Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 6. szám · / · Tábori posta

Déznai Viktor: Szerb városok

Nem láttam valamennyi nevezetesebbet, de jártam Szerbia néhány városában, melyeket tipikusaknak lehet tekinteni s melyek ismeretéből, ha nem is hiánytalanul, de megrajzolható a szerb város jellemrajza.

Belgrád, a főváros, a legnagyobb szerb város, rajta a kulturális, gazdasági és népi vonások legélesebben ütköznek ki; a nemzeti törekvések, energiák, tehetségek gyújtópontja: a szerb élet lüktető szíve.

Szabács nagyságra a harmadik, gazdagságra mindjárt a főváros után következő városa az országnak (a balkáni háború előtti Szerbiáról beszélek). Tehát nagy, elsőrangú vidéki város, amolyan szerb Debrecen vagy Temesvár.

Obrenovác jóval kisebb, harmadrangú vidéki városka, mely már nem tudott, bár kedvezően fekszik, nagy környéken uralkodó helyzetet teremteni magának. Hatalmas vetélytársai, jobbról a közeli főváros, balról Szabács, szűkítik hatáskörét, befolyását több hasonló és közeli versenytárssal, mint Ub, Arangyelovác, kénytelen megosztani. Ilyen kisváros már elég szép számmal van Szerbiában: a paraszti sorból emelkedő, kultiválódó ország fejlődésének első lépcsőfokai.

Bármily futólagos és, a háborús körülmények folytán, hiányos lesz is az a jellemvázlat, melyet az említett városok ismerete alapján a szerb városról készíthetek: a bennünket elsőrendűen érdeklő szerb föld és nép természetrajzának talán némely tanulságos adata mégis nyerhető lesz belőle.

*

Feltűnő ennek a három városnak a földrajzi helyzete. A pompás, hajózható Száva folyó mellett fekszenek valamennyien, mint valami nagyszerű, szeszélyes hajlatokban odavetett szalagnak gyöngysorában kiváló szemek. A Száva ezüstszalagja dús termékenységű és kiterjedt vidéket fon össze. Magyar oldalán is túlnyomóan szerb nép lakik, és csodálatosképpen hiányoznak a jelentékenyebb magyarországi központok is, melyeknek vonzereje zavarólag hasson a szerb városok érdekkörére. Mégis, sem Belgrád, sem Obrenovác, sem Szabács nem ülnek ki a víz szélére, hanem ott csak kikötőtelepet létesítve, a folyótól eltávolodón, befelé fejlődnek, az ország irányában.

Ez a meglepő jelenség a Duna mellett is folytatódik: Pozsarevác, Szendrő szintén, nem ahogy természetesnek tartanók, a víz felé, hanem attól eltávolodva fejlődnek. Nem találunk egyetlen olyan rakpartot sem, mint, teszem, az egyenrangú magyar Orsován, Mitrovicán vagy Brodon, hol mindenütt a város szíve a folyó partjánál van. Sem a vasúti fekvés, sem a hajózás, mely a magyar és szerb oldalon csaknem egyformán élénk, nem indokolják ezt.

Ennek többféle oka lehet.

Belgrád, Obrenovác és Szabács is: mind egy-egy délnyugatról északkeletnek húzódó dombsor végére támaszkodnak, ott, ahol a dombláncolat a folyóhoz ér. Ezek a dombsorok a délkeletnek tartó Szávát minduntalan északkeletre térítik. Így nyugat felé, a folyótól délre, egy-egy jelentékeny medence alakul: Szabácshoz tartozik az egész Száva-Drina szög, a híres Macsva; Obrenováchoz a Kolubara völgye; Belgrádnak kivételes helyzete van, minden irányból jól megközelíthető, ez predesztinálta fővárossá, mely egyformán uralkodik kelet és nyugat felé egész középső Észak-Szerbián.

E helyek mind fontos várak is voltak, megfelelően a vidékük fölött uralkodó geográfiai helyzetnek. Míg azonban Belgrád hegyi vár, melynek foka messze körben fenyeget, Szabács, melyet Mátyás király "vett" meg, mocsarak közti vízi vár volt és nyilván az átkelési helyet őrizte. Ugyanígy volt Szendrőnél is. - A modern fejlődés Belgrádnál is, de Szabácsnál meg éppen, otthagyta a várat. Ez tehát nem marat meg, mint a legtöbb régi városnál, ezek magvának, hanem most a központtól félreeső, úgyszólván a városon kívüli hely.

