Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 12. szám

Babits Mihály: Itália

Éreztük az első pillanattól, és nem akartuk hinni az utolsóig. Már a szele jött - már sötétedett a felhejétől - már egy-egy nagy langyos csöpp csapott az arcunkra. "Nem" - mondtuk - "nem lehet: ez ártatlan felhő; üres, mindjárt megy tovább". "Ismerjük" - mondottuk - "szép felhők szoktak jönni arról a tájékról, szép bodor felhők, fehérek, húrosak, nem hoznak vihart. Boldog szép tájék az: nem jön onnan eső!" Micsoda csalódás volt - az olasz háború!

Sokat ismerek Budapesten - sok olaszbarát volt nálunk -, mint hajdan Angliában. Nem a népet szerették. Mit ismerték a népet? Hanem a tájt, az utat, az ideált, a művészetet és az irodalmat. A szép eget, a szép házakat, a régi képeket, a régi szép latin szavakat. Mint Shelley szerették Itáliát, mint Keats, mint Byron, nem mint Browning. De a magyar ember rokonszenve nem ablakos, rekeszes tolvajlámpa, hogy keskeny kévékkel kis pontokat kerítsen ki egy nagy sötétségből: hanem széles és meleg sugár, szélesen és melegen elönti amire világít. A magyar nem szeret fenntartásokkal és mintegy fukaron szeretni, hanem úri módon és liberálisan. Pedig micsoda tolvajlámpa, micsoda bonyolult rekesz-szisztéma kellene, hogy sötétben hagyja mindazt a szennyet, mindazt az aljasságot, ami a nagy szépségeknek visszája lehet, szokott lenni ebben az életben. Valóban az olaszbarátok megkímélhették volna magukat a nagy csalódástól - hisz ismerik az olasz történetet. Nem a romlott Róma gyermeke ez a nemzet, nem ez az melyet legnagyobb fia, Dante ostorozott legjobban? Non donna di provincie ma bordello! Nem a méregkeverő pápák, a férjgyilkos királynők, a megfizetett condottierék hazája-e? Nem a Macchiavelli hona-e, otthona minden sötét cselszövénynek, szülőföldje a modern politikának, ennek a legbűnösebb, legrettenetesebb dolognak, mely azóta egész Európa boldogságát megmérgezte? Ott született és csak azért nem ott fejlett óriásra, hanem Angliában és másutt, mert a nagy dolgokhoz a rosszban is erő kell s kitartás, éppen ami hiányzik e dekadens népből.

Nem tudták ezt olaszbarátaink? Vagy a politikai rokonszenv vonta be szemeiket, a régi olasz-magyar barátság, melynek fő létalapja a hajdani közös ellenségvolt? A dolgok - az érzelmek is - túlélik okaikat. Mióta Magyarország megtalálta helyét Ausztriában - kedves vagy nem kedves füleinknek, de tény, hogy megtalálta - megszűnt az olasz-magyar rokonszenv minden lényeges politikai oka. Az olaszok - akik nagyon is ismeretlenül szeretgettek minket, s akikben különben is kevés az ellenálló képesség az illúziók iránt - még ringathatták magukat abban a csalódásban, hogy a régi ellenség ma is közös. Az olasz szeretetnek megmaradt a gyűlöletalapja - a történet és irodalom tanúsága szerint is leggyakoribb és legerősebb alapja, valóságos complementáréja az olasz szeretetnek. Ha német turistákkal telve az olasz hotel, ott áll a liften e kiírás, hogy: "nem működik"; és a hotelier boldog ha megsúghatja titkon a magyar vendégnek, hogy csak a tedescók számára nem működik. Az olasz számára valóban nagy csalódás lehetett: a magyar nép a német táborban. De a magyar már tisztán láthatta a történelmi magyar-olasz barátság tiszta esetlegességét. Ennek a rokonszenvnek semmi mélyebb, jellembeli alapja. Vannak korok múltunkban, mikor az olasz név gyűlöltebb volt nálunk, mint később az osztrák. Mindnyájunknak elemi iskolai borzalma volt a férjgyilkos Johanna álnoksága; s a legmélyebb nemzeti érzés szülte Mátyás alatt a visszahatást Beatrix udvarnépe ellen. A Toldi Szerelme sok szép verse emlékszerűen világítja meg a virtusos magyar és a politikus olasz lélek mély és kiegyenlíthetetlen ellentétességét. A nyílt és a ravasz, a bátor és a gyáva, az erős és a finom, a friss és a dekadens: hogy szeressék egymást?

