú álltól mély ránc választ el, ez a fej - kifejezője a jóságnak, okosságnak, elszánt akaratnak - erős, szívós nyakon pihen, mely mint harmonikus oszlop nő ki a vértezetből; a mester a vértezetet odaadó szeretettel mintázta; a régi idők harci kabátján, a mellpáncélon a gorgó feje gyönyörűen odaillő dísz.
A hölgy e képben ismerőst üdvözölt:
- Gattamelata! - mondotta, e szót örömmel kiejtvén, s mintha hozzá egy kis melódiát énekelt volna öntudatlanul, benne volt e névben az olasz beszéd zengése, színe, varázsa.
- Gattamelata! - ismételten, akaratlanul a melódiát is, nyolc hanggal mélyebben, s egyszerű, ártatlan kis zenei hatás lett belőle.
- Szereti? - kérdezte ő s reám nézett, majd megint a fölséges szobor pompás fejének elég jó fényképére.
Elmosolyodtam; és mert újra elfogott egy kis vágy komédiázni - hadd higgye ez az idegen hölgy, hogy erre mifelénk az emberek istenem, de érdekesek! - máris belefogtam:
- Erasmo da Narni, Paolo fia; az apa a hegyen guggoló komor Narniban pék volt s bizonyosan semmivel sem sütött jobb kenyeret, mint e városkában s egész Itáliában a pékek még ma is - Erasmo da Narni, ezerháromszázhetven körül született s meg tudta csinálni, hogy ne nyomorúságos olasz pék, hanem pompás condottiere, nagyszerű hadvezér legyen belőle s talán még nagyobb diplomata. Életében szerencsés volt és csodálatos, a szerencse hű maradt hozzá még akkor is, amikor a halálában is hatalmas, elismert, tisztelt és nagyrabecsült capitano generale családi sírboltjába örökre pihenni tért. Hősi tettei a harcmezőkön, bölcsessége a tanácsban, egyéni varázsa a mindennapi életben, szeretete, jósága, gondoskodása, amit az emberei tapasztaltak tőle, okossága, szívóssága, pontossága, amit föllebbvalói becsültek meg benne, az őszintén elismert, méltányolt szép tettek és jótulajdonságok mégis csak krónikák, följegyzések, sírjánál elmondott beszédek már régen porlepett soraiban leltek végső kifejezést, mely ugyancsak elfakult. De a szerencse, mondottam, szerette őt és nem hagyta el kedvencét még a halála után sem. Ellenben úgy akarta, hogy a csodálatos Donatello teremtsen a kiváló emberből soha nem fakuló, örökké pompás emléket, melyre Padova napfényben ragyogó terén mindig lelkesedéssel, megható szeretettel fog rátapadni a szépet szomjazó ember szeme. És mert a művész mondotta: Gattamelata!... a "csíkos macska" zengő talján neve nem merül el soha a történelmet agyonszürkítő tudós szakkönyvek rémes mocsarába. Erasmo da Nanri! Gattamelata! Akit a szerencse őszintén szeretett és még ma is szeret, a testvérem vagy! Mert bár a sorsunk más, a hazánk más, az életünk más: mégis úgy érzem, mintha ötszáz esztendővel ezelőtt én te lettem volna, iparkodásban, gondokban, haladásban, eredményben egyaránt gazdag. Ma mások a külső helyzetek, melyekkel nékem küzdenem kell, mások a gondok, az igyekvések és te tudod: mások az igénytelen, csöndes eredmények! De a fejünk szabása, az arcunk rajza, talán a lelkünk is egyforma - -
- Nem, ez sok! - szakított félbe az ismeretlen hölgy komolyan, bár nevetett; de mindjárt megdöbbent kissé. - Belátom illetlenség, amit most teszek, de azt csak nem mondja komolyan, ugyebár, hogy ön hasonlít Gattemalatához, már úgy értem: a szoborhoz.
Én csak némán intettem: igen.
És ő most hol engem nézett, hol a fényképet tanulmányozta.
- Hiszen önnek szakálla meg bajusza van, mely belepi az arcát, mint a moha, ugyan kérem, nézze meg azt a fejet és nézzen a tükörbe!
