Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 8. szám

Móricz Zsigmond: Groteszk

Beöthy Lászlónak

A tanító (már hangos, már boros, már nagyokat röhög, igen-igen jól érzi magát és rendkívül paraszt. A hangját mindig kihallani az általános zsibongásból, mert mindenki egyszerre beszél.)

A tanítóné (finomkodó asszony): Kitűnően sikerült, nagyszerűen sikerült kedves.

A tanító: ez mán aztán csőröge magáért azt a fáját!

Ida: Igazán gyönyörű csőröge.

Gyerekek (mind egyszerre): Kérek csőrögét, kérek csőrögét (szünet nélkül mondják, hol egyik, hol másik).

Az asztalosné (áll, leteszi a csőrögés tálat a tanítóné elé): Még egy tojást kellett volna beleütni, de nem volt több itthon.

A tanítóné (megveregeti az asztalosné hátát): Kár lett vóna vesztegetni a tojást. Pompás ebéd mondhatom, dicséri gazdasszonyát!

Ida: Csak gratulálhatok! Nem is jó ha több tojás van benne, nagyon kemény, mi Pesten bizony spórolunk a tojással.

Gyerekek (mind): Kérek csőrögét. Kérek csőrögét.

Az asztalosné (a gyerekek felé fordul, ráordít): Hallgassatok!... (csönd lesz) Mán megsiketülök... ezek a szemtelenek... (tesz a Tanító tányérjára kézzel). Mikor maradtatok éhen te, szemtelen te!... (mézédesen) Tessék, tessék tanító uram, mert én nem tudok ám kínálni! (Inas lógó hajjal somfordál elő a konyhából és sóvárogva nézi a tálat.)

Tanító: Hohó, sok lesz.

Tanítóné (elkapja s felemeli a tányérját): Nem, nem kedvesem, nem kérek többet, máris elrontottam a gyomromat!

Asztalosné: Igazán nem jó?... Nahát úgy sajnálom, hogy még egy tojás hiányzik belőle. De legalább maga Iduskám!

Ida: Jaj kisztihand, én igazán szeretem. (Az asztalosné az ujja hegyével kivesz egyet s a tányérjára teszi, mintha valami nagy ajándékot adna.) Csak egy felet... (eltöri) Majd a felét a kis drágaságnak adom! (Ida kissé affektáló hervadt lány, olcsón, modernül, ízléstelenül öltözve. Szép volt, hiába élt, kár érte.)

Asztalosné (rá sem néz): De osztán ha éhen maradnak, nem én leszek az oka... (Inashoz) Nesze neked is! (Kettőt ad neki, úgy hogy Ida lássa. Az inas örül.)

Gyerekek: Kérek csőrögét, kérek én is csőrögét.

Asztalosné (ad nekik): Na.

Tanító: Éhen maradni! Az vóna csak a derék, ilyen ebéd mellett! Hanem szomjan, azt mán igen ilyen álmos gazda mellett! (Felemeli az üres poharat.)

Asztalosné (az urára néz felháborodva.)

Az asztalos (szórakozottan felugrik): Groteszk... Igazán olyan szórakozott vagyok, mindig elfelejtem (asztalos laza, borzas hosszú hajú, lógó barnás szőkés bajszú, bohémes ember. Halkan, valami öngyilkoló, valami törtéletű gyöngédséggel, gyorsan, kuszánk alázattal beszél.)

Az asztalosné. Hiszen... Tőled lehet is valamit kivárni! Felőle még bor se lett vóna. Én szalasztottam utána... Hát hogy ő nem dohányzik, nem iszik, hát nem is gondol rá...

Az asztalos: Jaj az én poharam még most is tele van.

Tanító: No annál üresebb az enyém, hahaha!... Mer én nagyon tisztelet azt a kínai mandarint! (tanítósan) Kata!...

Kata (felugrik s meglöki a lócát, úgy hogy a gyerekek csaknem lepottyannak.)

Asztalosné (rákiált): Nem tudsz vigyázni? Te állat!

Tanító: Tudsz te kínaiul?

Kata: Igenis nem tudok kínaiul.

Tanító: Nagyon jó!... Értelmes kis lány! Leülhetsz. Én se tudok csak egy szót: Koc-cint-csunk-csak... (kacag s a poharat odatartja, mindenki koccint vele.)

Asztalosné (az urához): Koccintani szabad, de ne igyál!

Tanító: Hogyne inna! Igyon csak barátom!

Asztalosné: Ajjaj, osztán nekem van bajom vele. Nem tetszik elképzelni tanító úr, hogy árt neki az ital!

Tanító: Mert nincs hozzá szokva! Ugye mama, nekem nem árt, én tele iszom magam, mint egy hordó osztán... magától meg van az orvoslása... hahaha... No öcsém (koccint), most kiesszük ám az egész nyereséget! (Kacag.)

Asztalosné: Adja Isten egészségére tanító úr. (Az urához.) No igyál no, nem bánom, neked is legyen egyszer karácsonyod.

Asztalos: Groteszk! (Nevet s kiissza mohón az egész pohár bort. Nevet.) Igazán groteszk!

Tanító: Mer fogadom, az egész vállalat nem hozza be ezt az ebédet, hahaha! Mer meg van ugyan az egyesség, de még kell ám rádolgozni valamit!... A szószéket újra festeni! A karba két új deszkát, azt elfelejtettem mondani!

Asztalosné: De az egyház is fog ám ráfizetni!... Mert az uram elfelejtette, ez az álomkóros, hogy drágább a fa egységára, mint ahogy a költségvetésben ő felvette!

Tanító: Ohhohó, vasz likt dasz pikt!... Írás szerződés.

Asztalosné: No majd megegyezünk hát no.

Tanító: Hiszen csak magával lehetne alkudni, azt a fáját!... (Megveregeti a szoknyáját.) Kapitális egy asszony!

Asztalosné. Hiszen én jobban is megcsinálnám, az igaz!

Palika (az apjához hajol, aki folyvást a feleségét nézte s kényelmetlenül, de már borosan nevet): Apa, apa!

Asztalos: Mi kell kis fiam?

Palika (súgva): Még csőrögét!

Asztalos: Nesze! (Ad neki egyet. Akkor feláll, úgy ülve, két kezébe fogja a gyerek fejét s megcsókolja, s ittas zökkenéssel visszaül. Mindig így csókolja meg a gyerekét.)

Ida (sóvárogva nézi a csőrögét): Igazán nagyon finom!

Asztalos (szíveskedik): Tessék! (Fogja a tálat s oda adja. Ida kivesz egyet.)

Asztalosné. Meg vagy háborodva, (Dühösen.) Talán fenn kezdenéd a kínálgatást. De rájött...

Ida (az asztaloshoz): Oh köszönöm, én nem akarok enni, hiszen úgy jól vagyok lakva... már egész ki kell pukkadni... (Otthagyja a csőrögét.)

Asztalosné: Csak egye meg lelkem, nem sajnáljuk mi a vendégtől, nem vagyunk mi pestiek! (Tanítónéhoz.) Tessék még venni, igazán semmit se tetszett enni!... Felőlem mindannyi ehet, kipukkadásig!

Tanítóné: Nem bírok szívecském, lehetetlen.

Tanító: Mán az igaz, az a tőtött káposzta az nekem is beadott... szuszogni se bírok! Aj, a csak vót ám tőtött káposzta magáér, ahhoz mán gratulírozok! Hányat is ettem belőle mama?