És mégis - és talán éppen azért. Mégis szeretjük az olaszt és szeretetünk annyira elvakít, hogy nagy csalódás számunkra e mai fordulat. Szeretjük, épp azért: elnézzük e nagy szennyeket nagy értékek szükséges fonákja gyanánt; bámuljuk, épp mint olyan valamit, ami bennünk hiányzik, amire képtelenek lennénk; a nemes és megértő magyar faj liberális szerénységével; mely mindenben a jót szereti látni; s öntudatlan érzi jó és rossz mély, titkos egységét, emberben, világban. A jót szeretjük és a rosszon mosolygunk, mert nem vesszük komolyan: erősnek és egészségesnek érezzük magukat vele szemben. Valóban a tiszta és erős ember elnéző mosolya volt mindig a magyar lélek állásfoglalása az olasz gyengeségekkel és piszkokkal szemben. Mintha azt mondtuk volna: minekünk nem árthat. És szinte kedvesnek találtuk, mint egy vén gyereket: a gyerek is piszkos és hazudik néha, és önző: mégis csak szeretjük.

Valóban vén gyermek ez az Itália, mindenképpen, úgy is mint állam és úgy is mint nép. Államnak is gyermek még: s mint a gyermek nyugtalan: izeg-mozog: ezek a gyermek céltalan mozgásai: a lázas aktivitás látszata mögött kevés állandó és mély munka rejlik. Az olasz nyüzsgés, egészen sajátos jellegű: nem olyan mint más országok városainak, iparának, politikájának, irodalmának élete: több: és kevesebb, a munkánál mert szóról szóra nyüzsgés. Államszervezeteknél nagyon nagy baj a fiatalság és roppant nagy erő a régiség. A fiatal állam, mint a gyermek, labilis egészségű. Az államgépezet egyes részei működésükben egymást erősítik, mint az indukált áramok; és a súrlódás okozta kopások, a szervezet minden vénülése és erősbödés mellett nagyon sokáig számba sem jöhet. Ausztriát mindenki vén, bomlott államnak gondolta: s ma ím kitetszik a régi szervezet összeragasztó ereje. Inercia, konzervativizmus uralkodnak az államok életében: a régi gyakran szívósan marad, az új könnyen bomlik: az államok halandóságának törvényei ugyanazok mint az egyeseké: gyermekkorban legnagyobb.

De ha gyengeség még az állam frissessége, nagy erő a népé. Kérdés, hogy ez az ereje is éppen van-e még Itáliának, Olaszország népe is gyermek, de vén gyermek, talán a zseni komplikált gyermekiségével. Nem a vidám ustorosgyerek vagy tehenessuhanc, hanem borfiú egy nagy vendéglőben, vagy kávéházak trafikosa, vagy a sekrestyésgyerek, ki a műemlékeket mutogatja. Nem is tejet árul, hanem bort, dohányt, művészetet: kábítószereket. Ráncosképű, sápadt, de éppen e gyermekvénség esetlen kedvessége szeretteti meg velünk: és milyen okos! Mily ravasz! Mily bájos ügyességgel tudja az idegent rászedni! Mosolyogni kell rajta, mondtam, bámulni kicsit, alapjában szeretni: néha persze felbosszant nagyon. Kultúrproduktum, művészek ivadéka: a vén zseni is gyermek: a nagyon jó óbor néha édes, mint a must. De Itália nyugtalan is, mint a must, ma is forr még, mint Dante korában és nem fér edényébe. Zseni, fegyelmetlen; kapzsi, de az önzés józansága nélkül: egy ilyen gyermeknépnek nagy államot adni a kezébe veszedelmes játék: kicsiben mégsem csinálhat annyi bajt. Tán szétdarabolva kellett vón maradnia, mint legdicsőbb korában; mint az ó Göröghonnak; mint minden művésznépnek: pontosan összeműködni úgysem tud; nyugtalan, egyénieskedő természetének nem való az egység. Nem, nem való és veszélyes - ily futuristáknak. Ülnének nyugton, kis államocskákban intrikálva, közben talán nagyszerű műremekeket alkothatnának most is: de mióta nagy országot kaptak, játszanak vele, mint mindennel, játszanak a hazafiságukkal, politikáznak, hódítanak, katonásdit játszanak, még az ecsetet és tollat is kardnak-puskának nézik - a vén gyerekek. Mind csodálkoztunk, ugye, és azt mondtuk: bűn! Merthogy akik kezdték azt a háborút, még nem tudták igazában, mi az, senki se tudta, minek megy neki: de az olaszok szemében már egy véres esztendő zajlott le minden rettenetes nagy tanulságával: és ők nem tanultak: ez a bűn! Pedig nem is bűn talán, csak gyerekesség: a gyerek hiába látja a bajt, a halált, nem érti meg, mulatság neki, látvány, kaland. És kalandon kap a nyugtalan gyermek, és mozog, egyre izeg, mint a lázbeteg: Mint a beteg ki nyugtát nem találja:

