Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 11. szám · / · Figyelő

Relle Pál: Szó és szoknya

Az úton, Budapest és Bécs között eszméltem rá, mennyire külön állnak a mostani fergetegben az egyes városok. Budapest és Bécs között még legnormálisabb a vasúti forgalom és mégis, mintha légüres tér terpeszkednék a két metropolisz között. Vonatok jönnek-mennek, mint azelőtt, de mégis másként. Ezek a vonatok hozzák-viszik a háborút és édeskevés a közük az élet mindennapi menetrendjéhez. A gyors, mely engem is visz, tele van háborúval. - Semmi egyébbel, csak háborúval. Egyetlen katona sem ül a kupémban, mégsem esik egyébről szó, csak a háborúról. Egy éltesebb hölgy, ki imént még arra kért, tenném be az ablakot, azután meg, hogy tenném el a cigarettámat, ez az óvatos, nyakig bebugyolált és halkan köhécselő hölgy egyébről sem beszél, csak a háborúról. Azt mondja: Hindenburg és hessegeti orra elől a füstöt. Offenzíva: mondja és köhécsel finom batiszt zsebkendőjébe. Csendesen, öregasszonyosan ül a bársonyos kuckóban és közben, mint női Rapoli zsonglőrösködik a háború terminus technikusaival. Mellettem egy fiatal ember, nyilván diák még, mamájának taktikai előadást tart a rajvonal előnyeiről a régi, tömött sorokkal szemben. És így tovább. Csupa háború. Jómagam nem szoktam ismerkedni a vonaton. Most háborúról beszélek. Rettenetes mennyit beszélek. Versenyt kelepelek a vonat kerekeivel. Gépfegyver vagyok húsból és vérből. Borzasztóan! Csupa háború. Háború, háború!

*

És ez bizonyára így van az előttünk, s utánunk robogó vonatokon is. Azokon is, melyek szemközt rohannak el. És bizonyára így volt ez tegnap is, tegnap előtt is, amióta tart a háború és így lesz holnap, holnap után is, ameddig csak tart a háború. Pesttől Bécsig, Bécstől Pestig és a föld valamennyi városa között. Ahányan a fülkében ülünk, mind Bécsbe megyünk és senki se beszél Bécsről. Semmit se viszünk Pestről Bécsbe és egésze bizonyos, hozni sem fogunk semmit. Rá kellett eszmélnem: Budapest és Bécs között megszűnt a személyes érintkezés. Szörnyen messzire kerültünk egymástól. Budapest, azután négy és fél órán át semmi. Aztán Bécs. A háború előtt - valahogy, így érzem ezt most - a két város folytonos eszmecserét folytatott egymással. Beszélgettek egymással. Minden vasúti kocsi egy szó volt, minden vonat egy mondat és amint sűrűn ide-oda rohantak, kifejlődött az a dialógus, mely annyi közös tartalmat adott a két fővárosnak és annyi ellentétet szított közöttük. Most a háború erőszakos témája fekszi meg beszédjök acélfonalát: a csillogó síneket. Még két emberi lény ült a fülkében. Ezek egyáltalán nem beszéltek. Csak fogták csendesen az egymás kezét és ölelkeztek ujjaikkal. Ezt is diszkréten, hol egy pléd, hol a muff alatt. Ha nem is nászutasok, de fiatal házasok lehettek. Nyugodtan ültek egy helyben egész úton és egyszer sem mentek a folyosóra. Ezt pedig nászutasok meg nem állják. Már a magyar határon túl, túl Marchegen a férfi odahajolt a feleségéhez és kérdezett tőle valamit. Elég halkan ahhoz, hogy meg ne értsük, mit kérdez és elég hangosan, hogy meghalljuk: franciául beszél. A vonaton az ember önkéntelenül megereszti a hangját és ez az úr nyilván azt akarta, hogy más meg ne hallja a kérdését. Ehhez joga volt. Egy osztrák úr azonban szörnyen megharagudott és magából kikelve tiltakozott a francia nyelv ellen.

- Természetesen - mondta -, itt már mer franciául beszélni. Ausztriában mindent lehet. Magyarországon agyonverték volna ezért. Szégyellje magát!

A fiatal férj nagyon finoman - az osztrák úrtól németül, tőlünk meg magyarul - bocsánatot kért; igazán nem akart megbántani bennünket. Ezzel az ügy el volt intézve.