A városok főutcái mindenütt (Belgrádban a domb tetején, Obrenovácban és Szabácsban a lábánál) a hegységgel párhuzamosan délnyugatnak, a folyótól az ország belseje felé húzódnak. Ezekre merőlegesek a hegynyergeken átkelő, kisszámú keresztutak. Így a városoknak meglehetősen szabályos alaprajza fejlődik. Mennél újabbak a városrészek, annál messzebb fekszenek a folyótól: a városok tehát az ország belseje és nem a Száván túlra, Magyarország felé gravitálnak. Erre nincs is semmi vonzásuk. Szemben velük a folyó északi partján, kicsiny községek vannak: azok is, mint Klenák, Boljevci, messze a parttól, bent a Szerémség televényében, a vízhez semmi közük, mintha ott se lenne. Belgrádtól is Zimony oly messze van, hogy nyilvánvalóan nem testvértelepülések, tisztán látható köztük egy holt terület: nem közelednek egymáshoz, mindkettőnek más céljai vannak, nem fognak összeolvadni.

A Száva tehát nem összekapcsoló, hanem elválasztó: igazi határfolyam, amilyennek már a régi magyar királyok is érezték. A tőle délre fekvő területet, a Macsói bánságot, határvédőnek (később határőrvidék) és balkáni politikájuk támaszául szervezték az Árpádok. A már akkor létezett városok támaszpontokul szolgáltak a hódításhoz és védelemhez. Ez ösztönszerű megérzése volt a geográfiai adottságoknak, melyekhez a történelmi fejlődés természetszerűleg alkalmazkodik: ez a vidék mindig Magyarországra, mint nagyobb, sőt feltétlen uraló földrajzi egységre támaszkodott, ennek természetes függvénye. - E vidék városai sohasem álmodhatnak arról, hogy a Száván túlra is kiterjesztik befolyásukat (két történelmi kísérlet nagy arányokban próbálta: Szvatopluk birodalma az egész Alföldet, a törökök még annál is többet foglaltak el - s az alakulat mégsem lehetett állandó, mert nem terjedt ki az egész magyar medencére), délnek fejlődtek tehát s a szerbek északi expanziója természetellenesnek látszik. Ábrándjaiknak városaik természetes, geográfiai fejlődése, éppen úgy, mint történelmi szerepe ellentmond.

Nem ide tartozik annak kifejtése, hogy a Száva, ez a valódi délszláv folyó, miért nem válhatott egy egységes nemzet főütőerévé, mint a Duna vagy Tisza Magyarországnak és mért nem teremtett valahol a partjain egy hatalmas testvérvárost, egy délszláv nemzeti központot, mely nagy birodalom szíve lehetne. - Ezt másutt kísérelem meg, most messzire vezetne tárgyamtól.

Tény, hogy a szerbség városai nemzetközi szempontból jelentéktelenek. A főváros, dacára világforgalmi helyzetének és erőltetett fejlesztésének, az ő alig 80 000 lakosával nem tesz túl nagyobb vidéki városainkon. A szerb vidéki városok azonban nincsenek a fővárostól oly távolságban, mint Magyarországon. Míg Budapest és vidéki városaink közt az arány nagyjában 10:1, addig Szerbiában a különbség egészségesebb, az arány körülbelül 4:1. Míg Magyarország lakosságának 5%-a lakik a fővárosban, Szerbia lakosságának kürülbelül 3%-a (a balkáni háború előtti Szerbiát tartom szem előtt), amivel szemben városai az országhoz viszonyítva, jelentékenyebbek, mint a mieink: Nis Szerbia lakosságának körülbelül 1,5, Szeged Magyarországénak 0,5%-át foglalja magában. Ezért a vidéki központoknak, melyeknek az erősen medencékre tagolt országban szép önálló fejlődésre van reményük, nagyobb súlya is van az ország vezetésében, mint a mi vidéki városainknak. Kicsinységük dacára igen értékes tényezői a szerb kultúrának.

Ezt a szerb kultúrát alig ismerjük és nálunk lenézni szokás. - Nincs módomban róla képet adni: a szerb nyelven nem bírom, belső szerb viszonyokról nem vagyok tájékozott, szerb emberekkel nem érintkeztem. Szabács össze volt lődözve, mikor alig néhány nappal azután, hogy legutóbb elfoglaltuk, láthattam. A szerb kultúráról ezért csak annyit szándékozom mondani, amennyit hamarjában a reprezentatív városok halott utcáiból és törmelékeiből kiolvastam - úgy, ahogy az archeológus az ókori városok romjain próbálja az azokban elmúlt életet rekonstruálni.