Furcsa, gondoltam magamban, miért szól bele ez az idegen hölgy, miért ne akarja, hogy ezután is azt higgyem: az arcom olyan, mint a Gattamelatáé; hiszen ő holnap reggel fél hatkor elutazik és nagyon valószínű, hogy az életben ezután sohasem találkozunk; se haszna, se kára, miért nem hagy békén ártatlan bolondságommal? De azért a tükörbe néztem.
- Persze, a szakállam hat hetes - mondottam a hölgynek magyarázón és eszembe jutott, hogyan mosolyogtam vad ábrázatomon, amikor ma este elmentem hazulról. - Nagyon csúnya, igaza van; de ha ád nekem tíz percet, most nyomban megberetválkozom s azután tovább tárgyalunk. Mert én nagyon szívesen megteszek önért mindent, de nem látom be, hogy miért mondjak le arról a nékem jóleső tudatról, hogy a fejem, az arcom olyan, mint Gattamelatáé. Nos, nagyságos asszonyom, engedélyez tíz percet? Ha azonban nagyon fáradt...
- Nem vagyok én fáradt! - jelentette ki jókedvűen az idegen hölgy, aki most a szoba közepén állott. - Csak beretválkozzék meg.
- Tessék, üljön le ide ebbe a kényelmes karosszékbe - rendelkeztem, s ezen mind a ketten nevettünk. - Itt az a bizonyos verskötet, mellyel ma foglalkoztunk. Olvasson belőle, ha nem röstelli: hangosan. Ezalatt én e spanyolfal mögé vonulok, mely mosdót takar. Jó lesz?
- Jó lesz.
Az idegen hölgy felkacagott, kényelmesen elhelyezkedett az öblös karosszék ölében és lapozgatott Goethe verskötetében. Én a mosdóra állítottam az égő gyertyát, fohásznak elmondtam a nagy igazságot: gondos szappanozás a siker fele és nagy türelemmel csináltam a dolgot. A fehér hab puhán nőtt, szépen fejlődött és lágyan, finoman födte sörtéimet; csakhamar olyan voltam, mint a tél elején felbukkanó vattaszakállú kedves öreg Mikulás. Ez a munka nagyon lekötött. Egyszerre csak az idegen hölgy elkezdte olvasni fennhangon:
"Wenn Du nicht sterben, sondern bleiben willst,
Verzicht auf Leib und Seel und Herz und bau nicht."
Kedves, hogy felolvas, hogy ezt olvassa, gondoltam magamban s kezembe vettem a kést; rosszul esik neki, hogy nem beszélgetünk, aggasztja ez a csönd, azért teszi... A kés vitte a szőrt, a szakáll sercegett... Okosan olvassa a verset, tiszta, határozott, személytelenül szigorú hangon, mintha földöntúli lény olvasná fel a legnagyobb bíró bölcs ítéletét, mely ellen már nem lehet semmit sem tenni, csak belenyugodni és elszenvedni. De mit ér vele? Kihallom, hogy ezt, a nagy örök semmibe olvadó lemondást hirdető szót valóban átérezni nő nem fogja soha. Nincsen nő, aki el tudna tolni magától mindent úgy, hogy önmagából, mondjuk: a lelkéből megteremti azt a körül nem határolható magányt, melyben - jó lesz vigyázni, a kés komoly szerszám, ügyetlen dolog lenne most összekaszabolt ábrázattal a spanyolfal mögül előbukkanni, bőrbe vágott, véres, mindenféle rajzokkal az arcon, mint holmi vad indiánus, mondván: íme a fiók-Gattamelata! Ő csak hadd olvasson amit akar, hadd higgye, hogy neki van igaza - vigyázzunk!...
Véget ért a vers, meg a beretválkozás. Ő lassan becsukta a könyvet és az asztalkára tette, én gondosan megtörültem a kést és a tokjába helyeztem. Azután kiléptem a spanyolfal mögül, elégedetten, mosolyogva, mert tudtam, hogy most egészen más vagyok, mint amilyen voltam a hathetes szakállal és talán ő is felismeri, hogy hasonlítok egy kicsit arra az olaszra.
A hölgy mosolyogva nézett rám - idegen, összeismerkedő emberek mindig mosolyognak egymásra - elismerően bólintott és ümmögött: mhm, zárt ajakkal azután megállapította:
- Milyen más most az arca!
