Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos

Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos
9.

Bement újra a színbe s a kötvényeket egyenként elégette a nyári tűzhely ajtaja szájában. Fáradt volt, alig győzte kivárni míg ellobbannak s nem törődött falra verődő, eszeveszetten libegő s a réseken kiárulkodó fényökkel. Hamujokat összekeverte a tűzhelyével.

Csendben, sötétben vetkezett be. Övéi közül egyiket se vette észre hogy felébredt volna. Inget cserélt s már ágyában feküdt mikor újra kísérteni jöttek emlékébe a történtek, mint valami borzalmas éjjeli lepkék, felröppenve a szoba minden szögletéből s kívülről a zárt ablakokon át akadálytalan.

Felült, tűnődött s lassan odament felesége ágyához. Kezét vállára tette s gyengén felrázta:

- Engedj csak beljebb - így szólt.

Felesége ahogy kinyitotta szemét azonnal kiocsúdott álmából s bosszúsan mozdult:

- Enye, enye! - zúgolódott -, mi a fene lél mostan - és visszalökte urát: - Na vigyázz a gyerekre, várjál hát - s helyet csinált neki maga mellett, áttéve a másik oldalra az álmában összenyakló kislányt.

Valójában pedig nem haragudott. Vojnyikné amiért ura háborgatja. Szüntelen féltékenység s kétségek bántották; ez pedig gyakran megesett, hogy ura ilyenkor látogatott ágyába. Akárhányszor, kivált ivások után, ha rosszat álmodott s felébredt éjjel, eljött hozzá s volt, hogy elmondta neki is álmát s értelmét találgatták s egyebekről beszélgettek. Most is abba volt, hogy Vojnyik ágyából jön s mondani fog valamit.

- Hjj be hideg vagy a teremtésit! - borzongott össze, mikor Vojnyik mellé feküdt. De hiába várta, Vojnyik nem szólt egy szót se azután se. Kislányáról Máriska jutott eszébe s nem tudta elüldözni gondolataiból. Nem bánta volna ha felesége beszélne valamit. De az asszony se volt beszédes kedvében s mindössze annyit szólt, miközben begombolta Vojnyik ingét nyakán:

- Mér nem gombolod be?

Vojnyik közelébb húzódott hozzá s magához szorította.

Aztán egyre zavarosabbak, képtelenebbek, riasztóbbak lettek Vojnyik gondolatai, de hatástalanok rá, mintha idegen fejben fogamzanának. Felesége felkelt s kis időre kiment a házból. Mire visszajött Vojnyikot már úgy kapta, valamiket értelmetlen motyogva bajuszába félálmában.

Rég gyerek volt, a hegyek közt, délelőtt, nap sütött, szemközt a kohó, az úton, harangzúgás, éneklés, csengetés, jött a körmenet. Elöl apósa vöröses szakállával, zsíros kis kátéjával, ő kiáltja előre a litániát:

- Kiben szívünk magasztalást! - kiáltja
- Kiben szívünk magasztalást! - éneklik
- Szegény lelkünk vigasztalást! - kiáltja
- Szegény lelkünk vigasztalást! - éneklik.

Az éles női hangok járnak elöl, Máriás Zsuzsáé, ezt ő mint gyerek kívánja, nagy keblei és ott van a szőke Krisztinka, de valaki más is, ez most az ő nyakát tartja ölelve s mást énekel, ez más hang:

- Szép asszonynak jónak
Jóbor árulónak
Kár megöregedni.

Arca rémületes s irtózatos torkából a kiáltás... vér...ám zavaros lesz minden s belekeveredik a sötétbe. Mert most már úgy kell lenni a bányában van. Később, akkor, vagy évek múlva. Lenn a mélyben, a hetedik talp alatt, amelyik már réges rég műveletlen. A patak valahol felette zúg, üdén, tisztán, hidegen, forróság van, ő szomjas. Egyszerre halálos rémület, megindul a bánya, a föld amin áll, a törmelék, indul, mint a körhinta, mint mikor egyszer le akart szállani róla; lába inognak, félelmében a földre fekszik, mintha ezzel menekedhetnék...

Kétszer beleütötte kezefejét az ágy fájába s nehéz sóhajjal felébredt. Csupa veríték volt arca s haja egészen összecsapzva, mint valamikor régen. Lelkében egyik rémület helyébe, a valóság nagyobb rémülete lépett. Vége mindennek - gondolta -, elkéste a munkát, kész a gyanú.

De alig gondolta végig, csudálatára s boldog megkönnyebbülésére megsercent a pléh ébresztő óra az asztalon.

Arra az órára, amelyiken rendesen fel szokott kelni, most is felébredt.

Kisvártatva a kolomp is megszólalt, kinn a pirkadatban.

Kiugrott az ágyból.