Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tábori posta · / · Dr. B. E.: Emlékek

Dr. B. E.: Emlékek
VIII.

Miért is írtam ide mindenféle jövés-menésről, cihelődő napokról, minden egyébről többet és hamarabb, mint a "Hilfsplatz"-ról; hová háborús hivatalomnál fogva tartozom. Tán ez is még ideges elodázása nehéz szenvedéseim emlékének.

Szó sincs róla, nem vagyok vasidegzetű; keservesen megviseltek az átélt hónapok. Gyűlölöm a hipokrízist és világért se akarnám azt mondani, hogy a mások szenvedése, halála, életveszélye közelebbről érdekelne a magaménál. Nem! Különösen most nem: soha az élni-akaró ösztön nem volt erősebb bennem. Évekkel ezelőtt, emlékszem, egy kis stájer fürdőn azzal mulattam, hogy erőssodrú, nagyon mély medrű folyócska hídkarfáján csináltam mindenféle tornamutatványokat, mesterfogást - s csak szegény anyám síró, rémült szidása hagyatta fel velem. És arra gondolok: akkor bizony nagyon kevés voltam én magamnak: húsz év, bizonytalan célok; kamaszos, gyötrő világfájdalma a "miért, mi célra mindez?" - kérdésnek. Most pedig boldognak tudom magam őszintén. (Tetves, szennyes háborús-ingemről mondta ma Kedvesem: ne legyünk jótékonyak; ne küldenők el az orosz cárnak - meggyógyulna a "boldog ember ingé"-től.)

De azért mégis úgy van, hiába, hogy engem soha nem tudott megnyugtatni a viszonylag védettebb helyzetem, sem az, hogy sokszor voltam pillanatnyilag legalább teljesen veszélytelen állapotban. Biztos szalmavackomon soha nem bírtam elaludni, míg odakinn, akármilyen messziről puskaropogás hallatszott és én éreztem, hogy egészséges emberi húsba megy most golyó. Igen, hisz békeidőn, kórházakban is csupa nyomort, szenvedést látunk - embereket, kiket járvány, baleset, szervezetük alkalmatlansága juttat kezünkbe - bajok, csapások, az ellenséges természet vad erői, melyek ellen összefog az ember, orvosok szolidaritása, mint országokon átcsatlakozó, egész földet körülölelő lánc. De ide nyomorékok jönnek, kiket tegnap friss erőben láttam; halottakat hoznak, kikkel vidáman reggeliztem ma együtt.

A Hilfsplatz így téli időn többnyire házban van, mely kis golyó ellen jól fedez; alkalmas helyen; ha lehet, dombhajlásban. Néha elhagyott iskolaterem a faluban vagy "pádimentomos" jobb ház; jegyzőé vagy zsidó boltosé, most lakóitól elhagyott. De legtöbbször nyomorult, rutén viskó; kéménytelen, mert akkor "félszer"-nek van adóba felvéve és kevesebbet kell érte fizetni. Sokszor az egész ezred közös kötözőhelye egész személyzetével itt is van kvártélyon, sokszor a házaik, öregek, terhes nők, sok apró poronty; tőlünk is néhány egy-két napot pihenő, maródi tiszt vagy baka. Most utólag sokszor hihetetlen nekem, hogy férhettünk el annyian!

Ha betérünk és jobbra nincs kilátásunk, köszönés, kérdezés nélkül foglaljuk le a szobát, szolgáink a pitvart. Az ablakon kidugjuk a kis vöröskeresztes rongyot. A ház lakói csendesen, megadással húzódnak össze egy sarokba, a szalmára, ahogy csak tudnak; s asztalt, padot, tűzhelyet szótlan engednek át. Az asszony csak félve, oldalogva lesi, mikor tehetné oda a kemence lapjára ő is a gyerekei árpaciberéjét, mert ezen, meg zabkenyéren kívül egyebet (még krumplit is) alig láttam náluk hónapok óta. Hacsak a mi bakáink nem nyomnak valamit a síró porontyok markába. Azoknak az apjuk is katona valahol! - A mestergerendáról kötélen lóg le a bölcső, néha több is; két csücskénél összefogva felakasztott ponyva, vagy lepedő; ennyiből áll. A falakról szelíden néznek ránk a szentképek. Furcsa, fancsali, bús Máriák, meghatóan cifra ruhájú, sanyarú képű szentek; fejük körül cirill betűvel teleírt glória, aranyszínre mázolt levegő. De a falak mocskosak; néha egy gyufagyújtásra riadtan szaladoznak rajtuk a férgek; néha avval töltjük az éjszakát, hogy véresre vakaródzunk a tetvektől. Néhol volt petróleumlámpa, néhol mi kerítettünk egy kis gyertyavéget vagy a tűzvilágnál beszélgettünk este. Azok a szörnyű hosszú, téli éjszakák!...

