Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Móricz Zsigmond: Az üveges hintó

Móricz Zsigmond: Az üveges hintó
Elbeszélés
II.

Ebéd előtt szokatlan jó kedve volt az apának. A kis lányával játszott, a kis Margitkával, aki elébe állt és teljes erővel verte a kezét. Minden ütés után megállt s figyelte az apja arcát. Ez felszisszent, arra ő nagyot kacagott.

Mikor az anya bejött szokott lesütött arcával, furcsán mosolyogva nézte a játékot. Olyan barna volt, annyira kreol, s olyan álmosan lusta, mint egy cigányasszony. Egész délelőtt szenvedett, mindig az üveges hintó járt az eszében. S nem tudta, hogy fog majd belekezdeni, hogy elmondja az urának.

- No, kiszedtem a levest - mondta derűsen -, gyertek már enni. Ki van szedve a leves. Olgica, Olgica, gyere gyerekem. Béla... Hol van Jani?

Az apa felállott, nyújtózott, nevetett.

- No gyere enni macska!

Leült az asztalhoz, a három gyerek a helyére kuporodott sok huzavona után, az anya is belekóstolt a levesbe. Elfintorította a száját.

- Semmi íze ennek a húsnak. Egyáltalán semmi íze. Én ezt nem szeretem - mondta.

Az apa egészségesen kanalazta a levesét.

- Meg lehet egyszer enni - mondta rá. - Ugye cica?... Egyszer meg lehet enni? He?... Kétszer nem lehet megenni.

Margitka kacagott. Nem értette a tréfát.

- Hát ez csak egy leves, apa, hát nem látod, hogy csak egy leves?

Sári jött be s szokott szelességével mindjárt meglökte a székét, ahogy leült az asztalhoz.

- Jó most a mészárosnak, minden húst elad a vöröskereszteseknek, most csak packázik velünk. Igazán szólhatnál neki, nem járja micsoda húsokat ad.

Berci csak mosolygott s a gyerekeit nézte.

- Edd meg a levest fiam, edd meg no, edd meg kicsim.

De egyik gyerek se akarta enni. Béla csak kavarta, kavarta, úgyhogy szinte kilöttyent az asztalra s fintorgatta az orrát. Margitka bele se szagolt, Olgica pedig sírós arccal mondta:

- Már mondtam, hogy én levest nem kérek. Hát nem hallottátok?

A szülők nevettek rajta. Olyan kedves a csöppség. Ilyen csöpp lélek és egy csöppet sem selypít. S miket mond!

- No jó, hát csak felét egyétek még na - mondta az anya. A rendes déli alkudozásba kezdve a gyerekeivel.

De azok tovább húzódoztak.

- Négy kanállal meg kell enni! - szólt az apa erélyesen s mosolygott, csak úgy fénylett tülökforma orra, amely kissé vörhenyes volt s hámlott róla a bőr.

- Hohó, nagy kanállal!... Vedd tele a kanalat Margit... No cica!... Csak tele a kanalat.

Aztán nem nézett rájuk többet, úgy tett, mintha el volna intézve rendesen a dolog, rettegett attól, hogy egyszer igazán erélyesen kell föllépnie, hát mindenféle elnézést kitalált, hogy látszólag foltozza a szülei kötelességteljesítés csorbáit...

- Én nem tudom enni, magam se, ezt a húst - mondta az anya. - Ilyen kövér marhahúst. Utálatos ez. A disznóhúst se szeretem, még a csirkét, míg fiatal és finom.

Sári az egyetlen, aki megette a levesét.

- Szedd össze a többit és öntsd össze - szólt neki a nénje.

Sári fogta a tányérokat és vissza beöntötte sorban a tálba.

Apa megette a levest is, meg a húst is.

- Magam is örülök, hogy túl vagyok rajta - mondta mosolyogva -, csak azért ettem meg, hogy sok van. Háború van, spórolni kell, nem szabad elvesztegetni az ételt.

- Óh, én abba nem hiszek. Az csak olyan beszéd. Hogy én azért egyem meg a porciómat, hogy ezzel segítsek a katonáknak... - mondta az anya.

Az öreg kisegítő parasztasszony, Mihókné tolta be magát, mint egy tinó, nagy léptekkel, férfiasan kopogva a nagy csizmáiban, egy kis tálban, amely szinte elveszett a kinyitott két barna markában mártást hozott. Letette az asztal sarkára.

- Hát a húst nem hozza?

A siket asszony odafigyelt.

- A húst!

- Nem tette rá.

- Hát hozza azt is, még szószt nem ettünk magába - s csendesen, indulat nélkül nevetett rajta.

Sári szaladt ki s ő hozta be a húst.

Mikor a tésztára került a sor, az asszony azzal a titkos, felfordított szemű nézéssel pillantott az urára, amellyel valamikor megbabonázta, kislány korában a segédjegyzőt, s huncut mosollyal mondta.

- De vajas!...

Huszonkét éve vita, pörlekedés, vagy évődés van köztük a vajas tésztán. Mert Berci úgy nem evett otthon, vajasan tudniillik, már vagy tizennyolc év óta megeszi ugyan, sőt valami tizenöt éve jobban is ízlik így neki, mint kövér disznózsírral, de azért ez a téma nem múlt el közülük.

- Nem is eszem belőle!... - szólt gyöngéd mosollyal.

- De akkor ne is egyen.

- Meg se kóstolom.

- Ne is.

Sári nagyon mulatott ezen a vitán mindig s mivel a sógorának még egy furcsasága volt, az hogy a tésztához kenyeret evett, amely szintén egy igen kellemes nézeteltérési eset volt minden ebédnél huszonhárom év óta, mert ezt még legénykorában kezdték ki rajta, erre célozva sózta kis tréfával Berci bácsinak.