Tanítóné: Hiszen maga ha jó ételt lát, papuska... (Beszél.)

Ida (az asztaloshoz): Pesten azért egészen más... Én ne tudnék megszokni falun.

Asztalos (ábrándosan, fájdalmasan): Jaj bizony Pesten. (Könnyes a szeme, a hangja.) Az volt az én álmaim netovábbja, hogy Pesten éljek...

Ida: Tudja itt ez a sár... (Ráteszi a kezét az asztalos kezére, aki erre összeborzong. Az asztalosné meglátja ezt s a tállal a kezében megáll, megcsóválja a fejét. Szólni akar, de elnyeli.) Sohasem tudnám megszokni a sarat.

Asztalosné: Hát bizony, ilyen kézzel nem való cipőt pucolni. (Kimegy.)

Ida (elkapja a kezét): Hát én bizony manikűrözöm a körmeimet.

Tanítóné: Mit csinál kedvesem?

Ida (mutatja, hogy csiszolja): Manikűrözöm.

Gyerekek (hangosan kacagnak s egymást lökdösik. Inas is röhög.)

Ida: Inkább a körmömet pucolom, mint a cipőmet, ami azt illeti!

Palika: Apa, apa, apuka!

Asztalos: No.

Pali (a fülébe súg): Bort kérek... Apa vegyél nekem olyan kis csacsit!

Asztalos (odaadja neki a poharat): Minek vegyek, itt vagy te!

Pali: Én nem ilyen kis csacsit gondolok, hanem egy olyan nagy szamarat, amilyen te vagy.

Ida: Milyen aranyos a gyermeki naivság! (Az asztalosra néz tüntetően.)

Gyerekek (felkacagnak. Inas bort iszik.)

Asztalos: Csend!... Nézzétek csak!... Te részeges! Milyen mester lesz belőled!...

Tanító (a feleségéhez csöndesen): Miféle ez?...

Tanítóné (elvonja a száját, megvetően legyint): Hagyd.

Tanító (felemeli a poharát, de már bágyadt).

Asztalos (Idához): Nekem most Pesten kellene üzletemnek lenni, s kiállítási bútorokat kellene alkotnom... Hja, ja.

Tanító (harsányan): A jó háziasszonyok egészségére!

Asztalos (felugrik s tele tölti a feltartott poharat): Éljen, éljen... Anya!

Asztalosné (az ajtóban megjelenik): Viszont kívánom!

Tanító: És minden házias, erkölcsös, tisztességes nő egészségére. (Iszik.)

Gyerekek: Éljen!

Asztalosné (Idára megvetően néz): Éljen... Gyerekek felállani!... Vége az ebédnek!

Gyerekek (egyszerre): Még kacsa lesz!... Kacsa, kacsát akarok!

Tanító: Micsoda!... Kacsa!...

Asztalosné: Az apátok csillagát, felállani! (Hirtelen iszonyú kiáltással.) Ne dugd a kezed a zsíros tányérba, te, juj, de utálatos vagy!... Imádkozni!...

Gyerekek (felállnak s felrúgják a lócát, úgy hogy az hátra esik. Palika felbukik, ezen mind kacagni kezd.)

Asztalosné: Lesz csend... Vigyázzatok kutyák, mert ezután nem szólok csak ütök!...

Gyerekek: Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott, ámen, köszönöm alássan az ebédet! (Titkos kis kacagások.)

Asztalosné: Sorra kezet csókolni!

Gyerekek (megkezdik a kézcsókot. Először a tanítónénak, aztán a tanítónak, azután az anyjuknak. Ez nem akarja, hogy Idának is kezet csókoljanak, hát egyszerűen kiküldi őket az ajtó elé.)

Tanítóné: Ritka jónevelésű gyerekek! (Egyenként megcsókolja őket.)

Tanító (sorra barackot ad nekik): Szervusz.

Ida (irigyen néz utánuk): Kis aranyosak!...

Asztalos (fogja a zsebkendőjét, az ajtóhoz megy utánuk és sorra megtörüli az orrukat.)

Gyerekek (egyenként nagyokat visítva, kacagva el.)

Inas (nekidől az óratoknak s minden gyereknek valami fintort vág, hogy nevessenek. Az óratok hirtelen megmozdul, felborul, ha az inas és az asztalos egyszerre utána nem kapnak.)

Asztalos (rémülten): Az istenért... Nem tudsz te vigyázni!... Hát így kell nekitámaszkodni egy ilyen öreg bútordarabnak!... Hát nem tudod-e, hogy milyen érték ez!... Te kíméletlen!... Te érzéktelen!... Hiszen ez egy régi magyar bútor! Egy valódi intarziás bútor!... Egy régi magyar mesternek az alkotása, csak időm volna már egyszer kireperálni! Hisz ez kincset ér...

Asztalosné: Hallgass már, örülök, hogy a gyermekektől megcsendesedett a ház... ez is, ahelyett, hogy már gondoskodna róla, hogy a feleségének egy igazi jó bútort alkosson, ilyen régi vacakokat szed le a padlásról, én meg is restelkedhetem a vendégeim előtt, hogy úgy kell élni igazán, mint a cigányoknak!

Tanítóné: Régi igazság kedvesem, hogy a suszternek lyukas a cipője...

Asztalosné: Jaj nekem bizony csak az jutott osztályrészül, hogy a más szép holmijában gyönyörködjem és a más boldogságát irigyeljem... Ha még gyermekeim se volnának, meg kellene őrülni!

Tanítóné: Nagy boldogság!

Asztalosné: Akinek nincs, nem is tudja milyen! (Idára néz.)

Tanítóné: Óh Istenem, ha nem is adott nekem a jó Isten...

Asztalosné: Ó bocsánatot kérek, az más...

Tanítóné: Azért van módom benne, hogy a gyermekeket szeressem. Nyolcvanöt gyerek zsibongását hallom én minden nap...

Asztalosné: Ah az azért más!... Ott a gyermeknek csak a bosszúságát tetszik élvezni, de az édességét nem!... Nekem öt gyermekem van, a hatodikat a jó Isten magához vette kis angyalkának, de azért nincs percem, hogy meg ne sirassam!

Tanító: No hiszen azt még pótolhatja a jó Isten! (Röhint.)

Ida (az asztaloshoz): Igazán finom életet csak Pesten lehet élni...

Asztalos: Hja, bizony Pest... Pest!...

Asztalosné: Ejnye, hogy a főd süllyedjen el az alatt a te Pested alatt. De nagyra vagytok vele!... Nem mennék Pestre, ha a legnagyobb házat nekem adnák ingyen!... Persze az ilyen lingárok odavágynak, hogy ott osztán dorbézolhassanak! Nőkkel...

Tanító: Hja Pest, feketére fest!

Ida: Bocsánat, dacára, hogy magam is falusi születés vagyok, nem tudnék falun meglenni, csak az egészségem miatt kell nyaralni lejönni.

Tanítóné: És mit csinál Pesten, kedves?

Ida: Én szalonba járok!

Tanító (megrémülve): Hová?

Tanítóné (csitítja): Hát varrni, varrogatni... ugye kedves, varrodát akar mondani?

Ida: Nem varrodát, hanem szalont! A legelőkelőbb konfekció üzleteknél dolgozom! Holcernál, Zwieback...