Fölállt; karcsú testét kissé feszítette, nyújtotta, bizonyosan öntudatlanul, olyan volt, mint a párduc, mely véres játékba kezd és tudja, hogy ő lesz a győztes.
A szemébe néztem: nedvesen csillogott, a szájára néztem: ajkán most szaladt végig nyelve piros hegye; az álla gyöngén, alig észrevehetően reszketett. Forróság öntött el s halántékomon az ér elkezdett kalapálni. Düh gerjedt bennem: miért vágyódik a hús?! A hangom szárazon recsegett, amikor megszólaltam:
- Láthatja, hogy van egy kis hasonlatosság köztem meg annak a szobornak a feje között.
- Van - mondotta ő kisvártatva, mert a szobában a hallgató csend már veszedelmes volt.
- Na látja! - Más nem jutott eszembe; halántékomon az ér nagyon kalapált, az agyamban zúgott a vér. Nem szabad! - parancsoltam magamnak és lehunytam a szememet, nehogy az asszony belém lásson és játsszék velem. - Nem szabad!
- Elég volt! - mondottam azután fennhangon; kifelé úgy hangzott, mintha csak az estéről lenne szó. - Itt van minden, amire szüksége lehet, azt hiszem. Én most megyek, ön pedig feküdjék le és siessen aludni, mert korán kell fölkelnie. Ne nyugtalankodjék, aludjék csöndesen, fölkeltem idejében, pontos leszek, nem kési le a vonatot, bízhatik bennem.
Meghajoltam. Ő a kezét nyújtotta - nem azért, hogy megszorítsam, hozzám akart érni, meg akart fogni, úgy éreztem, ezt hittem. Máris hátraléptem s ott voltam az ajtónál, amikor az asszony halk, rekedt hangon szólt, s ez olyan volt, mintha egy más, idegen teremtés hangja jönne ki belőle:
- Maradj!
*
... Ettől s szótól felpattan a vasketrec ajtaja s kiront belőle az éhező vadállat. Testemben zúg a vér, az indulat engem odalök a nőhöz, félkarommal átfogom, magamhoz szorítom, lány szőke hajával ékes koponyája a tenyeremben nyugszik, feje hátrahanyatlik, arca fölfelé fordul, félig hunyt szeme izzó szemembe néz, félig nyílt ajkán várakozó mosoly...
Mint agyoningerelt éhes ragadozó csapok le rá keményen s mohó számat rászorítom az ő hűvös, hirtelen tüzes ajkaira s élvezem a húsa vonaglását. Magamhoz ölelem a testét erősen, szeretném kettétörni a derekát s magamba szívom forró lélegzetét, élvezem az ajka édes ízét, a teste forróságát, nevetem magamban belénevelt erkölcsét, rátarti gondolkodását, élvezem földúlt lelkivilágát; azt mondtad: maradj?! Galambom, maradok, széjjelmarcangollak! S szíttam az ajkát. Felkacagok belül elégedetten, amikor érzem, hogy a teste megremeg, mintha villamos áram cikázna rajta végig; a szeme elborul, fénye megtörik, a lába bágyadt, a teste nehéz lesz, ugyancsak fognom kell a félkarommal, az ajaka megremeg a szájam szorításától és reszkető gyenge sóhaj iparkodik felszállani kebléből, könyörgő hang dadogja: ne... ne... s kezével, mely eddig a vállamon izzott, kimerülten simít végig a homlokán, s ez olyan, mintha sebzett fehér galamb vergődnék rajta végig.
Elengedem. Ránézek. Mosolya már nem riadt, nem rémült: néki a szenzáció már elsuhant; az arca most jóságos kifejezést ölt, olyan, mint a nagylelkű ajándékozóé. Szép ez az asszony, zúgja bennem a vér és odafut az ujjaim hegyébe, s hátul gyülekszik a koponyámban és lök előre, oda hozzá s veti a két kezemet, melyek a nőnek most már nyugodt, csöndesen várakozó teste után nyúlnak. Ügyetlen, remegő ujjak hiába igyekeznek gombot kifordítani, kapcsot nyitni, szalagot bontani, nem boldogulnak s éhes haraggal vájják bele magukat a puha szövetbe, finom csipkébe, lágy vászonba s tépnék, hántanák - hogy nékem nyújthassák a mezítelen testet, a drága gyümölcsöt.
