Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 9. szám · / · Figyelő

Ambrus Zoltán: A drámabíráló bizottság - még egyszer és utoljára

Nem szívesen foglalkozom még egyszer a drámabíráló bizottság ügyével. Már múltkor is - a "Nyugat" április 1-jei számában - megemlítettem, hogy bár a drámabíráló bizottság múltjáról másképpen vélekedem, mint azok a kritikusok, akik a megszüntetett testület működéséről elítélően nyilatkoztak: azt hogy van-e drámabíráló bizottság vagy nincs, nem tartom fontosnak. Következésképpen: egyetértek azokkal, akik azt vallják, hogy erről a tárgyról nincs mért vitatkozni. De múltkor írt cikkem ellenvetésekkel találkozott és ezekre az ellenvetésekre, amelyeket velem is közöltek, annál inkább felelnem kell, mert nem hagyhatom figyelmen kívül azt a rezümét, amely szerint cikkem az egész "színházi és irodalmi közvélemény"-nyel helyezkedett szembe.

1. Úgy látszik, nincsen nézeteltérés arra vonatkozólag, meddig terjedhet a drámabíráló bizottság feladata és hatásköre, de a színházi és irodalmi közvéleményre hivatkozó bírálat azt a már korábban hangoztatott állítást, hogy az igazgató néha kénytelen volt elfogadni darabokat, csak azért, mert ezeket a bizottság már elfogadta, azzal a magyarázattal bővíti ki, hogy: ez ha nem is volt így a szabályzatban, így volt a gyakorlatban, mert a bizottság"igenis elfogadott darabokat" és ezzel "kényelmetlennél kényelmetlenebb szituációba hozta a színházat és az igazgatót, akivel szemben a drámaíró mindig a bizottság e befejezett tényként szereplő elfogadására hivatkozhatott."

Nem így volt. A tévedés érthető, mert a színházi és drámaírói façon de parler gyakran mondogatta, hogy a bizottság "elfogadta" ezt vagy azt a darabot, de valósággal a bizottság soha se volt abban a helyzetben, hogy ezt vagy azt a darabot a színházra, az igazgatóra ráoktrojálhassa és akármit "szavazott meg", akárhogyan "határozott" vagy "döntött" is a bizottság - mert ez is mind csak façon de parler volt - az, amit a bizottság proponált (ajánlott, javasolt), a darab elfogadására nézve "befejezett tényként" soha se szerepelhetett. (A darab visszautasítására vonatkozólag csakugyan volt kivétel ez alól a szabály alól - egy évig - amint már a múltkor említettem.) Még az is túlozná a bizottság szerepének a jelentőségét, aki azt mondaná, hogy: első fokon a bizottság ítélt a darabokról - másod- és legfelső fokon pedig az igazgató vagy helybenhagyta vagy megváltoztatta az első fórum ítéletét - és döntött, ahogy neki tetszett. A bizottság egyszerűen véleményt mondott arról, hogy az eléje terjesztett darab előadható-e (olyan hívón áll-e, hogy valamelyes sikerrel biztathat?), az igazgató pedig választott az "ajánlott" vagy - ha úgy tetszett neki - a "nem ajánlott" darabok közül. Némelyik darabról a bizottság valamennyi tagját meghallgatta az igazgató; más darabokról a bizottságnak csak egy vagy két-három tagja mondott véleményt; akárhányszor megtörtént az is, hogy egyik-másik darabra nézve a bizottság egy tagját sem kérdezte meg az igazgató. (Ez csak Somló igazgatásának legutolsó évében nem történhetett meg.) A bizottságnak vagy a bizottság egyes tagjainak a vélemény-nyilvánítása tehát nemcsak hogy nem kötelezte, de nem is feszélyezhette az igazgatót. Még abban az esetben is, amikor a drámaíró arra hivatkozhatott, hogy a bizottság "elfogadta" a darabot, az igazgató azt felelhette neki, hogy: "A bizottság csak javasol, de nem határozhat; határozni, a darabot "elfogadni" csak nekem van jogom, mert enyém a felelősség" - és ebbe a legkellemetlenebb drámaírónak is bele kellett nyugodnia.