*

De ... Valamire önkéntelenül gondolnom kellett. Furcsa, hogy az embert a legvilágrengetőbb események sem változtatják meg. Mindig és egyre csak a szavakon nyargalnak. Budapesten az összes francia feliratokat lekaparták (az óvatosabbak és előrelátók csak leragasztották), de a táblák mögött vígan és buzgón árulják tovább a francia portékát, brillantintól és púderpamacstól, champagne-i borig és mustárig. Az ember megeszi, megissza a franciát, használja tárgyait, szellemi és ipari termékeit, de nyelvükért beveri a fejed. A lényeget megbocsátják, de a szavakért inzultálnak. Márpedig igazán nem tudom, mért nagyobb bűn az, ha a franciák nyelvét használom, mint az például, ha az ő szintén szellemi tulajdonukat, a repülőgépet használom? Mért hazafiatlanság franciául beszélni és mért nem hazafiatlanság Pasteur szerével beoltani a veszett kutyától megmart embert? Mért szabad angol gallért hordanom, angol reggelit ennem, az angol higiéné szerint borotválni az arcomat és legalább szabásra, stílusra tovább hordanom a "Taylor for gentlemen" divategyenruháit? De angolul beszélni nem szabad. A tenisz, a futball, a lóverseny - mind az angol testi- és sportkultusz találmánya - nem bűn. De egy szó szerint idézett Shakespeare mondatért jaj nekem és neked. A gőzmozdonyt, a Westinghause-féket, a gőzekét, a dreadnoughtot használhatom, de egy kiruccantott angol szó: hazaárulás. És így tovább. Nem így van, mondják, akik ilyen dolgokban finomabban tudnak disztingválni nálam. Ostobaság lenne nem felhasználni azt, amit ők jobban tudnak, mint mi. Ha jobb a boruk és jobb a mustárjuk, igyuk, együk meg. Ha tudnak repülni, repüljünk mi is. Ha jobb a ruhájuk, hordjuk, ha az ő ekéjük jobban szántja a földet, hajójuk jobban szántja a vizet, hát szántsunk mi is az övékkel. Nagyon helyes. De ha humorista lennék, feltétlenül azzal felelnék ezekre az argumentumokra, hogy hát valahogyan úgy van, hogy franciául is ők tudnak jobban, meg angolul is. Ezzel a két világnyelvvel épp úgy messzebbre juthatok, mint repülőgépeikkel és gőzmozdonyaikkal. Mért ne használjam tehát? És, mert háború van, annál inkább, miért ne használjam?

- ha ön annyira haragszik most mindenre, ami nem a miénk - mondottam felháborodott osztrákomnak, ki éppen egyiptomi cigarettára gyújtott - mért ne dobja ki az ablakon ellenséges cigarettáját?

- Ugyan kérem - felelte -, nekem ez már a háború előtt megvolt.

- És mit gondol? - folytattam. - ez az úr pont a háború kitörése után tanult meg franciául? Sietve és csak azért, hogy önben hazafias felháborodást keltsen? Ön nem dobja el cigarettáját, mert már megvolt. De ő dobja el magától a francia nyelvet, holott az is megvolt és nyilván nehezebben szerezte meg, mint ön a cigarettáit.

- Nem úgy van. Én azzal már nem ártok Angliának, miután már kifizettem, ha el is dobom a cigarettáit. És, miután pénzemet vissza nem adják, hazámnak se használok, ha eldobom. Inkább elszívom.

- Nagyon helyes. De az az úr, ártana Franciaországnak, ha, miután megtanulta és szellemi összegben ki is fizette, eldobná magától nyelvüket. És használna Magyarországnak, hogy miután a tandíjat már vissza nem kapja és agyából, lelkéből ki nem tépheti, mégis eldobná magától a francia nyelvet! Nem okosabb, ha tovább szíjja, akarom mondani, ha tovább használja? Elvégre akárhogy is van, Moličre mégis csak ér annyit, mint Morris et Comp!