Asztalosné (hoz egy rakott tálat.)

Gyerekek (mögötte az ajtóban benéznek): Kacsa, kacsa...

Tanítóné: Varroda igen...

Tanító: Kacsa! Hát mégis kacsa! No hát e mán lukullusi ebéd!...

Ida: Én nem kedvelem a szárnyast!

Asztalosné: Nem baj.

Tanítóné: Hát csakugyan a kacsának nagyon kacsa íze van... (Tiltakozik.) Nem tudok kedvesem, képtelen vagyok, nem, nem egy falatocskát sem.

Asztalosné: Csak egy combocskát, no, muszáj...

Tanítóné: Isten ments, máris teljesen elrontottam a gyomromat, óh én igen kevés ételen élek.

Asztalosné: Nahát kosarat kapok? Igazán nem ízletes? (Vesz a tanítóné, aztán a tanító, aki már igen ittas, a szeme majd leragad.)

Asztalos: Mikor Londonból hazajöttem, úgy gondoltam, hogy megházasodok, Pesten egy kis műhelyt nyitok, valami pincébe, csak kicsibe, ott lakom azzal, akit szeret az ember a gyalupad mellett abban az igazi hangulatban, mikor egyik gyalul, a másik fűrészel, vagy más módon igyekszik megoldani a rábízott föladatot... és művészi dolgokat fogok készíteni, csak tiszta művészetet. Mert nyolc évet töltöttem Londonban, és a legfinomabb munkákat is megtanultam, úgy, hogy ha én akkor megtelepszem Budapesten, most nekem a Thék nyomdokában kellene lennem. És nem ezt az utált épületasztalosságot folytatni...

Tanító: Hát sose iszunk?

Asztalos: De hát úgy történt, hogy megismerkedtem a feleségemmel s elvettem. Áldott jó asszony, de Pestre nem tudtam felcsalni... semmi ígérettel... Igazán... jó asszony, nemes asszony, minden erejével azon van, hogy gondoskodjon rólam, de megérteni nem tud... Csak éppen megszokott!...

Tanítóné (ezalatt az asztal másik oldalán külön társalgás nő köztük): Miféle ez a kisasszony?

Asztalosné: Tudja az ördög. Itt lakik a szomszédba és az ember néha elbeszélget vele, s nem a nyakamba varrta magát mára ebédre! Úgy röstellem, hogy éppen mikor ilyen kedves vendégek vannak... (Inashoz) Eredj a faedényt elmosogatni!... Azt nem szeretek, inkább vállalkozó lennék, mint szakácsné (az ura ránéz).

Asztalosné: Ó én nem vagyok féltékeny!

Ida (az asztaloshoz): Szerelemből vette el?

Asztalos: Szó sincs róla, de hát úgy esett, hogy nekem volt már menyasszonyom, egy paplány...

Tanító: Bort!

Asztalosné (fölkiált): Bort!...

Asztalos: Hogyne, hogyne, itt a bor! (Új üveget hoz.)

Asztalosné (leteszi a tálat).

Ida: Nem kínál meg... nem kínál meg... Ah...

Tanító: Nohát öcsém, olyan felesége van, hogy meg kell aranyozni a kezét. (Fogdossa az asztalosnét.)

Tanítóné: Hogy ismerkedtek meg kedves?

Asztalosné: Jaj egész regényes eset az, Kata!... szedd le az asztalt!... Volt nekem tudniillik egy vőlegényem hét évig, egy papjelölt, de hát az csak tanult és állás semmi, mondták nekem: Vilma, nem lesz jó, ha te a papra vársz, itt van ez az asztalos...

Asztalos (nevet): Ohhohó... mindjár csak, mindjár csak, majd én mondom el...

Tanító: Bizony jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Különben én is pap akartam lenni, osztán csak tanító lettem. De a szerelem miatt!...

Tanítóné (megsimogatja az ura állát. Az elrántja a fejét s az asztalosnét ölelni.)

Asztalos: Hát kérem az úgy volt, bocsánat, hogy beleszólok. Én nyolc évet töltöttem Londonban és ott megismertem az életet, úgy amint van az ő mivoltában... Láttam az emberiség nyomorát, mert nem úgy van az, amint innen tetszik elképzelni, hogy: London! Minél nagyobb egy város, annál több benne kérem alássan az éhenholt nyomorult, de milyen nyomorúság, hogy csoda. Százezrek és százezrek éhesen a Tamesz parton, mert az angol egy rabló nemzet, nem dsentlemén, mint itthonról szokták mondani. Mit tudják azt itt. Ott kérem alássan a népek kiuzsorázásából élnek a felső tízezrek, a milliók pedig!... tessék megnézni mi van a Tamesz partján és milyen vélemények röpködnek a saját uraikról, a klöbmenekről azokban a lebujokban, ahol spanyol, meg indián, meg néger, meg buddista, meg mindenféle aljas táncosnőkkel mulatnak az elkeseredésbe, és állati sanyargatásba süllyedt iparosok, akik közt nem egy a legnagyobb művésze a saját mesterségének, dehát az élet, a sors!...

Tanító: Úgy van.

Tanítóné: De milyen jól beszél...

Asztalosné: Biztosan te is lumpoltál azokkal a táncosnőkkel... (nevet) jófélék a férfiak...

Asztalos (meghökkenve néz rá, aztán megzavarodva Idára): De hogy a dologra visszatérjek, ... jobban mondva a tárgyra... tudvalevő, hogy nekem, mikor hazajöttem, volt egy menyasszonyom... Egy papnak a kedves leánykája... jelenleg is ügyvédné Szarvason...

Asztalosné: Nem az volt ott kérem, hanem inkább az, hogy egy asztalos nem ügyvéd. (Nevetség.)

Asztalos: Ami azt illeti én olyan tudományt hoztam magammal, hogy annak a segítségével milliomos lehettem volna idővel... Sokkal hamarább mint bármely embernyúzó fiskális. És meg lévén áldva a beszéd sajátságával, akár képviselő!

Tanító (röhint): Országgyűlési.

Asztalos: Jesz... De azonban dacára annak, nekem pénzem akkor nem lévén s üzletet kellett kezdeni...

Asztalosné (összefogja a mellén a kezén): És nem volt hozománya!...

Asztalos: Kérlek szépen majd én elmondom... Egy papnál ne volna hozomány!... S ha pénz sincs, se baj, csak protekció legyen! Pedig mai világban protekció nélkül nem lehet egyetlen vállalatot sem megcsinálni. Ki van zárva, mert itt csak az a fő, a protekció, vagy a ... (pénzt jelez) Dacára ennek én mint kitanult asztalos, az iparomban elsőnek éreztem magamat, de mondtam: édes Istenem! ahhoz hogy családi boldogság legyen és nagy háztartás! ahhoz pénz kell!...

Asztalosné: Meghiszem azt, kivált olyan igényekkel!

Asztalos: Várj csak mama!

Asztalosné: Pedig igénye mindenkinek lehet, az a legkisebb, de ha nincs alap! (Izzó szemmel nézik egymást s nem törődve mással, csak egymásnak beszélnek, vitatkoznak fojtott hirtelen dühhel.)

Asztalos: Türelem, rátérek!