És kétségtelen, hogy a Nemzeti Színház igazgatói mindig csakis olyan darabot adattak elő, amely nekik maguknak is tetszett, amelytől ők maguk is sikert vártak. Ez abból is nyilvánvaló, hogy valamennyien éltek legtermészetesebb jogukkal és számtalanszor megtörtént, hogy refüzálták azt a darabot, amelyet a bizottság előadhatónak mondott. És ha először nehezére esett az udvariasságuknak, visszautasítani azt a darabot, amelyet a bizottság "ajánlott", ebbe mindannyian hamar beleszoktak. Annyira nem feszélyezte őket a bizottság vélemény-nyilvánítása, hogy a bizottság ajánlatának elfogadása ritkább dolog volt, mint a bizottság előterjesztésétől való eltérés; ami különben természetes, mert a bizottság, feladatának megfelelően, minden kvalitásos és egyáltalán előadható munkára ráirányítani igyekezett az igazgató figyelmét, az igazgató pedig ezek közül (vagy más, a bizottságnak meg se mutatott darabok közül) csakis azokat szemelte ki előadásra, amelyektől leginkább remélte a minél nagyobb sikert.

Meglehet, voltak a Nemzeti Színháznak olyan igazgatói is - én nem tudom, hogy: voltak-e? - akik egyik-másik darab balsikere után olyanforma nyilatkozatokat tettek, amelyekből ezt lehetett kiérezni: "Én nem adattam volna elő a darabot... nem bíztam benne... csak azért adattam elő, mert a bizottság ajánlotta"... vagy azt gyaníttatták a már nagyon kellemetlenkedő szerzővel, hogy: "Én előadatnám a darabot... de a bizottság lehetetlenné teszi... a drámabírálók nem ajánlják." De ha ez valamikor csakugyan megtörtént, ha a bizottság, talán nem egyszer, hol bűnbakként, hol mumusként szerepelhetett: a bizottság ebben ártatlan.

2. A közvéleményre hivatkozó bírálat azt mondja, hogy a bizottság minden tagjával elolvastatott minden darabot s "hosszú, hetekig tartó huzavonával éppen azokat a drámaírókat idegenítette el, akiknek már joguk volt ahhoz, hogy türelmetlenek és követelők legyenek s így pozitív kárt okozott a színháznak"... "a megérkezettek, akikre legnagyobb szüksége van minden színháznak, hetekig vártak, míg sor került rájuk vagy elkedvetlenedve vitték darabjukat más, gyorsabb kezű és eszű színházhoz", mert "az arrivé embernek drága az ideje".

Ez is tévedés. A bizottság soha se várakoztatta "a megérkezettek"-et. Az utóbbi időben szabály volt, de addig is, amíg szabállyá tették, az volt a rend, hogy minden ismertebb nevű írónak és minden - bármelyik színházban sikerrel előadott - dráma vagy vígjáték szerzőjének a darabját 24 óra leforgása alatt el kellett olvasnia annak a lektornak, akitől az igazgató véleményt kívánt. Nem tudok olyan esetről, hogy valamelyik bizottsági tag ezt a kötelességét ne teljesítette volna. Különben a darabokat nem a bizottság olvastatta el, hanem az igazgató. Tőle függött, hogy hány bizottsági taggal olvastassa el a darabot, vagy hogy egyáltalán elolvastassa-e egyik vagy másik vagy valamennyi bizottsági taggal. A "megérkezettek" darabjait valamennyi bizottsági taggal elolvastatni nem is volt szokás. Az igazgatók rendesen csak egy-két, legfeljebb három bizottsági taggal olvastatták el az ilyen darabokat (néha eggyel se) és ha a "megérkezettek" kétszer vagy háromszor 24 óra alatt sem kaptak választ, ez nem a megkérdezett bizottsági tagokon múlt.

Igenis, megvárakoztatta a Nemzeti Színház a kezdőket, az előadhatatlan darabok íróit, meg azokat a szerzőket, akiket csak bukások avattak fel ismert nevű jelesekké, szóval azokat, akik még nem érkeztek meg vagy soha se fognak megérkezni. De ezek olyan sokan vannak és olyan sok művel szoktak jelentkezni, hogy mindegyik színház kénytelen őket megvárakoztatni. Nagyon sok dolgot adtak a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának is; bajos volt őket hamar kiszolgálni, pedig mindnek a maga dolga volt a legeslegsürgősebb. Azzal, hogy ezek a szerzők hamarosan nem kaphattak választ, a színház semmit se vesztett, nem vesztettek még ők maguk sem. Hogy ők aztán mint "megérkezettek" panaszkodtak, nagyon érthető. Ki nem tatja magát megérkezettnek?