Csöndes fölénnyel fogja meg az asszony éhségtől remegő két vad kezemet és nyugodtsága lebírja őket; arcán elnéző, jóságos mosoly ül, sőt talán kissé mulat is féktelen indulatomon, de megérti, mint az anya tikkadt gyermekét s jóakarón mondja:
- Ne oly mohón, kis fiam!
Itt hagyom! Zúg fel bennem erre a düh s egy szempillantás alatt jéghideg kérget fagyaszt éhes indulatomra a büszkeség: ilyen gyönge legény nem vagyok! A kezem, még izzó, ideges, a zsebem mélyéből szivart hoz elő, melynek végét leharapom.
- Igaza van, bocsánat, már megyek - mondom csöndesen s gúnyosan vigyorgok -, sajnálom, hogy nem voltam okosabb. Bocsánat.
Nem játszom, nem komédia: valóban mennék. Majd az ajtónál meghajlással köszöntöm, így gondolom, s itt hagyom a kérkedő dámát, elég volt, nem kell.
Fürgés siettek végig ruháján az asszony ujjai, s félig elfordulva tőlem, máris egy szál ingben áll ott, de büszkén, méltóságteljesen. Elcsodálkoztam: nem ártott neki a vetkeződés, megtartotta az értékét. Lehet, hogy ő ezt tudja, ezért meri megtenni.
Már az ajtónál voltam, kezem a kilincsen, amikor ő szólott hívón, kedvesen:
- Gattamelata!
*
Erre újra felzúg bennem a vér!
Mit akarsz? zúgja; gúnyolsz, kinevetsz, mert bántatlan hagylak?! Ingerelsz, haragítasz, szítod a dühömet, mert azt hiszed, hogy már ismersz? Így szólítsz: Gattamelata? Így legyen: Gattamelata! Féktelen, vad olasz zsoldosok felgyújtottak városokat, falvakat; öltek, raboltak, pusztítottak; agyonütöttek gyöngéd, eszményi férjeket, aranyos, imádott gyermekeket; tönkreszorították kívánatos, szép asszonyok: félájult hitvesek hófehér testét, kiélvezték, bemocskolták, félrerúgták; véres, jóllakott szájjal szélesen vigyorogva továbbmentek, kemény léptekkel, könyörtelenül, s a keserves sírás, kegyetlen átok, mely nyomukban fakadt, szilaj jókedvre derítette őket, s röhögtek, vissza se köptek! Igazi legények voltak, nem gyöngéd, bután érzelmes, finomlelkű maflák - Gattamelata! Gattamelata!
Mindez egy szempillantás alatt zúgott végig bennem, harsogott, mint a harci riadó s halántékomon az ér vadul dobolta: támadj!
Odaugrottam hozzá, talán szólanék, de nem tudom mit mondjak, felhördülök tompa bömböléssel: te! te! s letépem róla az inget. A keble közepére tapasztom a számat és csókolom őrjöngő dühhel. Az arcomat odaszorítom kívánatos, fehéren ragyogó bőréhez s egyszerre csak hallom: a szíve repdes, igen, a szíve repdes, mint kalitjában a kis énekes madár, mely után macska nyúl. Hahá! Mégsem vagy olyan nyugodt, mégsem csillapultál le, ahogyan az arcod mosolya akarta velem elhitetni - Gattamelata - Gattamelata!
Türelmetlen mozdulattal lehántom magamról a ruhámat, mindent és barna testemhez szorítom ezt a finom fehér női testet. Felkapom - szerelmem föllobbanásában súlya nincs - és viszem, mint a tigris a prédáját. Nem szólunk, nem tudunk szólani, hangosan lélegzünk, lihegünk. Az asszony lehunyt szemmel, bágyadtan, erőtlenül fekszik karjaimban és én körülhordom a szobában és most játszom vele, most én vagyok az úr! Megállok vele a szobor képe előtt: üdv néked, Gattamelata! Azután viszem a prédámat s az ágyra teszem, vad áhítattal, mint pogány oltárra a pompás áldozatot. Csókolom! Szürcsölő élvezettel csókolom.
