Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 12. szám

Lendvai István: Kórus a pokolban

Szrakoniczky Károly emlékének

Átkozott, átkozott iszonyú Kéz, mely minket a mélybe dobott,
a mélybe, hol tátogó éjszaka falja föl
ordító kórusunk jajjait.

A sötétség kirepedt dobhártyáján elfut a pokoli űrbe,
és nincs aki hallja, és hasztalan dörömböl az egek kapúján,
eloltott angyalok, ki vert meg minket?

Mi az imádkozókból lettünk, soha nem lázadók,
mi térdenimádók tavaszi kútnál,
ó kegyetlen isten: imádság mért tilos, áhitat mért vezekel?

Add a kezünket vissza, a széttárt két kezünket:
Epedve nyílt a te szép napod sárga virága elé.
Hova lett a kezünk, ó kegyetlen isten?

A homlokunk add vissza, a szétlőtt hős kupolát,
mily remekül nyúlt föl az ünnepi kékbe!
Hova lett a homlokunk, te haragos isten?

Add vissza a szánkat, e csókok sárbafúlt ciszternáját,
mely tégedet szürcsölt virágból, szélből, asszonyi remegő testből.
A szánkat add vissza, e csókok sárbafúlt ciszternáját.

A lábunkat add vissza, a táncok fürge bolondját,
tenéked táncolt, ha dombon sípolt az örök vasárnap.
Hova lett a lábunk, a táncok fürge bolondja?

Az imádkozókból lettünk, hallod-e kegyetlen Úr,
mellünket gyilkolja mind a születlen imádság,
engedj a tavaszi kúthoz, imádni engedj, ó haragos kegyetlen!

Jaj nekünk, jaj nekünk, valahol az ég káprázik
és két szemünk tiltva előle örökkön, és tátogó éjszaka falja föl
ordító kórusunk jajjait.