Asztalosné: Én is tudtam volna éppen úgy papné lenni, jobban mint asztalosné... (Visszafordul s látja, hogy a gyerekek ott állanak az ajtóban.) Ki a szobából. Ni, hogy lesik a szót!...

Palika (előre szökik): Apa, apa (súg a fülébe).

Asztalos (idegesen): Ne súgj olyan sokat a fülembe, mert ilyen nagy fülem nő tőle ni! Mint egy elefántnak!

Palika (kacag): Mint az elefántnak?

Asztalos (leül a helyére s iszik).

Asztalosné: S volt nekem egy jóakaró kedves nénikém. Az csinálta ki ezt az egészet, úgyhogy én nem tudtam róla semmit. (Összehajolva beszél a tanítónéval, csak a hangja hallatszik.)

Asztalos: Groteszk! (Nevet.)

Ida (ráteszi a kezét az asztalos kezére): Bizony sok ember nem kapja meg azt a sorsot, amit érdemel!

Asztalos: Nem szeret... nem voltunk együtt szerelembe, hát már megszokott, de nem szerelem...

Ida: Értem, fájdalmas sors!...

Asztalosné: Eressze el az uram kezét!... Nézze meg az ember az ilyen szemtelenséget!...

Ida (elkapja a kezét s a szája is nyitva marad, úgy meg van rettenve.)

Tanítóné: Hisz nem csináltak semmit, én egész ebéd alatt néztem.

Ida: Bocsánat!

Asztalosné (folytatja): És az én kedves nénikém azt mondja nekem...

Ida (feláll) Jónapot!... (Elmegy.)

Asztalosné: Alászolgája!... Most mán mehetsz, telezabálta magát, hát már mehet!... A fene egye meg a pesti frajláját, mit akar ez az én urammal, vég dög, vénebb, mint a vasorrú boszorkány, mit fogdostatod te ezzel a kezedet!

Asztalos: Én?... Igazán groteszk... észre se vettem! (Iszik.)

Asztalosné: Mán részeg. Mán egyremásra emlegeti azt a groteszket, mán erről lehet tudni, hogy be van rúgva... Minek ittál ennyit?

Asztalos (fenyegetően rákiált, mintha az üveget akarná hozzávágni): Te!... Eh... (Fogja az üveget s abból iszik.)

Asztalosné: No tetszik látni!

Tanítóné: S garázda ilyenkor?... Különben én szeretem az ittas embert. Az apám, meg az uram mellett, úgy megszoktam... De azt nem szeretem, ha garázda...

Asztalosné: Dehogy, csak olyankor mindjárt prédikál, meg mikor a végin mán az eszét se tudja, mindenféle ángol nótát gajdol...

Asztalos (magában): Groteszk, mondhatom, hogy groteszk!

Palika: Apa, apa! (Iszik.)

Asztalosné: Ez az... most mindjárt feláll.

Asztalos (Palikához): Ne igyál annyi bort, mert ilyen hasad lesz, mint egy hordó. (Megcsókolja. Int, hogy menjen ki.)

Tanító (csuklik): Hát mennyit enged majszter úr! Mer az egyház azér dógoztat hitsorsossal, hogy ócsóbban dógozzon!

Asztalosné: Nem úgy van az tanító úr! Hanem az, hogy pártolni kell a felekezetbélit, inkább annak fizessen többet az egyház, mint másfélének!

Asztalos: Ne beszélj bele a dologba... Mert bajuszod nő a végin... (Nevet, feláll.) Tisztelt uraim és hölgyeim...

Tanító (elkezd erősen csuklani.)

Asztalos: Dacára annak, hogy én egy egyszerű asztalos vagyok, mindazáltal aki nyolc évet töltött Londonban...

Tanítóné: A papa rosszul van, Jézuskám. (Az asztalosnéval ketten felemelik aztán kivezetik.)

Asztalosné: Egy kis friss levegőt hamar!

Tanítóné: Jézuskám! (Kivezetik.)

Asztalos (észre sem veszi): És uraim!... ha valaki, én elmondhatom, megismertem az emberi életet az ő nyomorúságában...

Kata: Apuka állj odébb... (Leszedi az abroszt és berakja az asztal fiókjába, ezt az asztalos merően nézi beszéd közben. Az asztalokat helyre tolja úgy, hogy csak a középső asztal marad ott, ahol volt.)

Asztalos (odább áll s rendületlenül tovább szónokol): Mert uraim, a legfontosabb az életben a szerelem, mert ha szerelem nincsen a dolgok és az emberek iránt, akkor semmi sincs. Egyedül a szerelem képes csodákra. Aki nem szereti a mesterségét, az annak gyilkosa, aki nem szereti az anyagot, azt az anyag öli meg. Mert minden anyag él. Élet van uraim abban a fában, kérem alássan, kedves uraim, amelyből a bútort csináljuk s abban a darab deszkában, amely egy ötszáz éves diófának végső maradéka, talán több karakter van, mint a legmagasabb állásra jutott emberben. Ez legyen az első, hogy éljünk. Élet, élet kell az embernek: s ez, amit mi élünk, ez nem élet... Az ember önmagának s az emberiségnek gyilkosa... (Az inas az óraszekrénynél áll s ki akar menni, az asztalos szó nélkül félreparancsolja onnan s az órát nézi.) Itt van uraim ez az öreg óraszekrény. Ugyebár ha rápillantanak, nem látnak rajta semmi mást, csak hogy ez egy öreg óratok, mely egy haszontalan bútor s valóban már a tűzre volt ítélve, bár az sem megsemmisülés, mert a legistenibb dolog, ha az álló és porladó fából tűz lesz...

Inas (csúfolódva, gégehangon hátul): Igen!

Asztalos: Mindamellett én azt mondtam ennek az óratoknak: barátom! te még nem vagy halálra ítélve. Téged még nem kell az iskolás gyerek fejszéjének fölaprítani. Kedves egy barátom! te benned egy kincs rejtőzik, te egy nemes és drága, egy ősi magyar bútordarab vagy, akit ha újra helyreállítanak, akkor kincseket érsz!

Inas: Úgy van. (El.)

Kata: Pszt. (Az alkóvba megy.)

Asztalos: Kedves öreg óraszekrény testvérem, én téged megölellek és üdvözöllek, hogy veled találkoztam. Mert van annál nagyobb boldogság, tudni azt, hogy az őseink sem voltak szamarak, hogy művészek voltak, akik a fában rejlő kincseket fel tudták használni. Nagy intenciók voltak a régi mesterekben, nagy volt bennük a tudás és akarat, ami a mai versenyidőkben már nincs, mikor nagy szakállas emberek, akik mestereknek nevezik magukat, olyan kontárok, hogy fáj az embernek látni, elfacsarodik az ember szíve, ha látja a gyalázatos becstelenséget, amelyet a felemelő művészeten elkövetnek... édes öreg óraszekrényem, jöjj keblemre, én téged megcsókollak, mert én tudom ki vagy.

Inas (benéz az ajtón): Puszit, puszit. (Kacag, elmegy.)

Asztalos: A te piszkos és trágyával borított külsőd alatt nemes érték lappang. Rajtad olyan intarziák vannak, hogy azt még talán századoknak rád rakódott szennye sem képes befödni. (Súrolgatja, kaparja.) De ne félj... találkoztál azzal, aki felismeri az életet és megment téged a dicsőségnek... S tudom te ne leszel hálátlan, megfizetsz nekem. Te leszel az, aki engem visszavezetsz az igazi életbe... Ez mind semmi, ami körülöttem van... Még csak ezután fog jönni a szerelem és az öröm...