Most rárontok! Ölelem, szilaj erővel magamhoz ölelem, mintha a testem megnyílnék, hogy őt magába fogadja. Azután belevájom magam az ő testébe, s az asszony megremeg, belesápad, majd lángra gyúl. Ölelésemért ölelést ád, ringat, vonaglik, küszköd s telhetetlen kézzel magába szorít. Tombol a két test, marja, pusztítja egymást és az élet énekel!
Öntudatomból kihull az idő. Éltünk-e már egyszer? Szerettük-e már egymást úgy, ahogyan most: igazán forrón, féktelenül? Feküdtél-e már, te másik, a karjaimban így, félájultan, bódultan, ittasan a szerelemtől? Tudod-e, hogy most már játszom veled, én játszom most veled és nem te énvelem, mert én vagyok az erősebb, a nagyobb, az igazibb. Vonaglasz, ugye, megráz a kéj és nem tudsz most gondolni semmire, senkire. Mindegy vajon néked, hogy én ki vagyok? Nagyobb az érzés, mely legázolt, mint a belédoltott erkölcs? Én vagyok a férfi, te vagy a nő. Lám, most félig kinyitod a szemedet, mely olyan ragyogó, mint a haldoklóé, s könyörgőn nézel reám. Még nagyobb lángot akarsz, vagy már semmit, békét, nyugalmat, örök nyugalmat, jóleső halált? Jó lenne most megsemmisülni, nemde, elpusztulni, megszűnni - ó, drága asszonyom, még nem, most rajtam a sor! Magamhoz szorítalak, s a két karomon megfeszül minden izom, olyan mint az acélból sodort kötél! Szájadra tapasztom lázasan a számat és most szilajan rohanok beléd és viszlek magammal föl a magasba, szédítő magasságba és te! Most - száguldunk, zuhanunk alá a süket semmibe, felkacagok, hangosan - most halunk meg! - -
Pihenünk, mélyen lélegzünk és bután mosolygunk hozzá. Sírni kellene. Gyöngéden simogatlak, finom szeretettel. Várok; azt várom, hogy kérdezd, vajon szeretlek-e. Miért nem kérdezed? Tudod, azt felelném: igen, szeretlek. Megcsókolnálak és magamhoz szorítanálak és újra ölelnélek. Nem kérdezed - nem szólsz - bánt talán valami? Simogatlak, becézlek némán, de te megérted. Megcsókollak, nehogy azt hidd, hogy már nem kellesz. Add a szádat - -
Így szóltam hozzá gondolatban, mert most még a suttogás is durva ordítás lett volna.
S amikor föléje hajoltam, s a száját akartam, ő elfordult, a kezével elhárított s a hangjában parancs volt, amikor rám szólt:
- Álmos vagyok!
*
A perc most miniatűr örökkévalóság lett; bambán feküdtem és nem tudtam: mi ez? Amikor csókolnám, azt meri mondani: álmos vagyok?! Sőt elfordul, mintha már itt se lennék. Kitelik tőle és mindjárt elalszik. Jóllakottan nyújtózik, ásít, pihenni vágy, a bestia! Jó lenne kissé barátságtalanul felrázni: izé, mylady, eccelenza, álmosnak méltóztatik lenni?! Kegyeskedjék csak fölkelni, felöltözködni, egy-kettő és kisétálni ebből a szobából és eltűnni az éjszakában, hogy soha se lássam többé, mert itt én vagyok az úr, a padrone, a zsarnok és itt az történik, amit én akarok! Ön álmos, jóllakott, pihenni vágyó, mit bánom én? Megtiszteltem azzal, hogy még egy ölelést szántam önnek, három gyermek anyja, de ön elfordul s ki tudja, talán egyenlő jogokról álmodik. Parancsoljon elhordani az irháját innen az ágyból, ebből a szobából, ne is tudjam, hogy ön él ezen a földön. Minek jött, minek kínálta fel magát, minek zavart, mit akar? Mi közöm önhöz, idegen hölgy, csak nem hiszi, hogy szeretem? Vagy hogy ezek után szerelmes lettem önbe? Szó sincs róla. Izmos barna kezemet ha most az ön kérkedő fehér nyakára szabadítanám és kiszorítanám pompás testéből gőgös szőke lelkét, mi? Bestia!