Igaz, a csakugyan "megérkezettek" is szívesen elidegenedtek a Nemzeti Színháztól vagy nem is fordultak hozzá, de a bizottság ebben is ártatlan (amint a bizottság megszüntetése után ez hamarosan ki fog derülni). Annak ugyanis, hogy mért fordultak és fordulnak szívesebben az első osztályú, csakugyan "megérkezettek" a "gyorsabb kezű és eszű" színházakhoz, egészen más oka van és nem az, amivel ezt magyarázni szokás, hogy tudniillik a drámabíráló bizottság munkájának a lassúsága elkedvetlenítette volna az igazán megérkezetteket és kimerítette volna a türelmüket. A csakugyan "megérkezettek"-kel szemben a bizottság soha se volt, nem is igen lehetett volna késedelmes; az ő dolgaikról, helyesen, nem is igen szokták megkérdezni a bizottság tagjait. Hogy az igazán "megérkezettek" mégis szívesebben fordulnak a magánszínházakhoz, mint a Nemzetihez, ennek két, meg nem változtatható, nagy oka van. Az egyik az, hogy az en suite-előadások rendszerével soha se szakító magánszínházak a siker esetén sokkal busásabb tantičme-ekhez tudják juttatni a szerzőt, mint a Nemzeti, mely a legnagyobb sikert se honorálhatja en suite-előadásokkal, mert műsorából hosszabb időre soha se hagyhatja ki se a klasszikusokat, se a régibb magyar darabokat; se a változatosságot stb. Abban, hogy mekkora anyagi rekompenzációt nyújthat a Nemzeti és mennyivel többet adhatnak a magánszínházak, annál nagyobb a különbség, minél nagyobb a darab hatása. Következésképpen: minél megérkezettebb a "megérkezett", tehát minél több kilátása van a nagy sikerre, annál szívesebben fordul el a Nemzetitől a magánszínházakhoz. A másik ok ugyancsak gazdasági. Az elsőosztályú "megérkezett" egy érdekes vázlattal, egy jó címmel, vagy egy egyszer ígérettel, a szerződésre készséggel öt percnyi beszélgetéssel akkora előleget kaphat a magánszínháztól azonnal, amennyivel a Nemzeti Színház csak a siker esetén és sokkal később honorálja. Újabban a Nemzeti Színháznál is átlátták, hogy előleg nélkül nincsen drámairodalom. De az állami ellenőrzés alatt álló és bürokratikus formákhoz kapcsolt Nemzeti Színháznál az előleg összege korlátoltabb, kiutalása pedig hosszadalmasabb eljáráshoz kötött, több "drága idő"-be kerül, mint a magánszínházaknál. Az elsőosztályú, csakugyan "megérkezettek" lekötése és meghódítása dolgában tehát a Nemzeti Színház egyszerűen nem konkurálhat a magánszínházakkal.