Kata: Apa, elesel! Üjj le már... (A fotelhez vezeti s leülteti.)

Asztalos: Vigyázz, megtörülöm az orrodat, csak apáddal gonoszul bánj... De akkor megnő az orrod ilyen hosszúra... ilyenre... Uraim, a szerelem az élet... de az embernek nem jut szerelem... Ne szeressétek az élőket...hanem a tárgyakat, mert azok nem üldöznek, azok ajándékoznak meg az élőkkel is... (Nagyot sóhajt s elalszik.)

Kata (nevetve kukucskál az arcába, aztán lábujjhegyen az ablakhoz megy, a vörös függönyöket ráhúzza az alkóvra, a fotel most az asztal mellett áll s a vörös fény az asztalos arcába. Kata elmegy.)

Asztalosné (kint): Mit csinál az?

Kata: Alszik.

Asztalosné: Hagyd békén, talán kialussza magát... Holnap már meg kell kezdeni az egyházi munkát... Na mosogass...

Asztalos (ül s a vörös fény egyre erősebb lesz az arcán, nyugtalan lesz, meg-megborzong, kinyújtja a tagjait, kéjesen mosolyog, hosszú csönd, forgolódik, kicsi mozdulatokkal. Az óraszekrényből muzsika hallatszik.)

Asztalos: Szabad!... szabad!... (Nincs semmi kopogás, egyenesre ül, lehunyt szemmel, kedvesen.) Szabad... Tudom úgyis ki van odakint... (mereven feláll. A szekrény meghajol előtte könnyedén.)

A szekrény. Jónapot mester! (Hang hallatszik, távoli édes, kimondhatatlanul bűvös hang, valami földöntúli jóság, szeretet és gyöngédség hangja, amely csodálatosan egy-egy szóban az inas hangjára emlékeztet.)

Asztalos: Szervusz!... (Lehunyt szemmel álomkóros merevséggel.) Te vagy öreg óraszekrényem?

A szekrény: Eltalálta édes mester. Én vagyok az öreg óraszekrény, tekintsen ide édes mester!

Asztalos: A lábamon nehéz ólomsúlyok vannak, nem bírok járni öreg barátom, megfullaszt az álom... De azért látlak, habár szemem lehunyva, a pilláimon mázsák vannak, az el nem sírt könnyek súlya nehezedik rá...

A szekrény (megrezeg): Most láss csudát! Megfiatalodtam, Mester! Mesterek legjobb mestere... (Kigyúl belső fénnyel, az intarziái átcsillognak, gyönyörű opálos, tüzes ragyogó színekben.)

Asztalos: Álom...

A szekrény: Ez vagyok én!... (a nemes opál tüzei égnek a hangokban). Óh drága mester! Mikor már halálra voltam ítélve és századok óta hevertem öreg padlásokon, porban és piszokban és a gyerekek játszottak bennem buvócskát, meg a patkányok... akkor jöttél te édes mester és a te szakavatott szemed felfedezte az öreg óratokban a benne rejlő kincseket. Meg akarlak téged ölelni édes mesterem, meg akarlak téged csókolni ezért, amit velem tettél!... (Előretopog s két deszkaforma kar nyílik fel és megöleli a mereven álló asztalost és ráhajlik a szekrény felső része.) Mit mondasz óh édes jó mester!...

Asztalos: Boldog leszek... érzem...

A szekrény: (Kinyújtott hosszú karral.) Boldog leszel, és én teszlek téged boldoggá... (Visszatopog a helyére és egyszerre az előbbi fekete közönséges szekrény lesz belőle.)

(Kopogás.)

Asztalos: Szabad!... (A legédesebb s leggyöngédebb hangján, de mély bágyadtsággal.) Szabad... Már az előbb is mondtam, hogy szabad... (Mosolyog.)

Piroska (az óraszekrényből kilép, kedves, csinos falusi paplány, nagy selyem kendőben, fehér kendő nagy rózsákkal, a fején kis kerti szalmakalap, amely a két fülére hajlik, ártatlan kedves kis lány, sok-sok fodorral... mintha az előbbi Ida volna, odalopózkodik s hátulról mosolyogva befogja a szemét): Igazán szabad?

Asztalos (boldogan): Piroska!... (felszabadul az álom merevsége alól s szinte annál vidámabb és frissebb lesz.) Piroskám! (Megöleli)

Piroska: Te sírsz?

Asztalos: A boldogságtól!... Ezt nem reméltem!... Én visszajöttem Londonból, és te megvártál kedveském! (Valami drága fényben, a rózsaujjú hajnalon élnek, végtelenül fölvillanyozva, szépen, fiatalon, ájult örömben.)

Piroska (kacag egyre): Hiszen megígértem, még kislány voltam mikor megígértem, tudod mikor megcsókoltál a lugasban, akkor megesküdtünk egymásnak!...

Asztalos: Ah, én nyomorult!...

Piroska: Hogyan, te elfeledkeztél az esküdről s én a gyönge nő megtartottam?...

Asztalos: Én nyomorult! Én nyomorult!... Hiszen én mindig csak téged szerettelek!... mondjad kedvesem, vannak neked igényeid?...

Piroska: Nekem? Semmi, egyáltalában semmi!...

Asztalos: Ah magasságos jó Istenke, nincsenek igényei s nekem azt mondták vannak!...

Piroska: Egy pincelakásban el lakom azzal, akit én szeretek, a gyalupad mellett abban az igazi hangulatban, mikor egyik gyalul, a másik fűrészel, a harmadik más módon igyekszik megoldani a rá bízott föladatot s a meleg spiritusz és politúr szaga tölti be a boldog kis műhelyt, én ott érzem magamat a legboldogabbnak, szerető férjem oldalán, letörölve annak a homlokáról a verejtéket s megosztva vele az élet gondjait.

Asztalos: ...És nekem azt mondták neked igényeid vannak!...

Piroska: Csak egy, a szerelem! Mert a szerelem az életben a legfontosabb! Aki szeret az minden csodára képes, az a holt fát is megeleveníti és az élőkből angyalokat csinál... Igen, én csak a szerelem irányában vagyok igényekkel s aki neked mást mondott kedvesem, az félrevezetett!

Asztalos: Félre vagyok tehát vezetve!... De reszkessetek nyomorultak!...

Piroska: Jó szüleim itt vannak, hogy megerősítsék az általam mondott szavakat!

Asztalos: Hol vannak ők a boldog lelkek?

Piroska: Itt várnak az óraszekrényben.

Asztalos (odasiet, kinyitja az ajtót): Kedves papa, kedves mama tessék megbocsátani, hogy e szűk helyen oly soká várakoztattam, de valóban nem is sejtettem, hogy itt tetszenek lenni!

A pap (méltóságosan kilép): Semmi fiam!... (Az előbbi tanító, de fekete ruhája van és más, szépen fésült, hosszú fehér vastag bajusza. Fényes kálvinista körpalást és föveg.)

A papné. Óh kedves fiam! (Megcsókolják az asztalost.)

Asztalos: Nem tudom leírni kedves szülők, toll le nem írhatja boldogságomat! De hogy fogják ezt nekem önök most már megbocsátani!