*

Mint a beteg, ki nyugtát nem találja,
Itália forgatja vánkosát:
ahi, di dolore ostello, serva Italia,
neked gyámság való és szolgaság!

Itália, vén gyermek, telhetetlen,
ki elgombozná apja kincseit,
helytelen egyre, s helyelelhetetlen
ripők, akit szeretnek, - s megverik.

Könnyelmü örökös, kincsek rossz őre,
kapzsin a biztost kockáztatni kész:
vitéz idén még, gyáva tán jövőre,
de későn gyáva és balgán vitéz.

*

Hogyan csalódhattak az olaszbarátok? Ha valahol, épp Itáliában volt meg e háború minden lehetősége, úgy előleges talajfeltételei, mint kiváltó alkalmisága szerint. Egy magyar demokratától olvastam nemrég egy cikket, mely védelmezi a népet azon vád ellen, hogy nem akarja a háborút. Mi volna a nép - kérdi igen helyesen -, micsoda rettenetesen hitvány valami volna az emberiség, ha néhány ember ilyen iszonyúságokba vihetné a milliókat teljesen azok akarata nélkül? Sajnos azonban, a legutóbbi esztendő tényei mégis azt látszanak bizonyítani, hogy az ember valóban ilyen hitvány valami; és nem állítva, de hipotézisképpen föltételezve, hogy valamelyik országot a vezetők - akik a dolgok jelenlegi állása szerint senkinek semmiféle igazi felelősséggel nem tartoznak - csakugyan minden ok nélkül akarnák belekényszeríteni ilyen rettenetbe: valóban nem tudom, mit lehetne tenni ellene, miután a legátkosabb fegyelem jelenlegi szervei mellett nemcsak minden ellenállás csírájában lehetetlenné tehető, hanem még a jámbor kritika és véleménynyilvánítás is bármely pillanatban tökéletesen felfüggeszthető. Mindazonáltal nem valószínű, hogy akadna bárhol is az a néhány ember, aki ezt a dolgot erkölcsileg akarná és meg merné csinálni, ha az intelligencia általános világnézetében és fátumhangulatában e logikátlan iszonyatok lehetősége valahogyan elő nincs készítve. Teljesen lehetetlen lenne mindez például egy racionalisztikus korban, mikor az emberek legalább kívánnak értelmesen cselekedni és bíznak abban, hogy erre képesek. A XVIII. században is csináltak vérengzéseket az emberek (távolról sem ily mértékben ugyan, minthogy sem a védkötelezettség, sem a modern fegyverkezés nem fejlődött még ki) de legalább egy-egy - képzelt vagy valódi - értelmes cél vagy nagy eszme érdekében, nem kicsinyes hatalmi versengésekért és úgyszólván látható ok nélkül áldozták mindenüket mint manapság. A jelenlegi küzdelemnek e logikátlansága és sivársága volna képzelhetetlen bizonyos világnézeti alapok nélkül, amelyekről mondtam, hogy Itáliában jobban megvannak, mint akárhol máshol.

Kétségtelenül az egész újabb filozófia az ész tekintélyének ledöntésén munkált - és tagadhatatlanul utat mutatott erre a porosz filozófia. Kant észkritikája, lerombolva az ellenőrző ráció hatáskörét, teret adott egy teljesen felelőtlen, alogikus morálnak, mely transzcendens, okokon fölüli parancsokon, a vak fegyelmen, kategorikus imperatívuszokon, a "ne kérdezd, miért?"-en alapul. A németnek - mely, az olasszal éppen ellenkezőleg, katonás nép és fegyelemre termett - való volt az ilyen filozófia, s világnézeti alapját képezhette az általános védkötelezettségnek, ennek a (különben nagyon átkos) porosz találmánynak, de általában annak a hatalmas porosz fegyelemnek is, melynek áldásait naponta érezzük e háborúban; de melyet egy kevésbé fegyelmezett nép sem megérteni, sem megemészteni, sem tisztességes gyakorlatba átvinni nem tudna.

