Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 11. szám

Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok

A nagy háború után mindenki gyökeres és azonnali változást remél, mert elviselhetetlennek érzi a gondolatot, hogy mikor borzasztó áldozatokat hozott az emberiség, azért cserébe ne kapjon valami jót is - mindenesetre olyat, ami közszellemben és közérzésben egészen mélyreható változásokat idéz elő, mely kizárja majd a jelenlegi katasztrófa megismétlődését. Mondom, a közérzés, vagy a közóhaj a rögtöni változás mellett van, melynek mindjárt be kellene állani, amint megszűnik a háború. Úgy képzeljük, hogy a világ történetében egy véres folyó fogja jelenteni hogy meddig tartott a régi korszak és mikor kezdődött az új - mint a térképen egy veres vonal, mely élesen elhatárolja a két területet. Én - fájdalom - nem tudok hinni az ilyen hirtelen változásban; az emberek tartósan és ameddig csak lehet, ragaszkodnak életük régi rendjéhez s minden igyekezetük amellett van - most is, a háború kellős közepében - hogy fenn kell tartani az élet rendjét, úgy amint a háború előtt volt. Még a gondolkozás azonnali átalakulásában sem hiszek. Lesz, hogyne lenne majd egy nagy evolúció - de jóval később, mint gondoljuk - lassan fog érni s egyszerre fog kirobbanni. Ebben a gondolatban megerősít most az, amit egy eléggé tiszta látású franciánál De Vogüénél olvasok, az orosz regényről írott tanulmányában. Engedjék meg, hogy e sorokat leközöljem. "A nagy szerencsétlenség után sokan azt képzelték, hogy a nemzeti szellem egy csapásra meg fog változni és hogy az irodalom is tanúskodni fog e megváltozás mellett. Akik ezt hitték, nagyon rosszul ismerik a történelmet és a természetet, amelyek lassan működnek. Emlékezzünk vissza a forradalom borzasztó megrázkódtatásait követő évek "múzsájára", tovább senyvedt és minden pontban egészen olyan volt, mint közvetlenül a nagy dráma előtt. Reá nézve a világ nem mozdult. Chateaubriand csak hat évvel a rémuralom után lép ki az irodalom küzdő terére és egyetlen kivétel marad; a hatalmas irodalmi mozgalom, amely a francia szellem nagyszerű átalakulását megcsinálta, csak húsz évvel később nyilvánult meg. Ez onnét van, hogy a katasztrófák nem oktatják és nem módosítják már érett korú szemtanúikat - ezek hívek maradnak szokásaikhoz, előítéleteikhez és a rutinhoz. A katasztrófák megmagyarázhatatlan módon hatnak a még gyönge képzelmekre, a gyermekekre, akik még sokkal nagyobbnak látják, rájuk meresztvén azokat a szép bámuló szemeket, amelyekben minden látvány megnövekedik. Ezekből a kicsinyekből férfiak lesznek és bennük megismerjük a vihar gyermekeit."

Okos szavak.

*

Egy elképzelt pamfletből:

Milyen szerencse, hogy az ember nem találta még ki, mint lehetséges az állatokkal beszélni, értelmüket megközelíteni. Nyers és durva módon rabszolgaságába vetett némely állatfajt, mint a lovakat, melyek most tömegesen dögölnek meg a csatatereken, noha korántsem olyan számban, mint az emberek - azután ökröket és a háziállatokat, amelyeket tenyészt és felfal - de például a háború céljaira intenzív módon mégsem bírja felhasználni az állatokat. Voltak tehetséges kísérletezések a régi rómaiak, görögök és barbárok csatáiban... Mithriadesz elefántokat szerződtetett, melyek az első sorokban haladtak s legázolták az ellenséget - a rómaiakban is volt némi ötlet, vad tulkok szarvai közé rőzsét raktak, meggyújtották s úgy bocsátották az égő állatokat az ellenséges táborokra - ugyanezt csinálták a macskákkal, melyeknek a farkait öntötték le gyantával s gyújtották meg - de ennél tovább azután nem tudtak menni, nem találták meg a módját, hogy mint vonják be az állatokat - értelmüknél fogva - az emberiség hadviselésébe. Hiszen ha erre rájöttek volna... Angliában már régen titkos szerződése lenne a sivatag oroszlánjával s most szerződésére hivatkozva kényszerítette volna őket, hogy a törökök ellen akcióba lépjenek. A hiénákat, tigriseket és keselyűket már rég meggyőzték volna arról, hogy nem maradhatnak neutrálisak s hazafias kötelességük, hogy életüket és vérüket áldozzák valamelyik nemzetért. A madarak a levegőben bombákat cipelnének karmaik között s a hollóknak s varjaknak újságcikkekben magyaráznák meg, hogy azért az előnyért, hogy ez elesettek beleit és szemeit megehetik - kötelességük ténylegesen beavatkozni s arra törekedni, hogy élő katonák szemeit is kivájják. Biztos, hogy még a legszelídebb énekes madarakat is arra kényszerítették volna, hogy füttyjelekkel árulják el legalább az ellenséges ütegek helyét, az egereket, ürgéket, vakondokat s a föld alatt élő egyéb csúszó-mászó állatokat pedig felderítő és kémszolgálatokra használnák fel. Fontos lett volna, hogy a tetvek roppant nemzetsége, melyek most rendszertelenül működnek, egységes hadi vezetés alá kerüljön s a nemzetek vetélkedtek volna azért, hogy a számlálhatatlan milliókat megnyerjék. Finom francia és angol államfők külön kihallgatáson fogadnák a tetvek főnökét s a diplomaták mindent elkövetnének, hogy hatalmi csoportjuk számára nyerjék meg a tetveket, melyeknek egy tekintetben még előnyük is van az emberfajta felett - határtalan szaporodás - épességük mellett ugyanis nem lehetne attól félni, hogy a tartalékjuk kimerül. Mint legértékesebb szövetségesek, a sáskák jönnének továbbá számításba, attól tartok, a ravasz Anglia szintén már régen lefoglalta volna őket magának, s most nagy rajokban küldené az ellenséges területekre, hogy a vetést tegyék tönkre s az angol kiéheztetési politikát sikeresen segítsék elő. Ha a sáska, mint hű szövetséges szerepelne, jelleme, harcképessége, megbízhatósága s hadi erényei bő méltatásban részesülnének a legelterjedtebb újságokban - körülbelül ez volna az egyetlen jutalom, amivel kifizetnék őket, de viszont a sáska nemzetség történetében ezek a dicséretek mint hősi és fényes dolgok lennének elkönyvelve. A szúnyogok és legyek hadseregeit a jámbor és nemes ember biztosan megnyerte volna arra a célra - amit különben most ezek az állatok csak dilettáns módon csinálnak -, hogy fertőző betegségek csíráit ültessék át az ellenséges táborokba, központi kolera és tífusz telepekről, melyeket neves bakteriológusok bocsátanának e rovarok használatára. A viperák speciális kiküldetésekkel lennének megbízva, halálra kellene marniok az ellenség egy-egy vezető emberét, vagy neutrális államokban azokat a kártékony férfiakat, akik a békét óhajtják - néhány ügyes vipera, melyek azután különféle legfelsőbb elismeréseket kapnának, igen hatékonyan tudná még sokkal zavarosabbá tenni a diplomáciai helyzetet, s a népek egymáshoz való gonosz viszonyát, mint amilyen az jelenleg, bár ez már nem sok kívánni valót hagy hátra. Különösen szép szerep várna a tengeri halakra, melyek fel volnának szerelve acél fúrókkal és robbanó patronokkal, hogy kárt tegyenek az ellenséges hajókban... ezt a szép álmot az admiralitások előtt megcsillogtatni olyan, mint mikor a gyereknek cukrot mutatnak. Általában mélységes fájdalmat kell érezniök a hadvezetőségeknek a fölött, hogy olyan értékes elem, mint az egész állatvilág, egyelőre még kívül esik hatalmi körükön, nem sorozhatják, osztályozhatják őket, nem parancsolhatják meg nekik előre elkészített tervek szerint a gyilkolást - nem indíthatják meg őket a haladás útján, mely abból áll, hogy kiemelve ősi primitívségükből, mely állapotban csak akkor gyilkolnak, ha élelmük megszerzése végett arra szükségük van -, öljenek, szúrjanak, vágjanak, marják halálra az embereket akkor is, ha erre nekik sem kedvük, sem szükségük nincs, de felsőbb politikai szempontok alapján célszerűnek mutatkozik a tömeggyilkosság. Végső konzekvenciája az állatok bevonásának a harcászatba természetesen az volna, hogy nemcsak az embert gyilkolnák, hanem ők maguk közt is pártokra szakadnának, aszerint, hogy melyik állatcsoport melyik emberi hatalmi érdekkörhöz tartozik s akkor az emberi háborúk betetőzéséül nagyon helyesen, megjelenne az állatok egymás közötti nagyarányú öldöklése.