A pap: Mit fiam?

A papné: Valld be gyermekem!

Asztalos: Én megvallom (letérdel) könnyelmű voltam, vétkeztem önök ellen s az önök leánya ellen, aki az angyaloknál is angyalabb... Megházasodtam!

A pap (bólogat): Tudom, tudom!

Asztalos: És öt gyermekkel szaporítottam az emberi nemet!

A papné (finoman): Igen, értesültünk már róla. Ritka jónevelésű kis gyermekek.

Asztalos: És most mi lesz?... Magasságos egek!

A pap: Nem kell búsulni, mert él még az egekben az örökkévaló egy Isten.

Asztalos: Mindent értek! (Felugrik.) Milyen boldog vagyok! Tehát enyém lehet az én szívem szerelme, mindjárt gondoltam, mikor önök beléptek.

A papné: Minden kívánságod teljesül! Nem kell az utált épületasztalosságot folytatnod!

Asztalos: Óh istenem!

A pap: Budapesten, az ország fővárosában rendezünk be neked műhelyt! Elegáns és nagy műhelyt, közvetlen a Thék Endre szomszédságában.

Asztalos: Miből, De jóságos isten, miből?

A papné: A hozományból!

Asztalos: Hát az is van?... Meg kell bolondulni.

A pap: Hát mit gondolsz fiam! (Kivesz egy tárcát.) Egy kálvinista pap lányának ne volna hozománya!... Ezres bankókkal van tele ezen tárca s otthon a biblia levelei között még több is vagyon!...

Asztalos: Piroskám, hát mienk az élet és a szerelem! Ne félj, álmaid nem fognak meghiúsulni, csodálatos szép műhelyt fogok berendezni... csak te szeress, mert a szerelem kell s minden megvan... De ah a nőm... Mit szól ezekhez?

A pap: Kifizetjük, hogy gyermekeivel gondtalan élhessen!

Asztalos (az óraszekrényre néz s meglátja a feleségét, erre fogja Piroskát, akit a karjai között tartott s óvatosan, mint valami ruhabábot, leteszi egy székre s Piroska ott elenyészik... Mint a pap s a papné.)

Asztalosné (kilép az óraszekrényből.)

Asztalos: El vagyunk veszve, ő mindent kihallgatott!

Asztalosné: Igen. Mindent hallottam. Mindent tudok. Szívemnek fáj, mert bár szeretni nem tudtalak, mert nem voltalak képes megérteni, de mindamellett is megszoktalak!... Megbocsátok, a szerelem minden felett győz! S a törvényes hitvesnek mindenkor félre kell állani gyermekeivel együtt a férj igaz szerelme előtt...

Asztalos (körülnéz): Hallották ezt! Mégis egyszer megszólalt benne az angyal! (A szavára megvillannak, a lelkében élő alakok, mint a vetített képek és elfoszlanak, mint a köd.)

Asztalosné: Menj tehát egyszerűen ahhoz, akit szeretsz! Tudom jó kezekbe teszlek le, ahol gondoskodni fognak rólad, csak úgy, mint én. Hadd legyen néked is egyszer karácsonyod!

Asztalos: Igen így mondta ő!... De gyermekeim! Láthatom még egyszer gyermekeimet!

Asztalosné (kimegy a konyhába): Legyen kívánságod szerint!... Kata!... Szedd le az asztalt!

(Az óraszekrényből egymás után jönnek ki a gyermekek. Elöl Palika frakkban, utána Annus, mint angyalka, szárnyakkal, Jóska libéria-frakkban, arannyal szegve, Sári, mint ezüst csillag, Kata, mint cukorka, a ruhája teleaggatva selyempapírba csavart cukorkákkal, a kezében nagy fakanál. Szépek és fények szikráznak rajtuk mint a reggeli harmaton a napsugár.)

Asztalos: Jöjjetek kedveskéim, jöjjetek báránykáim... De milyen szépek vagytok, hát nem lehetne ezekkel a gyerekekkel Pesten is megélni, hiszen máris olyan az én Palikám, mint egy kis ügyes pikkoló... Istenem, mint egy vizsgai ünnepély, olyan gyönyörűek vagytok, de mért nincs nektek egyforma frakkotok!

Jóska: Hász egyforma van, tán vak vagy apus.

Asztalos: Igen, egyforma... de mért nem táncoltok?

Gyerekek (körbefogózva forognak s dalolják ahogy a kis pesti parkokból csap ki délutános nyárban a zsivaj, szétomolva, messziről mint a Vágy zenéje):

A gazda rétre megy,
A gazda rétre megy,
Kia kia kia kia ki a rétre megy...

A menyasszony vele megy,
A menyasszony vele megy,
Kia kia kia kia ki a rétre megy.

A vőlegény vele megy,
A vőlegény vele megy,
Kia kia kia kia ki a rétre megy.

A lekváros kanál vele megy.
A lekváros kanál vele megy...

(Igen nagy kacagás, úgy hogy felbomlik a játék.)

Asztalos: No most gyertek, hadd törüljem meg az orrotokat még egyszer kedveskéim...

Gyerekek (sorra odamennek): Nesze apus!

Asztalos (megtörüli a Palikáét s annak hosszú kis hegyes orra lesz! Ezen mind elkezd kacagni, s ijedten nézi. Sorba megtörüli valamennyit s minden következőnek sokkal hosszabb orra lesz, mint az előbbinek volt. Nagy hancúrozás, kacagás.)

Palika: Apa, apa. (A fülébe súg.)

Asztalos: Ne súgj, ne súgj! (Odakap a bal füléhez s ott egy nagy piros posztóból való elefánt fül van.) Te haszontalan, nézd mekkora fülem nőtt a súgásaidtól!

Gyerekek (visongva kacagnak rajta.)

Asztalos (kedélyesen): Most már mit fogok kezdeni evvel a füllel! Anya, anya, csinálj vele valamit.

Asztalosné (előlép a semmiből): Legalább valami emléked marad a családodtól... Gyerekek sorba, megyünk vissza az életbe. (Gyerekek tülekedve sorakoznak.)

Asztalos: Várj elébb elkérem a hozományt, hogy kifizesselek!

Asztalosné: Engem?... Szennyes pénzzel?... Hisz el tudom én talán tartani a gyermekeimet!... Legalább nyugodtan csinálom meg az egyházi munkát, ugye tiszteletes úr!

A pap (sajátságos, de az óra átváltozik a pappá): Persze, persze, majszterné. (Megöleli s csapkodja a szoknyáját.) Ha nincs itt az álomkóros gazda, aki sose tölt bort a pohárba!

Asztalosné: Hanem ráfizet ám a munkára tiszteletes uram, a teremtésit, mert felment az anyag egységára! (Megpödri a bajszát s az orra alatt hosszú, nagy pedrett fekete bajusz nőtt.)

Asztalos: Mondtam, mondtam, hogy bajuszod nő, ha sokat beszélsz bele az én dolgomba!

Palika (visszafordul): Anya, anya, vegyél nekünk egy kis apát, csak olyan kicsikét, mint egy kis csacsi!