Egyébiránt a veszedelmes világnézet nem állt meg e ponton. Amint a logikumok tekintélye csökkent, a tényeké viszont emelkedett: s a tények filozófiája fatalisztikus. A világ nem ésszerű valami: tényeibe bele kell nyugodnunk bárminők legyenek. E gyökérből származott már a XIX. század első felének pesszimizmusa; e gyökérből Hegelen át a történeti felfogás. A történetet nem szabad ésszerűség, nem célszerűség szerint kritizálnunk: hanem immanens szempontokból nézzük: a történet erők küzdelme, vak erőké; s az eseményeknek megvan a maguk külön logikája. E felfogásokból diadalmasan kellett kibontakozni a tényjognak, az erősebb jogának. A pesszimisztikus hangulat, mely e nézeteket eleinte színezte, még a régi, racionális erkölcs maradványa volt: mikor végre minden sajnálkozást elvetettek, megszületett az önzés és erő korlátlan jogait hirdető Stirner-Nietzsche-féle filozófia. És ne feledjük, hogy Nietzsche morálja legtökéletesebb mintaképét Itáliában találta meg: Cesare Borgiát.

És sehol nem népszerűbb ma Nietzsche filozófiája, mint Itáliában.

És minden modern, alapjában destruktív filozófia. Az antiintellektualizmus elöntötte az egész mai gondolkodást, és a legkomolyabb szellemektől a legkevésbé komolyakig, a népszerűek mind, angolok és franciák, Bergson úgy mint Boutroux, Royce mint a pragmatisták, mind egyet hirdetnek: az ész sohasem képes megérteni, annál kevésbé kormányozni a világot: a cselekedet csak a fontos, az intenció, az életlendület!

Íme ezek a világnézeti alapjai egy ily nagy, esztelen háború lehetőségének, amilyen ma pusztít ős Európánkban. Fatalizmus és szabadság tana, pesszimisztikus megnyugvás és erőtől duzzadó cselekvésvágy, a múlt logikátlan hatalmának bergsoni megértése és elismerése és a múlt ésszerű moráljának nietzschei megvetése: a legnagyobb ellentétek összejátszanak ugyanazon eredményekbe, s amint mély gyökereik kiválaszthatatlanul össze vannak bonyolódva, úgy magas ágaikat ismét egybefonják, minden filozófia legjobb próbaköve cselekedeteinkre való lehetséges hatása: hogy kellene megítélni e kor bölcseletét, mely a legnagyobb bűnök lehetségéhez hangulati alapokat teremtett!

De nem feladatunk az ítélkezés. Gondoljuk el nyugodtan, indulópontunkhoz visszatérve, minő hatással lehet ez a világnézet egy gyerekre, aki kalandokra vágyik, egy blazírt vén gyerekre, aki mindig új izgalmakra vágyik, egy felelőtlen, lelkiismeretlen, meggondolatlan gyerekállamra. És ezen a helyen fogjuk megérteni a futurizmust. Itália ma egészében, futurista állam. Már két évvel ezelőtt, a tripoliszi háború idején, merhetett írni Marinetti "Itália nagy futurista pillanatáról": cette grande heure futurista de l'Italie, és az olasz kormányról, "az olasz kormányról, mely futurista lett": le Gouvernement italien, devenu futuriste! Ma százszor inkább volna még helye e beszédnek. Az a mozgalom, mely Itáliát e háborúba sodorta valóban lényegileg futurista mozgalom, bár ennek csak részben ébredt tudatára és bár Marinetti (végre a futuristákról stílszerűen beszéljek) megpukkad dühében, hogy az ő szerepét a vén D'Annunzio vette át.

Mi az a futurizmus? Szellemi apacsság. Hallgassuk csak megint a kiáltványt: ...Nous, Futuristes, qui, depuis deux ans, bravant les sifflets des Podagres et des Paralytiques, glorifions l'amour du danger et de la violence...