Az asszony egyenletesen, nyugodtan lélegzik; íme, csöndesen elaludt. Egy perc!...
Felrázom - gondolom magamban haragosan - és kidobom. Ki ő? Mi ő? Menjen a - - haragom elől! Közönséges kalandornő, arcátlan bestia!
Még egy kis feltóduló méreg, azután egy csöndes vigyorgás, mely ostoba érzelgősségből fakad. Fáradt, szegény, - kezdem belátni, - érthető, napok óta utazik, pihenni kell. Elalszik, mert jó az ágy... Őszintén: buta vagy, öregem, de ez legalább nem titok előtted...
És lassan, óvatosan szállok le az ágyról, vigyázva öltözködöm, nehogy zörögjek. Reggel felé hűvös a levegő, az ablak nyitva áll: betakarom az asszonyt, hogy ne fázzék. Nézem az arcát - most nem nagyon okos, ki tudja, miről álmodik. Erre halkan nevetek.
Veszem a kalapomat, köpenyemet, azután eloltom a lámpát. Várok egy percig, míg a szemem megszokja a homályt és lassan, óvatosan kilopódzom a szobából, melynek ajtaját bezárom.
Megyek a fasorba.
*
A padhoz érek, leülök, kényelmesen elhelyezkedem. Előkotorászom azt a szivart, melynek végét még odabenn a szobában haraptam le, amikor én voltam az okos, és rágyújtok.
Jó lett volna mindjárt akkor elmenni, mondom magamban; hagyni kellett volna a nőt, nem kellett volna nekivadulni... Furcsa, mit akart ez tőlem? Belém szeretett volna? Ostobaság! A vágy fogta el, fölcsapott benne a láng s utánam nyúlt. Ha más férfival lett volna, az után nyúl. Igaza van - miért ne? Okos, művelt asszony, Goethét olvassa, ismeri a Gattamelata szobrát s tudja, hogy Donatello csinálta, gondolkodik, szellemi életet él.
(De itt már kissé felkacagtam, ami a sötétben, a fasorban furcsán hangzik, úgyhogy mindjárt abba is hagytam.)
A szivar égő vége ugyancsak nekitüzesedett, kár, hogy nem látom a füstjét.
... A férjét szereti, bizonyosan szereti; a gyermekeit imádja és gondosan neveli őket; pompás feleség, kitűnő anya... Kedves, hogy a családja fényképét, mely föltétlenül ott van a kézitáskában, nem mutatta meg. Ennek örülök; így a famíliát elképzelhetem, ahogyan nekem tetszik. Apu például most bizonyosan lefektette a gyermekeket, akik előbb hő imát mondtak anyukáért s újra, ki tudja hányadszor! elmagyaráztatták maguknak, hogy anyuka most hol jár, rájuk gondol, mikor jön meg és mit hoz nékik. A gyermekek azután elégedetten lefeküdtek és most csöndesen, édesen alusznak, jólnevelt úri gyermekekhez illőn.
Leverem szivaromról a hamut.
... És apu, a férj? Most talán dolgozik és viaskodik a sok-sok gonddal, mellyel az élet kifogyhatatlan... vagy talán fölkereste szerelmét, aki másszabású, mint a neje, s most ezt gondolja magában: óh feleség, ha tudnád, hogy van még más istennőm is melletted - de te azt nem tudod, te tiszta, makulátlan, fehér asszony... Meg kellene sürgönyözni annak az embernek, hogy mi is húsból meg vérből vagyunk. Mi asszonyok, mi szentek, tiszták, nagyszerűek - miért ne tehetnők mi is azt, ha nekünk jól esik? Azért még nem kell szeretőt tartanunk! - - Szép nő - - nem is olyan szép - - de a teste - - na igen, a teste - - mégiscsak gazság, amit tett. Igazán nem akartam hozzá nyúlni - ő ingerelt. Mégsem kellett volna - - bestia, közönséges bestia - - nem szimpatikus - undorító... Milyen finoman hatott - az ilyen nőnek ezt mégsem lenne szabad tennie. Sok minden borul fel itt benn az emberben! Asszony - úriasszony!! - Bestia - agyon kellene ütni!...