3. Múltkor írt cikkemben nem ismertem el, hogy a bizottság "túlságos elnézése utat nyitott gyenge munkáknak". Csak annyit mondtam, hogy ha minden áron hibáztatni akarjuk a bizottságot, inkább arról lehetne szó, vita, hogy túlságos jóakaratot tanúsított az írókkal szemben, mint ennek az ellenkezőjéről, hogy t. i. útjában állott az íróknak és ártott nekik vagy hátráltatta a dolgukat. Megjegyeztem, hogy amazt a vádat érthetőbbnek találnám, mint emezt, hogy amazt a vádat egy bizonyos nézőpontból - amely nem az enyém - több joggal lehetne vitatni, mint a másik vádat, de nem koncedáltam, hogy a bizottság túlságosan elnéző volt és utat nyitott gyönge munkáknak. Sajnos, nem fejthetem ki itt, hogy mért nem érthetek egyet ebben a pontban a közvéleményre hivatkozó bírálattal. Csak néhány töredezett összefüggésű mondattal jelezhetem ezt. Tehát mindenekelőtt: ha egy munka a bemutatója alkalmával a közönségnek nem tetszik, ebből még nem következik, hogy ez a munka gyönge... még akkor se, ha a sokaságnak később se tetszik... amire, ugye, fölösleges példákat idézni. Másodszor: a Nemzeti Színház egyik hivatása, hogy felkarolja azt az írói ambíciót, mely nem számol eléggé a közönséggel és amely éppen ezért kiszorul a magánszínházakból; a bizottságnak pedig egyik feladata volt, hogy az irodalmi kvalitásokra figyelmeztesse a színház vezetőjét, akinél természetes, ha könnyebben felejtkezik meg az írói kvalitásokról, mint a közönségről. Harmadszor: minden színházvezetőnek és lektornak az a vágya, hogy csupa olyan darabot szemelhessen ki előadásra, amely az irodalom nézőpontjából értékes és amellett számíthat rá, hogy a közönségnek is nagyon fog tetszeni... de ez a két ritka dolog még ritkábban jár együtt. Negyedszer: hogy mi fog tetszeni a közönségnek és mi nem? - ezt senki se tudja előre, ebben mindenki gyakran téved, a közönséget legjobban ismerő igazgató is, ezt csak tippelgetni lehet, több-kevesebb szerencsével, mert a színházi sikert olyan sok, különböző rendű tényező szövi össze, hogy e tényezők között a munka maradandó kvalitása néha csak másod-harmad vagy még alsóbb rangú szerephez jut. (És mert a színházi siker mindig kiszámíthatatlan, mert a színházi sikert semmiféle mesterkedés vagy ügyesség, se a tehetség, se az élelmesség nem biztosíthatja előre: soha se lehet arról beszélni, hogy egy dramaturg vagy egy igazgató valamely színdarab ajánlásával vagy színrehozásával "pozitív kárt okozott" volna a színháznak - annál kevésbé, mert nem lehet elszámolni sem azt, hogy ez vagy az az intézkedés, ez vagy az a darabválasztás mikor mennyi hasznot szerzett, sem azt, hogy egyik vagy másik darabnak mennyit ártottak a darabon kívül eső, színházi vagy a színházon kívül maradó faktorok, amelyek közt ott szerepelhetnek. Az időjárás, a naptári viszonyok, a politikai vagy gazdasági helyzet meg a város vagy az egész világ akárminő kis vagy nagy eseményei.) Ötödször: a bizottságot annál bajosabb felelőssé tenni egyik vagy másik darab bukásáért, mert soha se volt joga semmiféle intézkedéshez, és mert nem lehet kiszámítani se azt, hogy ajánlatának mekkora befolyása lehetett az igazgató elhatározására, amikor ez éppen az inkriminált darabot szemelte ki újdonságul, se azt, hogy a bukásban mennyi része volt az előadással kapcsolatos intézkedéseknek, talán a bemutató időpontjának is vagy más effélének. Hatodszor: a bizottságot csak akkor lehetne jogosan hibáztatni azért, hogy olyan darabokra figyelmeztette az igazgatót, amelyek a közönség tetszését nem szerezhették meg, ha hivatkozni lehetne rá, hogy nem figyelmeztette az igazgatót különb, értékesebb darabokra, melyek másutt, később tetszettek a közönségnek is - ez pedig bajos bizonyítgatni, talán nem is mondja senki.

És ez még nem minden, amiről a bizottság kritikusaival vitatkozni lehetne.

4. Múltkor írt cikkemet még azzal a kérdéssel is bírálták, hogy mért csinálok a drámabíráló bizottság dolgából személyes kérdést és mért azonosítom magamat a bizottsággal, noha én magam is élesen bíráltam több olyan darabot, amelyeknek előadását a bizottság - szótöbbséggel - ajánlotta? Nem csináltam a drámabíráló bizottság dolgából személyes kérdést. Ha a bizottság dolgát személyes ügyemnek tartanám, nem szóltam volna hozzá a megszüntetéséről írt kritikákhoz - egyáltalán sohasem írtam volna és most sem írnék róla. Nekem a bizottság munkájában csak egy hetednyi részem lehetett volna és talán még ennél is kevesebb volt. De éppen azért, mert sokkal kevesebb részem volt a bizottság munkájában, semhogy ez a csekély érdekeltség hallgatást parancsolna rám - minthogy tanúja voltam annak, hogy ez a bizottság milyen lelkiismeretesen felelt meg hálátlan feladatának és hogy ennek a bizottságnak egyes tagjai milyen érdemes munkát végeztek ott, ahol a feladatból talán éppen nekem jutott ki a legkisebb rész -, az igazságérzetem nem engedte meg, hogy jobb értesültségem ellenére is hallgassak akkor, amikor ezt a régebben minden ok nélkül rettegett és most már kivégzett bizottságot tévedéssel teli információk alapján meg nem érdemelt vádakkal illették.

De ha nem hallgathattam el különvéleményemet s most nagyon is hosszadalmasan kellett szólnom, viszont megígérem, hogy a drámabíráló bizottságról ez az utolsó nyilatkozatom.