Asztalosné: Frászkarikát!... Tán hogy megint nekem kelljen főzni, meg mosogatni!... Mikor én vállalkozni akarok! Ej, a háztartásba a férfi a legfölöslegesebb személy!... Előre mars!... (A gyerekek libasorban kivonulnak az óraszekrénybe, amely újra ott áll nyitott nagy kapuval, az anyjuk a szekrény mellől felveszi a fejszét, a vállára veti s keményen el. Az ajtóban megáll, visszafordul s megpedri a bajszát.) Osztán az apád teremtésit, csak aszondom, hogy többet hozzám vissza ne gyere, mer tőlem nem kapsz kacsapecsenyét.

Sötétes és fölvillanó tüzes fények.

Asztalos (ijedten): Rejtelmes fenyegetés... Nos kedves apa?... Mivel jutalmaz meg ezen önfeláldozásomért, hogy kedves leányukért nőmet s gyermekeimet eldobtam!

A pap: Azzal fiam, hogy én is otthagyom a papi hivatalt, levetem ezen palástot és gróffá leszek!

Asztalos (elámul): Hogyan!

A pap: Egy ilyen tehetséges embernek nem lehet egy egyszerű pap az apósa, annak legalább is grófnak kell lennie, azért én felszentelem magamat gróffá. (Arany koronát vesz ki az asztalfiából, díszmagyarban van s a fejére teszi a koronát.) A feleségemet bárónővé s a lányomat, jutalmul amiért szereted őt, hercegkisasszonnyá. (A palástot összehajtja s berakja az asztalfiába.)

Asztalos: Ó, atyus, mivel hálálom ezt meg magának.

A gróf: Semmi egyébbel fiam, csak ha örökre szakítasz az asztalossággal s ahelyett, hogy enyvet szagolnál, elvállalod, hogy téged képviselővé tegyelek!

Asztalos: Képviselővé?

A gróf: Országgyűlési képviselővé. Hogy felállj az ország házában és szónokolj!

Asztalos: Sohasem mertem volna remélni!

A gróf: Mert én hallottalak már téged beszélni, s tudom, hogy senki úgy nem tudja magát kifejezni mint te, és te nyolc évet töltöttél Londonban s megismerted az emberi életet az ő teljes nyomorúságában. Menj tehát és tárd fel az élet sebeit, nem hitvány asztalosságnak kell a te lelki szemeid előtt lebegni. Fiam, nem Thék Endre a te példányképed, hanem Apponyi Albert!

Asztalos: Atyám, de ő gróf!

A gróf: Az semmit sem akadályoz meg!... Egy szómba kerül és te is gróf vagy!... Íme már itt is van a felség személyes levele, hogy téged gróffá tesz.

Asztalos: Álomnak is sok... Én tudom, hogy álom ez...

A gróf: És most viseld a nemzet terhét válladon.

Asztalos: Hadd csókoljam meg a kezét atyám, s önnek anyám! (egy mozdulat, végig simítja frakkját, amelynek felső zsebében collstok van.)

A grófné (fényben van): Semmi fiam, semmi az egész... Most itt hagylak benneteket gyermekeim, kastélyotokban. Élvezzétek az életet!... Gyerünk papa, friss levegőre, az jót tesz... Ha valamire szükségetek volna, csak szóljatok s minden kívánságotok teljesedik! (Elmennek az óraszekrénybe, mint az eltávozó lidércfények, titokzatosan, idegen illattal.)

Asztalos (utánanéz): Mennyei boldogság... Nőm, nem is tudom a történtek után, hogyan szabad szólítani...

Hercegnő (feláll igen csillogó, fényes estélyi kivágott ruhában, amely csupa ezüst és csupa sugár): Porlélek távozz...

Asztalos: Hogyan. Elűzöl!

Hercegnő: Nem emlékszel rám!

Asztalos: Csakugyan!... Hát ön az fenség!...

Hercegnő: Én vagyok!...

Asztalos: Igen, mikor Brüsszelben a Bourbon palotában dolgoztam a többi asztalosokkal, akkor már láttam önt!... Isteni fenségben sétált... (Hercegnő sétál.) Igen így... Emberi szó fel nem hatolt fenségéhez... És én így a szomszéd szoba ajtaja megől lestem... és imádtam önt fenség!... Ah hogy is mertem volna azt hinni, hogy valamikor nőm lesz!... Mikor a lapokból értesültem, hogy Fenséged félrelépett az erény útjáról, még sokkal jobban imádtam Fenségedet, mert azt hittem, elérhettem volna isteni személyét! Aztán Londonba jutottam, de fenséged szépségét soha nem feledtem el... Ha bánat ért, ha nélkülöznöm kellett, mindenkor ön volt az én elalvás előtti álomképzeletem... aki megédesítette nekem a földi pályát azzal, hogy legalább engedte a sors, hogy ha csak egy pillanatig is szabad volt látnom fejedelmi szépségét...

Hercegnő: Most csókolj meg kis asztalosom!

Asztalos (vadul átfogja s csókolja.)

Hercegnő: Harapj, harapj, rágj meg kis bestia asztalosom! Úgy! (Kitárt karokkal.) Az egész élet semmit sem ér, csak ezek a pillanatok... Bolond aki dolgozik, küzd, kínlódik és harcol a munkával, az anyaggal, a becsületes munkával... Oda kell dobni a gyeplőt és féktelenül csókolni... Halálba, (angolul) Hurrá, semmi a szerelem, csak a kéj!...

Asztalos (ismétli tombolva): "Semmi a szerelem, csak a kéj, a kéj!"...

Hercegnő: Muzsikát ide, zenét. (Tapsol.)

Vörös fények.

Négy muzsikus lány, angol brettli csillagok. Táncolnak és dalolnak.

Hercegnő valami egzotikus táncosnő lesz, táncol. A vállán vörös folt.

Asztalos: Ah, Betsy and Tratsy...

Táncosnő: Hát persze, hogy én vagyok! Csak most ismersz rám?

Asztalos: Hurrá, az én kis szeretőm!

Táncosnő: A te kis szeretőd!...

Asztalos: A kis betyár ringyó!

Táncosnő: Az az. Hurrá, hurrá... táncolni!

(Angol kuplé.)

Asztalos: Viskyt, viskyt szódával...

Táncosnő: Igyunk, hahá, ma megint a sárban fogunk feküdni. Mióta kidobtak minden tisztességes mulatóból, azóta minden éjszaka a sárban akarok feküdni! Hurrá, nekem nem volt sem apám, sem anyám, nekem nincsen testvérem, én magamban tombolok az éjszakában!...

Asztalos (kacag): Hurrá, vesszen az egész világ! Holnap felverem a londoni bankot, hogy pénzt hozzak neked!...

Táncosnő: Aranyakat, aranyat, sokat... Hogy még egyszer kivirágozzak!... Hurrá... (irtóztatóan felsikolt. Tüzek és lángok.) Tomot, a jó öreg Tomot tedd el láb alól... Mindig kísér... nincs tőle szabadulás!

Asztalos (félve pislog az óra felé.)

Tom (bohóc ruhában lisztesen belibben).

Asztalos: Itt a bohóc, no hát csinálj csak valamit, öreg cimbora, pénz van a zsebemben, herceglány a feleségem... táncosnő a szeretőm... Hahá! Vesszen a tiszta szerelem! Menjenek férjhez a paplányok... (Megáll merően nézi a Táncosnőt.) Ki vagy te, céda, te undok, te cudar te!... Ki vagy te, mondd meg, mert megfojtalak. Kés van a markomban evvel vágom el torkodat!... Kit csaltál te ide bohóc ruhába!...

