Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 6. szám · / · Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek

Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek
Ohnet háborús naplója

Ohnet mester valaha híres volt arról, hogy az ő regényei és színdarabjai tetszettek a legjobban annak a sokaságnak, mely az írót csak akkor értékeli, ha ugyanolyan gyerekszemmel nézi a világot, amilyennel a még nagyon fiatalok, a nők és a félműveltek százezrei, de talán még inkább híres volt arról, hogy - meg nem okolhatónak látszó piaci sikere következtében - az ő alkotásai csikarták ki a finnyásabbakból a legtöbb megbotránkozást, bár ő se vétett többet, mint sok más vásári író, akik nem voltak nála jobb ízlésűek, csak kevesebb fogyasztó számára dolgoztak.

Később, egyszerre csak elhallgatott róla a krónika. A hívei felnőttek, kiábrándultak, műveltebbek lettek vagy más regény- és drámaíró-ideálokat kerestek. Szigorú bírálói pedig elunták a sok egyforma Ohnet-munka kritizálgatását vagy átlátták, hogy van egy irodalom, amelyhez a bírálatnak semmi köze, amelynek megvan a maga tökéletes igazoltsága abban, hogy szükségletnek és keresletnek felel meg, mint a sok olcsó bazár-holmi.

Olyan régen nem esett szó róla, hogy a háború kitörésekor mintha csak újra az ismeretlenségből bukkant volna fel.

És az irodalmi kíséretre hamarjában alig ismerhettek rá régi tisztelői.

Régente fantáziában dolgozott. Olyannak írta le az előkelők világát, amilyennek ezt a legszegényebbek képzelik, a fényűzésből kitagadottak és mindig csak erről álmodozók. Vagy előkelő lelkeket szerepeltetett, akik lépten-nyomon elárulták, hogy a heroikus magatartás olyan kényelmetlenséget okoz nekik, mint a csizmadia-legénynek a frakk, amikor az esküvője előtt a fotográfus elé állt.

Most, háborús naplóját azzal a kijelentéssel kezdte el, hogy nem ír le mást, csak amit maga körül lát.

És az első füzetben még meglehetősen áll a szavának. Amit Párizs augusztusi riadalmáról, a készlet-gyűjtés lázáról, az élelmiszer-boltok ostromáról, a rohamosan növekedő drágaságról, a jómódúak meneküléséről, Párizs elvidékiesedéséről, a sok karszalagos embusqué-ről, a Vöröskereszt autóiban sétakocsikázó urakról és hölgyekről meg az önkéntes ápolónők nagy nekibuzdulásáról és hamaros kimerüléséről ír: azon meglátszik, hogy alighanem csakugyan ezt lehetett látni Párizsban, a háború elején.

Ha már itt nem szavalgat a németek "barbárságáról" és "elvetemültségéről", azt a gondolatot kelthette volna fel a "Párizsi polgár naplójá"-nak első füzete, hogy: "nini, a mester öregségére igazán író akar lenni!"

A második füzetre azonban már mintha kifogyott volna abból, amit látott. Itt mások fantáziájához folyamodik kölcsönért: briganti-történeteket ír a németekről, semleges újságok és más hasonló jelesek nyomán.

A harmadik füzetben végül már jóformán csak elmélkedik. Kifejti azt a véleményét, hogy az "Emden" kapitányát hajójának legmagasabb árbocára kellett volna felkötni a Saint-Saëns legújabb nézeteire támaszkodva, "a bayreuthi sarlatán"-nak nevezi el Wagner Richardot.

A folytatásra, úgy látszik, egyhamar nem kerül sor. Ohnet, minthogy a cenzúra sokat törölget kéziratából, meg akarja várni a háború végét, hogy naplója úgy jelenhessék meg, ahogy megírja és ne megkurtítottan. Vajon a békekötés után, amikor az indulat, a gyűlölködés és az izgalom talán már nem fogja elhomályosítani a látását, nem töröl-e majd a naplójából ő maga még többet, mint amennyit most a cenzúra töröl? Vagy nem is látott többet annál, amit már az első füzetében megírt és kiadott? Meglehet. Vannak, akik tőle ennyit se vártak.