A futurista vén gyerek, vágyik a veszélyre és az erőszakra mint a gyerek a robinzonádra. Rombol mint a gyerek. Jaj az országnak, mely futurista kezekbe jutott: a futurista örül a háborúnak, örül embertársai szenvedésének, halálának: csakhogy neki látványt, izgalmakat nyújtson. Örül, mint a gyerek, aki kacagva nyúzza meg a békát. Csakhogy az apacs nem innen, hanem túl van már erkölcsön, szereteten: nem azért nem törődik bajjal, halállal, mert nem ismeri még, hanem mert eltompult már, mert nincs értéke az életének, mert nem tud találni máshol új izgalmat. Kultúra van mindig az apacs mögött és kétségbeesés, vénség és betegség álcázódik a pajzán kölyökben s megérthetjük őt, de semmi kegyelmünk nem lehet iránta, mivel közveszélyes: nemcsak a saját életét veszélyezteti, hanem ezer egészséges s derék emberét, akiknek még érték az édes béke s a gyönyörű élet.

... Glorifions l'amour du danger et de la violenee, le militarisme, le patriotisme, la Guerre, "seule hygiene du monde et seule morale éducatrice"...

Mily csodálatos, ahogy a legtombolóbb futurizmus és a legósdibb konzervativizmus találkoznak a militarizmusban és nacionalizmusban! Valóban a modern nacionalizmus (motívumaiban és veszélyességében) hasonlítható az apacssághoz és a legapacsabb nemzetek - első sorban éppen az olasz és a francia - leginkább nacionalisták. A jóhiszemű nacionalistáknak, minden nemzetben, meg kellene gondolniok magukat, mikor észreveszik, milyen társaságba jutottak. Halljuk csak más helyen Marinettit:

... nous invitons le Gouvernement, a immensifier toutes les ambitions nationales, en méprisant les stupides accusatons de piraterie et en proclamant la naissance de PANITALIANISME.

Az olasz kormány nagyon méltón megfelelt e felhívásnak azóta.

Milyen más, igaz-e, például a magyar hazafiság! Milyen szerény, milyen tisztességes, és mennyire nem nacionalista! Nyugodt konzervativizmussal szereti ezeréves földjét a magyar, nem kapkod újdon, ingó szerzeményen, senkitől nem akar elvenni semmit, ezen a háborún ő talán az egyetlen nép, mely nem akar nyerni. Nem barátja a háborúnak, de bizton bátorsággal engedelmeskedik a nagy kényszereknek, és ó milyen más bátorság ez, mint a futurista hetyke kockáztatás! És merem mondani, a magyar volt az egyetlen nép, mely a háborúban mindvégig megőrizte méltóságát. Mily nemes higgadtság, mily méltóságos józanság jellemzi a magyar érzelmek nyilvánulásait a dühös angollal, a kétségbeesett franciával, az izgága taliánnal szemben! Sőt a német Ernst Lissauer gyűlölet-éneke is képtelenség lenne minálunk. Mikor ifjú fajok barbárokká, kultúrnépek apacsokká válnak, a magyar egyszerre tud művelt és egészséges lenni. Ó úri, okos magyar fajtám, mennyire szeretlek, és még százszor inkább, ha az olaszra gondolok. Ha fáj nekem ez a háború, legjobban annak a sok derék, erős, okos magyar legénynek a halála fáj.

Mert valóban mindenképp felette állunk az olasznak, nemcsak egészség, hanem intelligencia dolgában is. Ezt nem könnyen hisszük talán, mert utazásainkon Itáliának csak a színét látjuk - bár ezen a színen is mennyi a piszok! De csak el kell olvasni valamely elfogulatlanabb olasz jellemzést - egy olyan könyvet mint a Lussanáé - Lettere di illetterati -, mely parasztok leveleit közli (részben diktált leveleket, mert hisz mennyi az analfabéta!) és parasztok feleleteit a kísérletező tudós körkérdéseire: hogy az értelmi és erkölcsi nyomorúságnak olyan példáit lássuk, melyekről Magyarországon sejtelem se lehet. [*]

Ez az egyik véglete az olasz embernek - a másik véglete pedig D'Annunzio.