Szerbiában is a városok a nemzeti kultúra hordozói és ez hamisítatlanul mutatkozik külsejükben, dacára a konvencionális formáknak. Eredeti szerb építőművészet nincs, a városi házak a nálunk is ismert pallér-reneszánszban, ugyanazzal a vakolat-monumentalitással és gipszplasztikával épültek, mint nálunk. Belgrádban a modern nagyvárosstílus egyes típusai is feltűnnek: a papírfalú, háromemeletes, kupolás-tornyos "modern" bérházak, amint már nálunk is láthatók a nagyobb vidéki városokban. Csakhogy lehetőleg még ízléstelenebbek: valami fantáziátlan nagyzolás, valami akart különcség van kiképzésükben, anélkül, hogy abból egyénire vagy nemzetiességre való igyekezetet lehetne kiolvasni, ám ez nem gyakori jelenség és egészen új. Általában a nálunk is elterjedt szokvány házfajta látható, rossz európai sablon; a parasztházra, a népre, speciális foglalkozásokra és életviszonyokra semmi sem emlékeztet. Feltűnő legfeljebb a keskeny, nyomott front, ami egyelőre érthetetlen a falusias tervrajzú, helyszűkében nem szenvedő, lassan fejlődő városokban. Históriai jellegű, tradíciós épület egyáltalán nincs, a középületek mind a reneszánsz vagy barokk másodleöntésű generálszaftban, a templomok is a legtucatabb jezsuita-stílusban (18. századbeli) készültek. A szerb város arculatának ezt a semmitmondó képét: a nemzetinek, vagy bizáncinak, vagy balkáninak, vagy valami sajátosnak teljes hiányát éppen karakterisztikusnak ítélem.

Az emeletes ház még nem dominál, a főutcákban is sok a földszintes. De van egy csomó régi egyemeletes ház, tán a kilencvenes évekből, melyek egy régebbi jó konjunktúráról, a városodás irányában tett első szerény lépésről beszélnek. Jól meg lehet különböztetni az épületek közt az elmúlt évtizednek az előbbihez képest már szépen meggyarapodott rétegét: nagyszámú magas, jól épített, büszke házat. A jelen évtized rétege még feltűnően vékony, ebben még nagyon keveset építettek Szerbiában, a legújabb ízlésnek, haladásnak még nem volt ideje kifejlődni. A balkáni háborúk után igen erős fellendülésnek a kezdetei mutatkoztak, de a lendület még az elején teljesen megtörött. Ezt szimbolizálja az új szkupstinának már igen tiszteletre méltó, nagyarányú, komoly ízlésű, de félben maradt palotája. - Belgrádon kívül kétemeletest csak középületet láttam, de ezek (Szabácsban) elég aránytalanok: magasabbak mint szélesebbek és primitív, zsúpolt, zegzugos alaprajzúak.

Ezt a vonást megint jellemzőnek találom: a görbeséget! Eltekintve az újabb belgrádi negyedek sakktábláitól, parallel házsoros, egyenes utcát, dacára a városok egyszerű alaprajzának, száz lépésnyit sem találtam. Csodálatos, indokolatlanul görbe és feltűnően szűk utcák, kiugró, összevissza házakkal, melyekben semmi szimmetria, semmi gyakorlatiasság, semmi esztétika. Amellett ezek az utcák egyáltalán nem emlékeztetnek a középkori városok festői és tudatosan, növényerezethez hasonló, természetes ösztön szerint hajladozó utcácskáira. Ez maga a balkáni és szláv paraszti rendetlenség és hanyagság, a határozatlan, szeszélyes és indolens természet, mely várossá merevült. - Városszépészetnek a legcsekélyebb nyoma sincs.

A házak azonban elég jó anyagból épültek, nagyjában bizonyos jómódot, csendes munkálkodást és megelégedettséget sugároznak, különösen Szabácsban, ahol szinte nagyarányú tágasság is van. De a házak és telekformák, az alaprajzok, sőt a szobák is, mindig görbék, aszimmetrikusak, érthetetlenül zegzugosak, szögletesek, aránytalanok, szűkek, levegőtelenek. Nemcsak a művészi, de a kényelmes és egészséges építés elemei szabályaival - sem a házat, sem a várost illetőleg - a szerbek ismeretséget nem árulnak el.

Erre azért helyezek súlyt, mert az emberek és intézmények közvetlen ismerete nélkül a város külsejéből úgy következtethetünk a bennlakó nép kultúrájára, társadalmi, művelődési és gazdasági állapotára, mint a lakásból a lakójáéra.

