Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tábori posta · / · Dr. B. E.: Emlékek

Dr. B. E.: Emlékek
X.

Karácsony után erősödtek a lázaim, egy-két kegyetlen roham is jött. Szilveszter reggelén kezembe adták az Urlaubschein-omat, a varázslatos hatalmi "cédulát".

Nem tudom, palástoltam-e a nyugtalanságom, izgalmamat alkonyatig: de ebéd után már sürgettem Fejért a szekér meg a szalmafekhely miatt. Akkor csehül voltam bizony! - Estefelé felpakoltak; a Personal kijött búcsúzni, leveleket adtak, némelyik könnyet is törülgetett. Forgó Pál, szegény! Most lett káplár a felterjesztésemre.

Nagy, sűrű hó volt hegyen-völgyön. Kiértünk a faluból - lassan kocogtak az apró lovak. Mellettem Fejér ült: egy szanitéc kocsis a bakon; de a kis Pukyt, a lovászt is velünk adták az állomásig, hogy legyen majd, aki visszamenet segítsen kiemelni a szekeret, ha félrezökkenne. Puky már nem fért el a szekéren; gyalog bandukolt mellettünk, leszegett fővel, hallgatagon. Néha rátette kezét a lőcsre.

- Sohse búsuljon, Puky! Majd hazakerül maga is az új esztendőben!

- Vagy se!...

Olyan csendesen, rezignáltan mondta. Ennek a bakának a testvérbátyja zászlós volt nálunk; egyszerű parasztcsalád, de az egyik valahogy érettségit tett. Nyolc fitestvér, mind katona; és különös véletlenből most a többi hét mind otthon van betegen, sebesülten. Ez itt a legfiatalabb. A bátyját súlyos gyomorbajjal küldtük haza - sehogyse akart. "Mit szólnak apámék, hogy ezt a legkisebbet így hagyom - az anyám ezt szereti legjobban! Ha legalább jobb helybe tudnám!"... Hát éppen hiányzott egy lovász, úgy vette ide az ezredorvos a rajvonalból. Csendes, derék fiú.

Szürkület. Állig betakaródzva fekszem; a ponyvára, a homlokomra csendesen pihézik a hó. Egy kis láz is mintha kezdődne megint. Kétoldalt nagy, fehér hegyek, csend. Hol az ezred, a töméntelen, szédítő, benyelő sokaság? Milyen régen voltam ilyen jó egyedül, ilyen jó csendben! Oldalt apró, puha fehér hóhalmok, vakondtúrások - de mindegyiken apró, fekete fakereszt. Katonasírok. Ilyenekre mondta a kedves, cigányképű dzsentri hadnagy csúnya, kárpáti hajnalon: "Úgy el vannak ezek itt szórva, szegények - némeik tán maga se tudja, hol fekszik!" Úgy illett a hangulathoz ez a bizarr humorizálás... Itt kocogok felettük nyögve, nyavalyásan; ha ott feküdnék már köztük, kinek volna baj?... Igen, a beteg ember ideges lehangoltsága eljuttatott ehhez a gondolathoz - de abban a pillanatban forró, mély szerelmes bűnbánattal kértem bocsánatot Tőle, ki nekem adta életét és velem, miattam szenvedi e kegyetlen időket. A másik véglet jött, könnyek szöktek a szemembe a megindulástól és hálától. Majd megint valami hirtelen aggodalom: az utolsó héten nem volt tőle levél!

Erősebben havazott, a csillagok képét összezilálta az égen. Arcomra terítettem a zsebkendőt s tán elszunnyadtam egy kis időre.

Vonatsípszó hallatszott, az állomáson voltunk. "Boldog új évet kívánok!" köszöntött Puky halkan és levette a sapkáját. "Én most haza megyek és ezek visszamennek!" - gondoltam el - és úgy szerettem volna nekik valami nyájast, biztatót mondani. - Egy főorvos jött ki az inspekciós szobából, ezzel kellett most elintéznem. Megmérte a lázam, ajánlta; hogy háljak itt. Nem, nem - arra kértem, hadd megyek a mozdonnyal, ha másképp nem, a következő állomásig; hátha onnét hamarabb indul vonatom hazafelé. "Ahogy gondolod!" - mondta végre.