Az erdőkben és mezőkön a vadak egymásra rohannának. Farkascsordák törnének elő s vérbeborult szemekkel, csattogó fogakkal esnének neki mindenkinek. Az eddig szelíd állatok, a kutyák, lovak és ökrök is megvesznének, a lovak patáikkal rúgnák szét az emberek és állatok fejét, az ökrök szarvaikat belemártanák a belekbe s átütnék vele a tüdőt és a szívet, a veszett kutyák borzasztó vonítással keringenének az utakon és mezőkön, átharapva mindent, ami elébük akad. Minden állat előbújna a talajból, az öldöklés és ártás őrült vágyában - kígyók és varangyok másznának elő s fecskendenék mérges nyálaikat az emberre és egymásra - egerek és patkányok százezrei futkosnának a mezőkön és az üres házakban, szétrágva a sebesült s magával tehetetlen emberi s állati testeket, azután vad gomolygásban egymást marva kavarodnának össze, míg mind meg nem döglene s viszont az ő holttesteikből giliszták és férgek bújnának elő s kezdenék a csatát. A levegőben ragadozó madarak kóvályognának s vastag csőrük irtózatos ütéseivel léket ütnének az ember s álltai koponyákon, hogy kifolyjon az agyvelő, az erdők megtelnének a madarak rettenetes rikácsolásával, akik kitépnék egymás szemét, nem pihenve addig, míg mind le nem hullanak a földre, a halálos vergődés végső vonaglásában. A vizekben a halak egymásra támadnának s felkoncolt hulláiktól dögletesek lennének a folyók, tavak és tengerek. Mindenféle rákok, rovarok, piócák, százlábúak, polipok, ázalagok, a mélység minden furcsa és csúnya állatja egymásba fúródna, ollóikkal nyiszálva, csápjaikkal a húsba beleragadva, összegomolyodva, míg szívós életük utolsó nedvét ki nem rágják egymásból... a sivatagokban s őserdőkben pedig oroszlánok, elefántok, orrszarvúak, hiénák, párducok öldökölnének s a puskák és ágyúk dörgése s az emberek vonaglása és halálhörgése mellett megtelne a levegő és a mindenség az állatok rikácsoló, fájdalmas és vad ordításával, milliószámra dögölnének meg ők is, bizonyos ügyes diplomáciai sakkhúzások következtében, csakúgy, mint az emberek s ezáltal részeseivé válnának annak a kultúrmunkának, melyet a világ történetében időről-időre a háborúk felidézése által végez az emberiség.

Most azonban mindez csak ábránd. Megmarad a szomorú valóság, hogy az állatok nem kényszeríthetők arra, hogy részt vegyenek az emberiség háborúiban. Nincs hozzá elég eszük, vagy pedig mi nem tudjuk megközelíteni az értelmüket. Az állatvilágból most csupán a bacilusok teljesítménye közelíti meg az ember öldöklési képességét, az emberi perfidséghez tartozik, hogy e hű szövetséges ellen alattomos munkát folytat a laboratóriumokban.

