Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 11. szám · / · Figyelő

Zolnai Béla: Péterfy-esszék franciául
(René Bichet és Stiegelmár Róbert fordítása)

Mintha valami fátum nehezednék erre a könyvre. Aki írta az esszéket - maga is a tragikus nagy teoretikusa - a saját életét vetette oda utánuk epilógus gyanánt. A fordítók - az egyik, alighogy befejezték, hazament Párizsba és egy végzetes reggelen nem bírták fölébreszteni halálszép álmából. A másik könyveitől rohant a haláltáncba, előbb délre, aztán rossz hír jött róla a Kárpátokból - talán nem igaz -, bár a kezébe adhatnám e szavakat, hogy olvassa ő is. Ezt a három embert az Eötvös-Kollégium hozta össze. Ahol Péterfy tanított - képe a könyvtárszobában - és ahol maradt utána személyes tradíció, melynek terméke ez a könyv is.

René Bichet. Az Écola Normale régi szobáiból, talán éppen a Taine ablaka mellől került ide hozzánk a modern Keletre. Írt egy pár cizellált misztériumdrámát. Vannak kéziratban fordításai Ady Endre verseiből, a Nouvelle Revue Française számára, ahol nekrológot írtak róla. Az első francia, aki előtt megnyílhatott Péterfy egyénisége. Voltak benne rokon vonások. Stíluson, versen és rajzon átfinomult formaérzék; a rajongásnak és szkepszisnek aktív keveréke, az örökös lótás impressziók után, soha el nem érve tudományban, művészetben és életben a bevégzettséget. Keresztülment a klasszikus műveltség iskoláján - mikor a Reinhardt Oedipus királyát néztük a cirkuszban, a görög szöveget tartotta maga előtt - szerette ő is Itáliát és egzotikumokért leutazott Konstantinápolyba. Vagy elővette Giottót, egy praeraffaelita képsorozatot, és lapozgatott bennük, csak a puszta hangulatért. Hitetlen kubista és középkori misztikus volt. Így vitte sorsa a primitív-rajongó Péterfyhez.

Stiegelmár Róbert volt a közvetítő. Ő diplomata szeretett volna lenni és most a világpolitika viharja sodorta el. Kezdte a drámán és beleolvasta magát a szociális tézisekbe. Aztán esztétikus lett és megírt sokat ígérő fiatalos energiával, minden művészeteket felölelő rajongással egy disszertációt Meredith komikum-elméletéről. Végre is a művészettörténetre adta magát. Tanult Münchenben, szemlélődött Firenzében és élt Párizsban. Még csak keresett, de tanárai és barátai már tudták, hogy mi lesz belőle. Vajon mit gondolhatott az orosz gránát előtt, mikor egy kaotikus pillanatban szétomlott benne minden, kép, zene, dráma, magyarságba oltott germán akarat, francia kultúra, quartier latin, orosz balett, szláv misztikumok és egy diadalmas élet összes csírázó gondolatai.

Soha könyv rosszabbkor nem jelent meg. Lezárták a francia határt éppen akkor - a múlt tavaszon -, amikor a magyar esszék helyet kértek a Sainte-Beuve irodalmában. És a franciák amúgy is nehezen fogadnak be valamit, ami idegen.

Péterfy Jenő élete és írásai határozottan élmény volt az ő nemzedékének. Az ő rejtelmes egyénisége - hamleti lélekben fausti vágyak -, a belső meghasonlás tudomány és művészet között - tragédián és lírán kezdte ő is -; és az a forrongó alkotóerő, melynek néhány esszé volt a csapadéka: mindennek szuggesztív hatása átrezeg a róla írt emlékbeszéden és előkelő nekrológokon. Riedl Frigyes meleg vonalakban, szembeszökő vonásokkal rajzolta meg friss portréját. Ezen a képen már nem is lehetett változtatni, csak részletesebben kidolgozni. Ezt az egyetemes és a részletekben is művészi föladatot Angyal Dávid életrajza oldotta meg. Tíz évvel halála után már disszertációba sűrűsödik a Péterfy hagyománya. Péterfy-hangulatnak nevezhetnők a kritika levegőjében utána maradó emléket, melyet Szilas Vilmos érzékített meg egy görög ihletettségű beszélgetésben. (Nyugat, 1909) Ilyen irodalmi temetés költőnek is kevésnek adatott.