Doktor úr - dünnyögte Puky, a kis lovász csendes hangján - szeretném megmondani Fejérnek... hogy hát őneki most úgy se kell otthun a bakkancs; tudom, van jó csizmája - azt az ő bakkancsa sokkal nyűvetlenebb az enyimnél"... - "Hát persze - fordulok a habozó Fejérhez -, hiszen maga is úgy cserélte minap egy hazament sebesülttel!" Ez az emlékeztetés hatott. Leültek szépen egymás mellé a töltés oldalán a hóba és elkezdték együtt kifűzgélni a bakkancsot. - Aztán a mozdony indult, gyorsan kellett búcsúzni.

... A másik kis állomás. Hajnal, de még sötét van... "Tessék bemenni az állomási urakhoz a meleg szobába - biztat az őr -, a beteg tiszturak mind bemennek!" - Egy percre be is nyitok - fulladt szoba, pipafüst - kedélyes, vidéki összeszokottság, hangos kártyaparti. Inkább kint maradok. A töltésen vasúti munkások dolgoznak kijjebb, azokhoz megyek oda, letelepszem hozzájuk a tűz mellé, beszélgetünk. - Ahogy virrad, nő a türelmetlenségem. Csak már jönne a vonat!

Az utolsó héten nem volt Tőle levél. Tán haragszik valamiért? Vagy beteg? Csak holnap ilyentájt lehetek nála. Szörnyű hosszú idő! S az ember oly összetörött. Mit szól hozzám ilyen bozontosan, tetvesen, levéznultan?... Nem, ez buta gondolat; ennél Ő különb! De hátha azt hiszi, hogy a háború megváltoztatott, kiforgatott, hátha magában már le is tett rólam? Hátha nem is fog nekem igazán örülni?

És ez a buta, csúnya rémgondolat hajszolt végig az egész napon. Az állomásokon soká ácsorgott a vonat; Fejér hozott be ennivalót; nem igen volt étvágyam. "Ez az a város, ahol Ő évekig lakott és rosszul érezte magát! Ott, azokon az utcákon járhatott!" Olyan jól esett így, gimnazistán ábrándozni. Már délután van; hajnalra meglátom! De fog-e örülni nekem?...

... Az ismerős, budai utcánkban, a kocsiból egy autót láttam - nem tudom miért jegyeztem meg - eltöfögött és elébem került. Nyilván ide a házba hozott az is valakit. - A feleségem pedig felriadt a neszre és egészen ok nélkül, félig álomban még eszébe nyilallott; ha én volnék? Nem írtam, nem sürgönyöztem; nem is álmodhatta, hogy jövök; s az idegen autótól, ahogy itt megállt; szívdobogást kapott, felült az ágyban és fogvacogva imádkozott. Ő sem kapott már egy hete hírt tőlem.

Arra a betegesen intenzív fájdalomra emlékszem még, amikor megnyomtam a mi csengőnket - egyszer-kétszer erősen - és nem szólt. Szinte kétségbe ejtett. Zörgettem jó erősen; benn ajtó nyikorgott. "Ki az?" - kérdezte belülről az ő hangja. A nevem mondtam; és amíg ott a kulcsot előkeresték (Istenem, annyira kéznél volt a szokott helyén), hallottam ismételni, visszhangozni folyton ezt a nevet: ijedve, ujjongva, sírón, egzaltáltan. "Sebesült vagy?" - "Nem!"... Percekig vádolnom kellett magam, aztán hogy miért nem tudattam mégis - csaknem veszedelmes lett a hirtelen, váratlan, eszeveszett öröm kitörése. "Ez nem igaz!" - kiáltozta első percben. Aztán sírtunk és már jó volt minden; tíz perc múlva - boszorkányság - szagos, itthoni kávé, forró fürdő,... házbeli borbély - minden.

..."Jé - mondta ma szokott szavával - jé, a legintelligensebb és legerkölcsösebb dolog a világon mégis csak a boldogság!" - Egy délelőtti sétánkon mondta; összekapaszkodva, neveletlenkedve jártunk itt Budán - hó volt, nap volt, emberek, asszonyok korcsolyáztak a pályán. Mi vettünk egy boltban tíz krajcárért krumplicukrot és ettük és azt játsztuk, hogy mi most két kis testvér vagyunk, jövünk az iskolából, de félünk hazamenni - mert kaptunk reggel a mamától tíz krajcárt irkára és most elcukroztuk. - Elcukjoztuk!...