- De kenyere még van Berci bácsinak.

- No hát ehhez eszem egy kis tésztát. Ehhez kell.

- Dehogy is.

- A tisztához kenyér kell - mondta Berci gyöngéd hangon, úgy gyerekesen tréfálva.

- Még ilyet sose hallottam.

- No pedig hallhattál volna öt esztendő óta, mióta a feleségem vagy.

Mély és zengő kis nevetés volt a szóra.

Jóisten, mikor még öt éves házasok voltak... Akkor öröködött meg ez a kis pár szó s azóta mindig az öt évvel áll. Ha most évente egyszer-kétszer szóba jön, mindig a régi zengő boldogság hulláma csap végig rajtuk, a szíveken, a mindennapi élet untató sodrából kizökkentve őket.

Berci ráfüggesztette a szemét a feleségére, aki széles és hosszas arcát lehajtotta s úgy nézett fel a szemöldöke alatt, az egész szemfeketéje felcsúszott a felső szemhéj alá s onnan nézett ki... Ezzel a szemmel milyen gazdag lett volna az a nő, aki a szeméből él... Berci valami rég nem érzett édesség illatát érezte kiáradni a felesége lényéből...

Azért élünk, hogy együnk - mondta Sári, ezzel szintén a sógorát tréfálva, mert köztük állandó volt az egymás kis elpattanó viccelése. De most Margitka beleszólt s átvette az élcet.

- Nem azért élünk - kiáltotta a négy esztendős tréfáló -, hanem azért, hogy azt kiabáljuk, hogy éljen a haza, éljen a szabadság!

Az apa réges régen nem érezte magát az asztalnál ilyen könnyűnek, frissnek, ezt jó előjelnek vette, már biztos volt benne, hogy sikerülni fog a kasznárt beleugratni az új vállalatába.

- Jaj istenem, de a szegény gyerekek - szólt az anya a távollevő öt gyerekére gondolva, akik most Debrecenben, Nagyváradon és Pesten szenvednek, koplalnak, s hazasírnak... ahogy az anyák egy ilyen fölkiáltással el szokták árulni ebbéli sejtelmeiket... De mindjárt elhallgatott. Megijedt, hogy elrontja a hangulatot, pedig az üveges hintóról még este előtt beszélni kell Bercivel.

Ebéd után Berci odaült a cserépkályha mellé a hokkerlire, hosszú szárú pipát vett s abból pejpázott, a két kis lányát ugratta, Béla már kinn hajkurászta az udvaron, vagy ki tudja hol, a kutyákat. Jani elő sem került, biztosan a papéknál ebédelt.

- Hát hogy kell megköszönni az ebédet? - mondta az apa Margitkának, a kicsinek.

- Sehogy.

- De meg kell köszönni.

- Nem kell.

Az apa nem vette fel a kislány rakoncátlanságát, tréfált vele.

- Tudod, hogy Samu bácsi hogy köszöni meg? Azt mondja hogy: "Kötelességünk megtettük. - Amit adtál, mind megettük!" András bácsi meg, ha jó ebéd volt, azt mondja: "No hálistennek. Adjunk hálát az istennek, hogy egyszer megint jóllaktunk." Ha meg rossz ebéd volt, akkor azt mondja: "Eh... és eltaszítja a tányért - ezen is túl vagyunk. Gyerünk húzni az igát!"

A gyerekek hangosan, visítva kacagtak. Az anyjuk odahúzott egy széket s a kályha másik oldalán ült le. Olyan boldog volt, hogy az ura ma ilyen jókedvű s éppen ma. Dörzsölgette a keze fejét s a kurta lábait felszedte a szék keresztfájára. Úgy ült ott, mint egy pingvin, kurtán, vastagon, tollászkodva, okosan.

- Hogy tönkre tudnak menni az emberek - mondta maga elé nézve, mély ravaszsággal.

- Hát bizony - szólt az ura.

- Még olyanok is, sose hitte volna az ember.

- Nehéz ez a háborús idő.

- Szegény Hidvéger doktor?

- No.

- Az is tönkre ment.

- Sokan jártak úgy most. Nincs pénz; akinek vállalata volt, az most mind kámpec. Nincs pénz.

- Eladó a hintója.

- Nagyon nehéz most élni. Még minálunk katonai szállítás sincs úgy mint Szatmárban, hát az ilyen spekuláns emberek nem igen tudnak lábra állni.

- Az üveges hintó, az ezüst lószerszámmal ötszáz forintért eladó.

- Majd elviszik a katonák.

- Ötszáz forint nem pénz érte.

- Az bizony sokba került, mikor ő vette. Az belekerült ezerkétszáz, ezerötszáz forintba.

- S most ideadná ötszáz forintért.

Berci elnevette magát. Nem kapiskálta a dolgot, valami vicces eset jutott közben eszébe.

- Azt mondja máma a Klein, az öreg Klein, bent volt az irodában, a fáját ellopták, hát azon pöröl, hogy muretórium... hogy a haszonbér fizetésre nem adtak muretóriumot!... ez is olyan, mint a burnyó. Ha kimondja, már csak megtanulta, hogy bornyú, de ha leírja, mindig burnyó...

Köhögött a nevetéstől, mert egész télen meg van hűlve s most tavasszal még erősebb lett a hurutja.

Felállott s nyújtózott szokása szerint. A kurta mellénye alól kibiggyent az inge a nadrág fölött s erősen ásított.

Azzal feltette a kalapját, a pipát kiverte a kályha előtt, újra megtömte s szó nélkül, derülten elment az irodába.

Az asszony utána nézett, ott ülve, gubbaszkodva a kályha mellett a széken, mint egy beteg kotlós. Úgy látta, hogy ő sohasem fog üveges hintóban ülni!...