Péterfy életmunkája csupa líra és intenció. Szintetikus odaadással szemlélni; megérteni a formálást; utánaérezni a tartalmat; és leírni a hideg megfigyelésekbe kövült hangulatot, mint valami impresszionista a színfoltokat.

A külföld számára a Dante-esszé a legjelentősebb. Reveláció lehet odakünt is. Az olasz "vertu primitive" termékeny illúziója jut itt művészi kifejezésre. Nem a Dante mélységeibe tekint Péterfy, hanem a fölszínen úszó csöppeket veszi tenyerére, hogy gyönyörködjék bennük. Dante világkölteménye kiépítésében még a gótikus képzeleté, de a külszínén már a reneszánsz gazdagsága csillog. Péterfy nemcsak a betetőzött épület konstrukcióját tudta megértetni, hanem - amikből fölépült - megérezte az elemekben is, vonalban, színben és szóban a művészetet. A költészet legelőször is a szavakban ütközik ki. Szavakban, sőt hangokban való gyönyörködés nélkül nincs vers és nincsen kritika sem. Ahogy a színérzék és a vonal primérebb a kompozíciónál. Les mots n'en sont point encore usés - halljuk a Dante verseiről. A szavak is születnek és öregszenek, polgárjogot nyernek és száműzetnek az irodalomból, bevonja őket egy hozzátapadó hangulat, mely aztán berozsdásodva tönkretompíthatja a gondolat csengését. A stílusnak ezt az örökös történeti hullámzását láttatja Péterfy a Dante fázisán, ahol a szavaknak még megvan az ősi konkrét hangulatuk és természetes ízük. A vezető maga is hozzáhasonul a tárgyához. Vizuális képzetekkel és festői emlékekkel átitatott stílusa mintha a reális francia nyelven még konkrétebbül hangzanék. A fordítás szeretettel és egységesen végigvezetett stílusérzékkel készült, megőrzi nemcsak a képeket, a hangot is. De azért - bármennyire könnyen adja is föl a tömörségeket - sápadtabb és színtelenebb az eredetinél. Ahogy például a "dajkamese" mögött több érzelemasszociáció van, mint amit a közhasználatú "légende" fölidéz. Ez nem a fordítás hibája, hanem a Péterfy érdeme.

A kiválogatás még három idegen tárgyú esszének juttatott helyet (Aristophanes, A tragédiáról, A XIX. század francia filozófusai). Tekintettel a külföldre, föl lehetett volna venni a rövid rajzokat Ruskinról, Ibsenről és Emersonról, kinek esszéi: "egy költői ihletű gondolkozó rapszódiái." Talán a Kemény-esszé helyett, bár érthető, hogy erről nehéz lett volna lemondani. Itt látjuk gyönyörködni Péterfyt a tragikus érzelmekben, éppúgy, mint előbb a könnyelmű formákban; itt halljuk, hogy a regényírás gyökere életfölfogás és világnézet. Örömmel olvassuk franciában az Eötvösről, első európai írónkról, szóló esszét, melynek tárgya - a "Karthausi-hangulat" - belekapcsolódik a világirodalomba.

A Péterfy-esszék a Huszár Vilmos vállalatának (Bibliothčque Hongroise) egyik legértékesebb kötete. Igaz, hogy francia publikumra nem egyhamar lesz kilátás. De majd a németek közt akad, aki elolvassa Péterfyt franciául.

Álljunk meg egy percre ennél a könyvnél, mely torzó-életek sírkeresztjéül a kultúra energiájának megmaradását hirdeti.