Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 4. szám · / · Harry Russel-Dorsan

Harry Russel-Dorsan
harctéri levelei

XIV.

Egy zöld domb tetején a jezsuita kolostor. - Szerény virágok. - Aranylépcsők. - A magányos ház tüneményszerűsége. - Nagy régi ékszer vagy távoli tabernákulum. - A Jézus-rend papjai. - Az örök hallgatás fogadalma. - Micsoda hatás! - A negyvenkettesek! - Egész Lüttich megszólalt. - Akiknek fogalmuk sem volt a háborúról. - Az utolsó hír a világból. - Scčne faire. - A kolostor falai. - Tüzes párázat. - Loncy alatt. - Titáni felböffenések. - Lüttich. - A távoli folyó. - Izzó rubint-tömbök. - Tragikus úszótársaság. - A halovány szerzetes. - Tacitusi emlékek. - Ami a tudományos elmék sajátossága. - Latin idézet. - Nagy idők magányos tanúja. - Az olvasó. - A fény, a moraj, a zsivaj, a harci zaj és ágyúdörgés. - Nehéz ostromágyúk aláfestése. - Az összes atyák és barátok. - Az olthatatlan fogadalom szentsége. - Bús violák és százszorszépek. - A füzek, ciprusok és valami pogány égboltozat. - Ki tudná visszaadni és visszarántani. - Titán Caracalla. - Ami megjelent a felhők között. - Az a halovány fiatal. - Ovidius! - A léghajó. - Egész népsége a Szent János-bogaraknak. - Petits bonshommes. - Tragikus perc. - Amihez a szerzetesek hozzá vannak szokva. - Lelkiállapot. - Éjfél. - A harang. - Amit akkor látni lehetett. - Ama halovány fiatal. - Mindenki ment a maga dolga után. - Hans Memling. - A halovány fiatal aki sír. - Egy távoli Krisztus. - A filozófus Zeppelin és göttingai alaposság. - Brunetičre. - Óh angyalok! - Hajnali mise. - Az ostrom zsivaja. - Qui tollis peccata mundi, miserere nobis! - Mennyi gyönyör, a csoda! a csoda! - Már csak a dráma. - A környék lakossága. - A Jean Beraud egész fulmináns népsége. - A reggel ahogy várták s amilyen lett! - A dán király szelleme. - Megnyíltak a pincék s mi mindig még ami megnyílott! - Amit láttak. - Egy élő áradat. - Vészharang. - A legöregebb szomorúak. - Valamelyik hetéra. - Egy füstös legény. - Ubi est mors victoria tua? - Női inkvizítorok. - Borzalmas kavarodás. - Vér a virágok felé. - Német katonaság. - Egy haragos kapitány. - Egy öreg barát. - Ich verstehe nicht. - Angyali szelídség. - Ki várna jót a győztesektől! - Róma. - Még egyszer a halovány fiatal. - Notas mihi fecisti, Domine, vias vitae. Adimplebis me laetitia cum vultu tuo!

A lüttichi erődvonal dél sarkában, Loncytól alig egy kilométernyire, egy zöld domb tetején, a jezsuita kolostor állott a szürke égboltozat alatt, bús magányosságban.

A zöld dombon füzek vannak a kolostor kertjében. Haldokló graminák, krizantémumok és egyéb szerény virágok között állanak a füzek és a láthatárt a ház mögött, a nyílt verandák és oszlopos folyosók mögött, néhány régi ciprus vágja el, gyászos vonalakkal.

Kelet felől, szelíd hajlású kálvária-út vezet fel ide az állomások kőoltáraival, melyek hajnalhasadáskor úgyszólván aranylépcsőkké válnak, amint rajtuk száll fel mind magasabbra a nap, az ébredése első fényeivel. Lüttich végéről olykor, nyári reggelek idején, merő aranyban tűnnek fel a kolostor falai odafönn, a füzek és ciprusok zöld átderengésével. És az erődök vasbeton építményei mögött és páncélos toronytömbjein túl, a zöld domb és magányos ház tüneményszerűsége szinte légiessé szűrődik át az égbolt aranypárázatán. Valami nagy régi ékszernek vagy távoli tabernákulumnak tűnik az egész, a zöldes fények rozsdáival.