Reggel hatkor költenek bennünket, a szolgák, rendesen hozzák is már a pitvarban megfőzött teánkat. A hidegtől az ember sokkal hamarabb ébred. - Kihordják a szalmát a padokról, söpörnek, begyújtanak; olyankor nyitva kell tartani az ajtót, míg a füst kihúzódik, hogy azután az átfűlt kemence s a parázs melegítsen. - Ilyenkor kezdődik a maródiak vándorlása. Micsoda diagnózistalan bajok! A sebesülteknél általában szomorúbb látvány ezek a hathónaposak. - Persze, hogy több van, aki jó egészségben maradt, de azokhoz nekünk nincs szerencsénk! - A sebesültek napközben, estig lődögélnek, ha ütközet van; legtöbb a maga lábán; a súlyosakat este, sötéttel hozza szanitéc. Ezeket itt tartjuk; éjjel biztosabb a szállításuk. Csak volna mindig szekér, ló elegendő!... Néha az ellenséges tüzérség lövi a falut, keresi a mienket. Ha nagyon közel robban a Hilfsplatzhoz a gránát, maródivizit után kimegyünk a falu alá, egy hátsóbb fedezékbe húzódunk, felhányatjuk hóval a tetejét és ott tanyázunk, oda utasíttatjuk a sebesülteket. - Este minden elcsendesül; az idegekre is némi nyugalom száll; a parányi ablakot lámpagyújtás előtt elfüggönyzik sátorlappal óvatosságból; vetik a szalmaágyat; hozzák a faszolást, hozzák a postát. Úristen! Hogy várja az ember a leveleket, hogy dúl nekik habzsolni, nyelni az írást... Fenn a padláson egy súlyos maródi - félrebeszél -, felküldöm Forgót, nézze meg. Hallgatódzunk. "Hol vagyok?"... hangzik az ijedt, hideglelős hang. - "Hát Galíciába! A padláson!"... Idelenn mindenki sírósan mosolyog. - Miért ilyen humoros ez?... Vaksötétben öntudatra ébredni és ezt hallani!... Néha akár én is kérdezhettem volna!

Jól emlékszem a harmincnégyesek szakácsára; egy időben heteken át velünk volt egy házban és amiért megengedtük, hogy itt legyen a konyha, nekünk is juttatott a főztjéből. Öreges népfölkelő, posztóüzlete van Lembergben. Vagy volt. - Nem tud róla, nem tud az övéiről - serényen, némán, szakadatlan dolgozik; alkonyatkor porciózza, liferálja az ételt a rajvonalba, megy a kocsival néha éjfél utánig és hajnalban már fenn, tüzet rakat, vizet forral, bekészít a főzéshez újra. Mennyi, mennyi sok napja már. Ugyanebből az ezredből van itt egy maródi most, népfölkelő-hadnagy Csernovitzből - tanfelügyelő otthon, fizika-matematika szakos. Hogy lekopott erről a "tanfelügyelő úr!" - Nem kap hírt október óta. - Anyját, akit ő tart el, csak két hónapi pénzzel tudta ellátni, az oroszok azóta több ízben jártak ott - mindenre el van készülve, volt már vad, őrjöngő, alázatos, síró, mindenféle, néha egészen bolond. Micsoda sorsok!

Fagyott embert hoznak. Élesztési kísérletek, megteszünk mindent; hasztalan. A maródi bakák közönyösen topognak, jönnek-mennek körülötte - hangos beszéddel. Cédulát kérnek: port kapnak. A harmincnégyes szakács tésztát gyúr. A rutén asszony gyerekét szoptatja a szalmán. Az ordonánc jön valami jelentéssel. A főorvos rendelkezik. - Roham volt, súlyosakat hoznak, a pitvarban haldoklik négy, menthetetlen. A harmincnégyes szakács kifőzi a tésztát, tálal.

Emlékszem csendes órákra is. Kevesen jönnek - dél felé jár, kiragyog a téli nap - levelet írok az asztal mellett és hallom a tollsercegést. "Ő is íróasztalnál ül" - most egyfélét csinálunk. A mediciner tisztát vált, a tetűire vadászik, a főorvos beretválkozik. Távoli, távoli fegyverzaj - mégis háború van! Egy maródi tiszt valami háromhetes újságot szerzett, abban böngész. Néha felolvas egy passzust csúfságból, halkan káromkodunk. Otthonmaradtak háborús morfondírozása, pro vagy kontra filozófiák, nyakatekerések - tudja Isten, itt mindenkiben kivétel nélkül gúnyt és ellenszenvet ébresztenek. Pedig tán nincs igazunk. Ki tehet róla?

Emlékszem egy estére, mikor a volt lovászom halálhírét hozták. - Egyik társa valami tyúklopásban találtatott. - Szemes ezredorvos rendet akart csinálni, a dolog nem volt egészen tiszta. Ennivaló tényleg van itt bőven, nincs szükség a nyomorult falusi nép jószágára. Hát megcserélték mind a lovászokat - csupa öreg népfölkelőkkel; hisz ez méltányosabb is volt; ezek mind családapák. De az én lovászom csendes, jó fiú volt, úgy megszoktam; hiába - kivételezni most már nem lehet! - Másnap elesett; a tyúktolvaj ma is él! "Igen, hiába - mondta az ezredorvos feltűnő nyomott hangon - helyette tán ezek közül esett volna el egyik, csupa öt-hat gyerekes apák!" De figyeltem, hozzá se nyúlt a vacsorájához, a rendesnél is hallgatagabb volt ez este! - Csupa meleg, méltányos jóindulat ez az ember és ha kell, katonás szigor. De a fegyelme leginkább önfegyelem s a szigora mindig azok elleni, kik itt az emberiesség, méltányosság ellen - a szenvedők és gyengék ellen vétenek. Milyen nehéz dolog lehet itt vezető állásban lenni! S ez itt van első naptól kezdve megszakítás nélkül.