Ó ahol egy D'Annunzio lehet a nemzet vezére! Egy szószátyár, szenvelgő histrio, egy dekadens költő, a szó legrosszabb értelmében. És milyen irtózatos: a költő aki a modern háború szolgálatába áll. A XIX. század nagy költői a béke apostolai voltak: a XX. század vátesze a hivatalos vérengzést fogja-e hirdetni? Ki marad hát hű az emberiség, a béke és szeretet nagy eszményeihez, ha már a költők is a fegyveres Szörnyeteg zsoldjába állanak? Szerencsére ez nem úgy van és sohase lesz úgy. Akadhatnak D'Annunziók, akik ezrek szenvedésében csak a témát látják a szószaporításra, csak a jó reklámalkalmat mesterkélt dicsőségüknek: de nem akadhat igazi költő ezek között. Ezt már leírták többen, de nem győzhetjük eléggé hangsúlyozni, hogy előre megbélyegezzünk minden lehetséges fiók D'Annunziót, amilyenek nálunk is próbálták felütni könnyű fejeiket, bár bizonyára nem igaz költők és nem igaz magyarok. Ha Kozma Andor - aki ha nem is mély, de igaz költő és igaz magyar - pompázó versekben dicsőíti a magyar hősiséget, nem szabad elfeledni, mit írt 1885-ben a népfelkelési törvényre, és 87-ben a Bismarck beszédéről:

Igaz amit a zord nagyság beszél?
Igaz hogy a fegyverkezés örök?
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ha ez igaz, - az eszmény csalfa köd,
Az élet bús tragédia.
Meghalni kín, létezni szenvedés, -
Születni - nyomorult hiba, -

és akkor nem fogjuk mondani, hogy Kozma a háborút dicsőíti. Bár alkalmat se adna e félreértésre! A háborút dicsőíteni - amit néhány magyar nyelven író másodrangú költő tesz, a hadsereg szellemi szállítói, mint Lengyel Menyhért kitűnően nevezte: - azt mondani, pusztuljanak milliók, mert az nekem egy nagyszerű élmény: a legnagyobb erkölcstelenség. Kétségkívül: a nagy bajok és nagy küzdelmek hozzátartoznak a világnak, mint műremeknek, tökéletességéhez; de csak egy magasabb, nagyon magas, egységből tekintve (ahogyan ma még ezt nem is lehet talán tekinteni) - nem külön és önzőn. Az önzés boldogsága ugyan az egyetlen lehető boldogság a háborúban, és a háború szárnyakat ad az önzésnek, mint minden bűnnek: de vajon a szent dicsőség szárnyai legyenek ezek? Aztán: mély és eszmei küzdelmeket dicsőíteni, igen! - de a hivatalos hatalmak véres versengéseit, mind e D'Annunziók?! A magyar Tyrtaios Petőfi volt; és ugye nem a fegyveres zsarnokság költője?

Egy ilyen nemzet - egy ilyen vezérrel - mint az olasz és D'Annunzio - katona-e és félni kell-e tőle? Nem katona, mert nem férfi: csak olyan mint a vásott gyerek, akinek véletlenül töltött puska akadt a kezébe. Egyetértés, kitartás, fegyelem, minden katonai erény hiányzik belőle, és bátorsága és lelkesülése inkább csak izgalom. És most gondoljuk el, hogy erre a nemzetre az emberi művészetnek legnagyobb kincsei voltak, őrizni, bízva. Mily könnyelműre bízta őket a sors: kincsek rossz őre ez, balga kapzsiságában kockára veti azt, ami nemcsak az övé: sőt elvet csinál a gyönyörű múltnak rombolásából, mint a futuristák. Sokszor felmerült a kérdés: szabad-e bántani az olasz műemlékeket? Kétségkívül, ha ezeket bántjuk, magunk is károsodunk: a magyar Itália-látogató nép és nem lehet feltenni róla, hogy szükségtelen és oktalan rongálja azt ami neki annyi élvezetet okozott; de balgaság volna a jövőből bármit is feláldozni a múltért. Minő kishitűség volna azt gondolni, hogy az emberiség nem tud újakat, nagyobb, szebb dolgokat alkotni a jövőben! Igaz, hogy a műremek egyéni és pótolhatatlan; de az ezrenkint pusztuló emberélet nem még inkább az-e? S nem válna-e teherré az örökség, ha mindig minden megmaradna? Amit lehet megóvjuk: ami elpusztul azon nem fogunk tehetetlenül siránkozni: mi nem akartuk a háborút, bár meggyőzhettük volna szép szóval Itáliát, ezt a vén, vásott gyereket! De csak verésre hallgat, és kész összetörni szép játékait.

 

[*] A kérdezettek közül csak kettő hallotta valaha ezt a szót: egyetem; azokból is az egyik csak annyit tudott róla, hogy nagy városban van. A feleletekből kitűnik, hogy semmi igazi szeretetre nem képesek, hogy a legállatibb élvezeten s az alkoholon kívül egyéb örömet nem ismernek.