*

Nem emlékszem és nem is fontos, miként végződött ez a diskurzus. A vonat robogott tovább és Bécs után még intenzívebben kellett éreznem, amit már Pest és Bécs között éreztem, azt, hogy a háború széttépte mindazokat a kötelékeket, melyek a békés világot falutól faluig és várostól városig egybefűzték. Most minden állomás egy külön ország. Ha egyéb nem, gyanakvó tekintetek vámolnak: Ki vagy? Honnan jössz? Mit viszel? Ártatlanul és szabadon is érezned kell: csempész vagy, rab vagy! Semmi, senki ezeken a határokon át nem jöhet, amit-akit a háború nem akar. Ne, hogy árucikknek, de ha kell egyetlen francia szónak is útját állja. Szuronyok ás ágyúk őrzik most a vámvonalakat. Valóságos finánc-aknavonalak zárják el a nemzetközi közlekedés útját. Ezt tudva és érezve egyáltalán nem lepődtem meg, amikor az olmützi Oberringen - az olmütziek korzóján - újdonsült ulánus-önkéntesek társaságában harang formájú szoknyákat láttam sétálni. Rövid, bokorugró aljakat és így tovább. Olmützi divat, gondoltam és mosolyogtam egyet a morva nők kényszer kitalálásán. Aztán eszembe jutottak a háborút szállító vonatok, az Európát felszántó lövészárkok, Párizs. Miként kerülhetne most ide Párizs? Szegény, kis olmützi nők! Tehettek-e egyebet? Divat nélkül nem tudnak élni; kitaláltak egy külön divatot. Elvégre a nők Olmützben is csak nők; a hiúságnak Olmützben is csak nő a neve. "Frailty thy name is woman": ahogyan Shakespeare mondta. Bocsánat!

*

Visszajövet azután Bécsben meglepetten láttam... A szűk szoknyák között végigröppen egy "Glokni-alj" és senki sem csodálkozik, senki meg nem fordul. Hölgyem gőgös, hosszú léptekkel sietett a még szűkszoknyában tipegő bécsi "spiess" nők között. Éreztem: ez Olmütz diadalútja a bécsi flaszteron. Később, a belváros felé egyre szaporodtak a hosszú léptű nők és egyre fogytak a tipegők. A Ring-en Olmütz egyszerűen lelépte Párizst. A szűkszoknyás, tipegő, tavalyi Párizst. "C'est la guerre" gondoltam magamban, de köteles fennhangon azt mondtam:

- Das ist der Krieg!

- Nein; das ist die neue Mode! - felelte pincérem és mosolyogva tette elém a jó kövér bécsi mellange-ot, mellette a hadikenyérnek nevezett kalácsot. Tehát bécsi divat, nem olmützi. Bécsből került Olmützbe, nem Olmützből Bécsbe. Értem. Csak egyet nem értek és ezt tour-retour nem értem: - hogyan...?

*

Itt Pesten, a Nyugatinál, már százával harangoztak felém az új szoknyák. Egyik pesti hölgyismerősömet azonnal meginterjúvoltam:

- Mondja, nagyságos asszonyom, hogyan került ide ez az új bécsi divat?

Kurta, gúnyos mosoly előzte meg a feleletet:

- Hogyan? Hát hogyan? Párizsból! Egyenesen Párizsból.

- Párizsból. És az ön kosztümje?

- Az is Párizsból. Ez egy eredeti Lafayette.

Nagyot nyeltem.

- Eredeti. Párizsból. És, ha szabad kérdeznem... Vonaton? Vagy, hogy!...?

A hölgy kacagott:

- Nem. Repülőgépen. Maga csacsi! Most is a modisztinemhöz megyek. Valószínűleg megkapom a legújabb Paquin-kreáció egy "schnitt"-jét és talán egy Printemps-modellt is. Csak nem gondolja, hogy egy kosztümmel fogok kinyaralni!?

- Nem, ezt nem gondolom, de...

Egész őszintén hüledeztem és ezt is nehezen tudtam kimondani:

- Hogyhogy...

- Hogyhogy? Mit akar még?

- Csak egyet. Én most utaztam... láttam... minden csak háború... senki se be, se ki... egy idegen szó se... és ezek a ruhák, ez a sok ezer ruha, vagy schnitt, vagy tudom is én mi... hogy kerülnek ezek ide?

- Egyszerűen. A modisztinem tavasz előtt már kétszer is utazott Svájcba. Odautaznak a párizsiak is. Aztán onnan hozzák haza a modelleket is, a schnitteket is. Pestre, Bécsbe, meg bizonyára Berlinbe is.