Tom: Akasszanak fel, ha nem hagyod békén azt a lányt?... Még egyszer akarod kezdeni!...

Asztalos: Még egyszer!... (Reszketni kezd.) Haaa, (hörög) eredj, eredj... hooo... hát már a halottak is feltámadnak!... Hát még nem öltelek meg elég jól!...

Táncosnő (kacag): Haha, haha, fojtogassátok egymást! Haha, haha tépjétek egymást!... Azt akarom, hogy mind a kettő megdögöljön. Azért támasztottam ezt fel, hogy ha te megölted őtet, ő meg öljön meg téged!... Mind meg kell gyilkolni, minden férfit, mert becstelenek, hitetlenek, hűtelenek, vesszetek el, vesszetek el mind! Nincs élet, nincs öröm, nincs boldogság. Csak éhség van, cafat van (letépi magáról a ruhát), rongyok, piszok, tetvek... éhség, kitett gyermekek, ordíts... ordíts... sohase tudod túlordítani az én utálatomat... (elrohan hátul.)

Tom (az asztalost bevágja a fotelba s ott a mellére térdel.)

Muzsika, valami vad és kísérteties muzsika mellett, és tűzvörös fényben eltűnnek a zenészek.

Tom: ez készen van!... (Fenn áll az asztalos mellén.)

Táncosnő (elöl fölvillan, kézen fogja Tomot s táncolva el.)

Asztalos (nyitott szemmel bámul utánuk.): Meg vagyok halva... Most repülök át a csillagok közt...

(Violaszín fény.)

Az anya (talpig fehérben jön az óraszekrényből, koporsói lepedőben.): Fiam...

Az asztalos: Anyám... Hol voltál olyan soká, mama? (Felemelkedik s lezuhan a földre.)

Az anya (leül a fotel szélére, asztalosné): Kedves egy jó kis fiam... (Simogatja a fejét.) No hát ne sírj. Te tiszta vagy... jó vagy... majd minden jóvá lesz téve...

Az asztalos: Ha te meg nem haltál volna... (zokog), akkor minden másképp történt volna...

Az anya: Nem baj fiam... Ez az egy élet semmi. Az emberi léleknek annyi élete van... majd a másikban, vagy a századikban... majd másképp csinálod... Most már tudod, hogy jónak kell lenni... Majd fenyőfa lesz belőled... Akkor...

Asztalos: Diófa anyám... Abból készül a legkomolyabb bútor... Nem akarok én nagyravágyó lenni, nem hiú paliszander... még habos kőris sem lenni... Tedd anyám, hogy szép öreg diófa lehessek, amelynek a rajzában ötszáz éves időnek a munkája gyűlhessen fel...

Az anya: Jól van fiam...

Asztalos: Szólj a jó öreg Buddha istennek anyám...

Az anya: Igen fiam, igen...

Asztalos: Mert protekció nélkül ma nem lehet még diófává sem születni, anyám... (Sír, aztán az anyja keze alatt lassan elalszik.) Mért nem vagy hozzám ilyen jó mindig?

Asztalosné (kint): Eredj csak nézd meg, alszik-e apád!

Kata (bejön): Igen, de leesett a földre.

Asztalosné (bejön): Tele zompolja magát, akkor osztán olyan mint a disznó...

Kata: Apa, apa!

Asztalos (már felült s nézi őket. Ásít. A szemét dörzsöli.)

Asztalosné (igen szelíden): Nem fáj a fejed?...

Asztalos (csak néz): Jó hűvös a tenyered.

Asztalosné: Mostam...

Asztalos (feláll. A fejét fogja, kissé szédül.) Uuuu... Borzasztó álmom volt.

Kata: Mit álmodtál, apa?

Asztalos (leül, maga elé mered): Nagyon groteszk volt, annyit mondhatok...

Palika (bejön): Apa, apa!

Asztalos (rábámul):... Gyere csak ide, gyere csak ide!

Palika (odaszalad).

Asztalos (megtapogatja a hasát): No nézd csak, egész rendes kis hasa van... Apuka azt álmodta, hogy a kis fia sok bort ivott és olyan nagy hasa lett, mint egy hordó!...

Palika (kacag): Mint egy hordó, apuka!

Asztalos: És az orrod is milyen rendes... Haha, de még a Katáé is... Katának olyan hosszú orrot álmodtam ni... És apukának ilyen nagy fület!...

Palika (hangosan kacag, Kata nevet.)

Asztalosné: No cifrákat álmodtál, mondhatom... Biztosan nőkkel is álmodtál!

Asztalos: Nőkkel... Nem, nőkkel nem álmodtam...

Asztalosné: Nem?

Asztalos: Nem, csak te veled álmodtam. Én nem álmodok mással soha, csak te veled!...

Asztalosné: Nem is tanácsolnám...

Asztalos: Az édes anyámmal álmodtam... egész tisztán, mintha most is látnám... de csudálatos, szegényt már egész elfelejtettem... olyan régen meghalt... egészen olyannak álmodtam, amilyen te vagy...

Asztalosné (férjéhez megy, hátra hárítja a gyerekeket, kiküldi, megsimítja a fejét.)

Asztalos (leejti a fejét): ...Borzasztókat álmodtam... Megöltek álmomban... (Megborzong.) Egy londoni csirkefogó... Tom, egy asztaloslegény... de mintha pojáca lett volna...

Asztalosné: Mért?

Asztalos (hallgat): Arra már nem emlékszem...

Asztalosné: Hát az ember minden bolondot összeálmodik, oszt ha felébred nem emlékszik rá... Én bizony nem álmodok veled soha... A mán nagy ritkaság...

Asztalos: Hát kivel?

Asztalosné: Hát gavallérokkal... majd bolond vagyok, még álmomban is ilyen részegekkel, ilyen korhely fráterekkel harcolni!...

Asztalos: Ne haragudj mama, holnap megkezdjük a munkát... (Feláll, nyújtózik). Azér nem rossz az a szerződés. Igaz, hogy lehetne jobb is, de hát az már régi dolog, hogy a papok a legsmucigabbak...

Asztalosné: No no, azt az egységárat még ki kell javítani!

Asztalos (eszmélve): Egységár...

Asztalosné: Nem is értem, hogy lehettél olyan szamár, hogy két krajcárral olcsóbbra venni a deszka egységárát...

Asztalos: Te... nincs neked bajuszod az orrod alatt, mama?...

Asztalosné: Megbolondultál?

Asztalos: Csak álmodtam?

Asztalosné (bólogat, megértően, okos jósággal): Kikérem magamnak, hogy ilyeneket álmodj rólam!... Mondom, hogy megzavarta a fejedet az a pesti vén varrójány... Hogy fogdosta a kezét az asztalnál... Juj, hogy ki nem kapartam a szemét...

Asztalos (hallgat): Nem is emlékszem rá... (Mély sóhajtással.) Ajaj, hát ébren vagyunk megint... No nem baj, az se baj... (Megveregeti a felesége vállát.) Megyek a műhelybe, körülnézek, hogy mit is kell bevásárolni az új munkához...

Asztalosné: Azért ez jó bor, ez a zsidó bora; ha nem is fáj a fejed tőle...

Asztalos (visszanéz): Édes jó feleségem... azért csak te gondolsz én rám... más senki... tudom én azt!...