*

Veszik észre, hogy tombol, hogy csavarog a háború hisztériája az emberiség feldúlt idegzetében? Napok vannak és hetek, mikor minden közönybe merül, már fárasztanak a hivatalos jelentések, a háborút belevettük az élet rendes számításaiba, csaknem megnyugodva igyekszünk a napi dolgunkhoz s gondjainkhoz alkalmazkodni. De egyszerre, alattomosan, megrohan és ráz a fájdalom és a kétségbeesés, megint olyan tisztán eszmélünk a borzalmakra, amik a világban történnek, mint a háború kitöréseinek első óráiban. Jajgatni szeretnénk. Azután megint csend. Mérsékelt érdeklődés. Azután hallatlan erős békevágy szakad fel a lelkekben - de mindenkiben a világon! - az emberiség egész tömegében, ez olyan csodálatos tisztán érezhető, mintha egy test volna az egész emberiség s egy pulzuson lehetne kitapintani a szívverését. Ezt érezzük: muszáj, hogy vége legyen, nem lehet, hogy tovább tartson és muszáj, hogy ez a kollektív akarat érvényesüljön a világban. Napokig tart ez az intenzív óhajtás. Nem történik semmi - a háború tovább megy. Az emberek visszasüllyednek közönyükbe. Megint jön egy dühroham. Új lecsendesülés. Közben lelkesedés, reménykedés, az események mérlegelése, főképp abból a szempontból, hogy mikor lesz vége az egésznek. Nincs vége - a háború szinte automatikusan folyik tovább. Kétségbeesett lemondás arról, hogy egyszer mégis csak befejeződik. Azután megint olyan érdeklődés, ami már derűsnek is nevezhető. Azután mindenféle érzések gyors hullámzása. Dermesztő elképedés a világ siralmas butaságán. Megint közöny. És újra elölről kezdődik minden.

A világ hisztériás rohamokban vonaglik - a háború egyenletesen, nyugodtan folyik tovább, a hivatalos híradások, mint egy gramofon lemezei recsegik a sztereotip jelentéseket.

*

- Néha a fejemhez kapok - hogy is van ez? Kérdem, mert nem bírom megérteni a titokzatos őrültséget, mely a dolgokban van és az események tompa egymásutánját. Jobban mondva, az eseményeket amint fejlenek s következnek, meg lehet érteni, de hogy az egész miért történik (nem a reál okokat, hanem a magasabb értelmet kutatom) azzal nem vagyok tisztában. Sokszor azt gondolom, a következő nemzedékért. De ezt gyanakvással kell fogadni - az ember nem az a finom fajta, mely ily távoli és szép célokra nézne. És minden nemzedék gondoskodjon csak önmagáról, elég baja van a saját sorsával, még azt se tudja jól eligazítani, hát mit akar a jövő generációtól. És Isten őrizzen, hogy abba is beleavatkozzon, azzal a sötét ostobasággal, mellyel saját szerencsétlenségét kavarja. Háborúkkal akar segíteni a jövő generáción, mikor egyik háború úgy szüli a másikat, mint a farkas a kölykeit. A mai háborúból ötven év múlva új háború van - ez az atyai gondoskodás a jövő nemzedékről. És ha már a legjobb szándék vezetne is bennünket, mit használ az, az ember sorsa mindig reménytelen volt és marad - a következő generáció csak úgy föld alá kerül majd, mint a mostani -, valami titokzatos hatalom trágyázza velünk a földet... az emberek ki nem élve szűkre szabott életüket, búsan dőlnek a korai halálba.

De hát mégis, miért? Egy jelszó után kapkodok, a régi csaták, szabadságharcok valami szép kiáltása után, a Petőfi és Byron szavai után, és az igék után, amelyek azt mondták, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség, és amelyek valami felszabadítást hirdettek, valami régi jármot vettek le az emberiség nyakáról. Kétségbeesett küzdelemben, vértengerben és könnyben úszik a világ s e temérdek küszködésből az egymással harcban álló nemzetek csak ilyesmiket tudnak kihozni: - "határaink védelme" -, "szövetségesünk érdekei" -, "nagyhatalmi állás" (egyébként mind szent és fontos dolgok), de nem bír megszületni egy kiáltás, mely átharsogjon a világon, a magas cél felé mutatva, melyre a haldoklók megtört szemeiket emeljék.