- Meg Olmützbe is?

- Hogy' jut éppen Olmütz az eszébe? Bizonyára oda is; meg mindenhová, ahol csak divat van a földön.

Egy határozottan lenéző mosoly és a hölgy eltűnt Madame N. Kirakata mögött.

(Megjegyzem: a címtáblán valamennyi francia felirat le volt ragasztva. A "Madame" is.)

*

Ebben a pillanatban az egész háború felbuggyant a torkomba, mint a novellahősökben az a bizonyos nagy érzés. Amikor a szívüket a torkukban érzik ketyegni. Azt hiszem ebben a pillanatban minden eszembe jutott. Eszembe jutott az a piktor barátom, aki Enghienből augusztus 13-án írt haza, Pestre hosszú levelet és március huszonegyedikére - amikorára a levél megérkezett - csak annyi maradt meg belőle, hogy: "jól érzem magam." Több semmi. Egy sor sem. Eszembe jutott, hogy egy elsuttogott francia mondat nem tudta átcsempészni magát a magyar-osztrák határon, de a párizsi divat...! Idehaza angol Linotype-on kopogják ki a magyar újságot, de egy épkézláb angol jelentés álruhában is csak nagynehezen tud átszökni határvonalainkon. Rendjén van. Háború van. A Maas és a Mosel mentén és végig a belga tengertől a Vogézekig ezrével halnak mg az emberek, de egy tapodtat alig tudnak közeledni egymáshoz. A mazuri tavaknál sok százezer orosz merült el az örök fürdőben, de nem látta meg Berlint és nem taposta a porosz földet. A Kárpátokban vagy félmillió orosz zúzta be fejét Alföld utáni vágyában, de egy magyar kalászszemet sem tudott a két ujja közé morzsolni. És a tengeren? És a levegőben? Minden angol hajó meggyón és búcsúzik az élettől, mielőtt a túlsó partra indul és a francia fantázia, mely gépszárnyakon röppent a nap és a csillagok felé, egyetlen lélegzetnyi levegőt nem tudott elhódítani a németektől. De a divat finom, fehér keze, a párizsi Maison de Luxe-ok kacér hatalma nem ismer akadályt, se halált, se háborút. Paquin könnyűszerrel éri el, amit nemhogy Joffre, de Hindenburg zsenialitása is alig tud elérni: áttöri a legerősebb hadállásokat is. Ami Potsdamnak és a Ballplatznak is lehetetlen, gyerekjáték a Rue de la Paix-nek. A srapnel és gránát elvághatja a trén útját, megállíthatja a legerősebb hadsereget is, ha kell az egész életet, de a divatot soha... ha egyszer itt a tavasz és jön a nyár. Elgondolni is dermesztő és nevetséges. A világ vérben forog, vassorompók zárják el a nemzeteket, Anglia kiéheztetni akarja Németországot és hajóbilincseket rak a tengerre, a német határon még egy francia golyó se repülhet át, hogyha egyéb nem: egy német katona szív el ne fogná. A revanche-vágy még az elszászi földet se tudta megcsókolni, de a párizsi szoknya ott ring Berlinben, Bécsben, Pesten, túl az angol blokádon és a német tengeralattjárókon: Londonban, New-Yorkban és San Francisco-ban, áttörve a kárpáti szorosokat: az orosz-lengyel városokban és átúszva a mazuri vérfürdőt: Lodzban, Varsóban, Moszkvában, Pétervárott és azon túl és innen, mindenütt. Még Olmützben is. Aminthogy, ha el nem esik, nyilván a cernírozott Przemyslbe is bejutott volna.

*

Nem tudom: megilletődni, vagy felháborodni, sírni-e, vagy kacagni kellene ezen? Van valami gigantikusan monumentális és valami megdöbbentően kicsinyes ebben. Mint mindenben, ami alacsonyrendű, mint a gyarlóság és fenséges, mint a nő. A férfi ilyenkor rettenetesen érzi a maga felsőbbségét, de a lelkében udvarias megadással - mit is tehet egyebet? - fejet hajt a legnagyobb hatalom, a legerősebb erő: a gyengébb nem előtt.

*

De az életben még egyszer találkozom osztrák útitársammal, azzal, aki annyira felháborodott a néhány francia mondaton... ezt megmondom neki. Meg én!