Pedig az úriházak kis szobáiban, túl a nagy ajtókon, ablakokon keresztül meglehetős nagyigényű életre nyílik kilátás. Igen finom bútorokat látni, fürdőszobákat, csillárokat, gyöngyházintarziás szalongarnitúrákat, vitrineket, ahol jobb üveget és porcelánt tarthattak, aztán itt-ott még érdekes metszeteket és festmény-reprodukciókat a falakon, azonban itt nem az abszolút művészi szempont, hanem valamilyen tendencia dominál. Az üzletek, melyek szintén szűkek és zsúfoltak, egészen európai formájúak, látni nagy kirakatokat, nikkelezett állványokkal, vasredőnyökkel. Hadseregünk meglepetésére a kis szerb városokban nagyon jól felszerelt patikák, orvosi szobák, laboratóriumok találtattak.

Általában el kell ismerni, hogy mindenből van nekik, ami hasznos és európai és ami modern államban szükséges, egész tisztességes mértékben - nem egyszer helyesebb viszonylatban a lakosság műveltségéhez és gazdasági állapotához, mint nálunk. Állami berendezésük, oktatásuk, sőt közgazdaságuk kicsiben egészen imponáló fejlettségű és egyáltalán semmi operettszerű vagy "balkáni" sincs benne. Láttam sok gazdasági gépet, nyomdát, középületet, szolid boltot, pénzszekrényt (a mi bakánk tűzhelyeknek használták s papírokkal fűtöttek bennük).

A szerb kultúrának benyomása nem harmonikus. A nemzeti elem inkább negatív, mint alkotó módon érvényesül, az európaiság gyakran más jellegű. A városokon van valami kispolgári, sőt proletár jelleg, mely keveredik a paraszti jómód és a tipikus félműveltség vonásaival. Szimpátiát nem ébresztenek ezek a városok: ahhoz üresek, elbízottak - hangulat, szépség, a népléke valami megejtő sajátossága: mind hiányzik belőlük. De reális voltukat, igyekezetüket, öntudatukat, békés munkásságukat, a viszonyokhoz való egyszerű és természetes alkalmazkodásukat, bár erőteljesebb produktivitást nem fejtenek ki - el kell ismerni. A szerbek láthatólag meg vannak elégedve velük, jobban nem kívánnak, magukhoz illőknek és minden tekintetben megfelelőknek találják azokat.

Villany van mindenütt, a kövezet, gyalogjáró gyarló, a sár és a szenny bizony néhol elég nagy. Vízvezeték, csatorna csak Belgrádban van. Az ivóvíz nem igen megbízható. Parkok is csak Belgrádban találhatók, még fák sincsenek az utcán. A házak, akkor is ha csak földszintesek, különböző magasságúak, ritkán állnak egy frontban, nem tarkák, többnyire fehérre meszeltek. A szegényebb és gazdagabb negyedek még nem különültek el, nincs, mint a keleti városokban, külön üzleti városrész, bazár. A nagy és gazdag Szabácsban egyetlen szobor vagy utcadísz sincs, a kis Obrenovác piszkos piacán van egy fehér márványobeliszk, bronz plakettel, mely a Karagyorgyekat ábrázolja - olyan mint nálunk egy közönséges sírkő -, az alsó része közkút. Az összes feliratok a városokban cirill betűsek.

Amennyire a lakosság látható volt: félig kisvárosi, félig parasztos. Az igazi városi elem még nem lehet nagyszámú, műveltsége pedig bizonytalan, felemás: francia, német, orosz és balkáni. Egy családos orvos könyvei közt orosz orvosi munkákat és francia pornográfiát találtam. Egy drága, aranyozott bútorú szalonban hihetetlenül rossz családi arcképek lógtak.

Mindezek dacára a szerb városok a nemzeti kultúrának igen fontos tényezői. Lassan és szerényen, de végzik a városítás, a szervezés, a népnevelés munkáját. Nemzetközi jelentőségre aligha fognak szert tenni, még Belgrád is csak némileg, az átmenő forgalom miatt jut szerephez, de viszonyuk a néphez egészségesnek látszik: nincs szakadék a falu és város közt, a város nem oly túlságosan fejlett, hogy idegen test vagy romboló elem volna az ország falusias testében. Viszont kicsinységük és sűrűségük alkalmas körülmény arra, hogy magukkal együtt a szerb népet is egy magasabb színvonalú életbe emeljék.