A szivarnak vége; égő csutakján rágyújtok egy másikra. Felállok s járkálok a fasorban fel és alá. A gondolatok ugyanazok - talán a sorrend más. Unom már, nem akarok foglalkozni azzal a nővel, az ördög vigye el. Bestia - megkívánás volt, én felültem neki; a helyzet csinálta az egészet. "Álmos vagyok!" mondja, amikor meg akarom csókolni - az a - nőszemély. Ki tudja, mi volt azelőtt, amikor még nem volt a felesége annak a marhának - különben mit bánom én - nem érdemes annyit gondolni vele. Foglalkozzunk mással, a munkámmal, az igazán fontosabb - - csak nővel ne kezdjen az ember!... E megismerés fölvidít. Különben, reggel utazik, hálisten!
Másra gondolok, de egyszerre csak itt folytatom: lehet, hogy azért tette, mert félt. Félt attól, hogy én csak látszatra megyek el, de ott maradok az ablak alatt s várok, rálesek, amíg ő pihenni tért. Azután rányitom az ajtót s kifosztom, talán meg is ölöm. Lehet, hogy így gondolkodott: más közöttünk a helyzet, ha magam adom néki a gyönyört; jóllakik és nem lesz veszedelmes. Azért tette. Mert nem tudta elképzelni, hogy én valóban békén akarom hagyni, hogy én nem azért vezettem a szobámba... Azután nagyon elfáradt, annyira, hogy már nem bánt semmit, s ekkor a falnak fordult. Lehet, azt képzelte abban a pillanatban, hogy a férje vagyok, s annak szólt ez az "álmos vagyok"... Az idegen hölgy... amikor megszólítottam a váróteremben... s ő rám nézett gőgös fölénnyel... azután belenyugodott s rám bízta magát... azután megkívánt... ki kellene dobni... nem, mégsem lehet kidobni...
Végigfeküdtem, kinyújtózkodtam a padon, nagyot lélegzettem, a szivarom már nem égett - próbáljunk aludni.
S amikor fölébredtem meggyötört, sajgó testtel, felültem, s az órámra néztem - ugyancsak megijedtem, no most! - elaludtam: öt óra!
*
Magam sem tudom, miért: lassan, óvatosan nyitottam ki a szobám ajtaját. Ekkor frissen, határozottan csengett felém:
- Csak bátran! Lehet!
Belépek. Az idegen hölgy - elegánsan, üdén, ragyogón - foglalatoskodik a szobában; kézitáskájába rakosgatja a holmiját, munkáját nem hagyja abba, fejével könnyen bólint, amikor én az ajtóban megállok mély meghajlással; rám mosolyog kissé hűvös barátsággal, mint ahogyan felületes, távoli ismerőst köszönt az ember, aki nem nagyon érdekel. Közelebb lépek, de ő nem hagyja abba a munkáját egy másodpercre sem, talán azért nem nyújt kezet. Körülnézek a szobában, a legnagyobb rend mindenütt, nyoma sincsen annak, hogy idegen ember járt itt, pihent, mosakodott - meg vagyok elégedve.
- Öt óra tíz perc - mondja a hölgy -, jó lesz sietni. Már azt hittem, hogy nem jön. Jól aludt?
- Hát, istenem - de meggondolom: - elég jól! - mondom.
- Meglátszik, hogy padon hált, gyűrött az arca.
- Majd kisimul. És ön hogy aludt? - és a szövegbe egy kis vonatkozást visz bele a hangsúly.
- Nagyon jól - feleli ő nyugodtan és természetesen; a tükör elé áll, hogy gondosan a fejére illessze a kalapját.
Mögéje lépek, az arcához hajolok, meg akarom csókolni.
- Ne gyerekeskedjék - mondja ő csendesen és nyugodtan elhárít. - Mire való ez?
Megdöbbenek. De hiszen az este, mondom magamban, az este én téged - - az ajkam mozog, egy hangot sem szólok, érzem: elpirulok. Felforr bennem a düh: mit tegyek? Megüssem, kiverjem innen, s ordítsam hozzá: bestia! bestia!? Látom e jelenetet és elmosolyodom. Az idegen hölgy -
Most a kézitáskáját nyújtja nékem, s én gépiesen átveszem. Még egy gyors pillantással körülnéz a szobában - nem "búcsúzik", tudom - azt nézi, vajon nem felejtett-e el itt valamit? És megyünk.
Az úton alig beszélünk.
- Szép ez a fasor - mondotta később; - kár, hogy az emberek ezt nem tudják s ilyenkor még alusznak, lomhán szuszognak, ahelyett, hogy kibújnának s örülnének a napsütésnek.
Erre nem volt megjegyzésem; mit bánom az embereket!
A táj nagyon tetszett neki.
Egyszerre csak elkezdtem beszélni: mondtam, ne utazzék az első vonattal, indul néhány óra múlva egy másik, addig körüljárjuk itt a vidéket, mert ez a hely valóban szép - - buzgón beszéltem, oktalanul.
- Nem! - volt minderre a válasz.
A pályaudvaron átadta a ruhatári cédulát:
- Legyen olyan szíves, intézze el ezt és vitesse a poggyászt hordárral egy első osztályú fülkébe. Én addig megreggelizem. Várjon meg künn a peronon.
Levett kalappal álltam előtte s mély bókkal vettem át a cédulát, úgy tettem, mint az előkelő urasági inas, amikor szolgálatban van, csak éppen gúnyosan vigyorogtam hozzá. Hát én ne reggelizzem? Én ráérek? Kérdeztem tőle gondolatban. Ő az arcom kifejezését nem vette tudomásul, talán nem is látta, megfordult és az étterembe ment.
Két perccel a vonat indulása előtt megjelent a peronon.
- Minden rendben van? - kérdezte.
- Szolgálatjára, eccelenza - mondottam alázatosan, mire ő felsietett a lépcsőn, bement a fülkébe, melyhez vezettem, és megnézte, együtt van-e a holmi.
- Ezt a táskát tegye kérem ide - mondotta és én engedelmeskedtem.
Künn már csapkodták az ajtókat.
- Búcsúzom... - így kezdtem és szerettem volna néhány kedves, hangulatos szót mondani, talán a virágról, melyet nem értem rá beszerezni, pedig szerettem volna, ha egy kedves tarka virágcsokor kíséri útján; ilyesfélét szerettem volna mondani.
- Menjen csak le - intézkedett az idegen hölgy - a vonat mindjárt indul.
Lesiettem és a fülke ablaka alá álltam. Az ablak le volt eresztve. Ő nem nézett ki. Az órára pillantok: már nem egészen egy perc és a vonat elviszi.
Belé kell döfni a tőrt, gondolom magamban. Zörgetek az ablak keretén:
- Eccelenza - mondom -, kegyeskedjék csak egy pillanatra!
Az idegen hölgy kitekint az ablakon, rám néz és közömbösen mondja:
- Még itt van? Ez kedves. Ach, igaz, volt még most valami kiadása, a hordár meg a ruhatár, nemde? Mennyit tett az ki? - és előveszi az erszényét.
- Nem arról van szó, erre feleljen, ezt szeretném tudni - mondom élesen és a szemébe nézek -, ha megérkezik s a peronon várják a férje meg a gyermekei, s ölelgetni fogják és elárasztják majd csókjaikkal, mondja csak, asszony, nem fog ugyanakkor egy pillanatra arra is gondolni, hogy mi ketten, ön meg én, mi is ölelkeztünk, és pedig forrón, vadul, szenvedélyesen összeölelkeztünk nagyszerű indulattal, mint két szilaj ember, akik régen keresik és végre megtalálják egymást?! Ön tegnap este a karjaimban feküdt mezítelenül és sóhajtott a gyönyörűségtől...
Hűvös érdeklődéssel hallgatta, hogy mit mondok; még a beszédem utoljától sem pirult el; a szemembe nézett csöndes, gúnyos mosolygással:
- Nem értem egészen, hogy mit fecseg - mondotta nyugodtam, amikor a szavak elakadt és nem tudtam tovább; - nem ismerem, nem tudom, hogy ön kicsoda, hogy mit akar; láza van talán és félrebeszél.
Ezzel leült a helyére, valószínű, hogy kényelmesen elhelyezkedett, azután kezébe vette Goethe verseit - így képzelem - és ott folytatta, ahol tegnap elhagyta:
"Wenn Du nicht sterben, sondern bleiben willst
- - -"
A villamos óra mutatója ugrott.
A vonat fütyölt, prüszkölt és elrobogott.
1914. július