*

Itt éltek a Jézus-rend papjai áhítatos önszemlélődésben, kiválva e földi lét minden hívságából, bölcs lemondással és békés szívvel, ahogy a szerzetesek szoktak.

Ájtatos elvonultságukat a zöld domb tetején, gyakori meditációjukat az elvont örömök szent kábulatában, nem zavarta semmi. A kápolnájuk harangján és orgonasípjain kívül alig hallottak más hangokat és más zenéket e világból, mert az emberi szóról is lemondtak, az egymással való szelíd és kellemes csevegésről is lemondtak az örök hallgatás fogadalmában. Drága, kedves, szomorú papok a legnagyobb csendben éltek, mint a legfinomabb emberek, mint a skót mágnások odafönn a hegyeken és a tavak partján s akik ugyancsak nem beszélnek. A legnagyobb csendben olyannyira, hogy amikor fölöttük, a tiszta levegőben egy vadászó vércse szárnycsapása csattogott, mindannyian megremegtek megzavart nyugalmukban.

Már most tessék elképzelni micsoda hatással lehetett e szent emberekre, amikor alig néhány száz méternyire tőlük, úgyszólván a verandáik, a folyosóik, az ablakaik alatt, a német ágyúk hirtelen megdörögtek - a negyvenkettesek! Átmenet nélkül, egészen váratlanul és előkészületlenül, micsoda hatással lehetett e békés atyákra, amikor hirtelen, a kék és vörös lángok cikázásával, kigyúlt és megrázkódott a levegő körülöttük és az ostromlók ágyúdühébe új ágyúk bömböltek bele, egész Lüttich megszólalt, minden erőd, minden üteg, még közelebbről s mindig közelebbről, a tüzeik mennydörgésével! Mit gondolhattak, mit hihettek, mit képzelhettek e kegyes férfiak, akiknek fogalmuk sem volt a háborúról, minthogy újságot sem olvasnak és a legutolsó hírük a világból a pápa halála volt - rég elmúlt és elvirult szenzáció, mint egy öreg kisasszony szárított rózsája, elavult halálhír, amit hangtalan rebesgetésekben, imádkozásokban és néma sóhajokban adtak tovább egymásnak. De az csakugyan tragikus lehetett és shakespearei lehetett és franciás scčne faire lehetett, amint az ágyúdörgésre, földindulásra, égszakadásra, drága szent atyáim, egyszerre felállottak mind, kiegyenesedve és némán, mint a mártírok, felkészülve!...

A kolostor falai megrengtek. A levegő tüzes párázattal volt tele. Az ágyú bömbölt Loncy alatt. És a nyílt verandák előtt és oszlopos folyosók körül, véges-végig a láthatárig, vibráló bíborfüggönyök lógtak alá az égből és a közeledő emberhordák, fegyveres tömegek, guruló ágyúütegek, rohanó paripák alatt a föld, mintegy megnyílva és meghasadva túlharsogta az ágyút, fölzaklatott méhének titáni felböffenéseivel.

- Babylon! - súgta egy fiatal szerzetes s felszökött a bástyára, egy oszlopnak dőlve.

Holott csak Lütticht látta maga előtt, a távoli város tetőrengetegét és templomtornyait a vörhenyes füst gomolygásában, kigyúlva és mozdulatlan és mégis mintegy megindulva, megindulva meredező falaival, lázas utcáival, fölkavart tereivel, az egész kőlelkével vonaglón és tovasodródva. És a távoli folyót, a füstben elborult hídívekkel, kivilágított hídfőkkel és hídtalpakkal, mint az izzó rubint-tömbök és amelyekhez, dühös hömpölygetéssel, véres koponyákat sodort az ár s ott tartotta őket összeszorulva, egész nagy hullarajokat egymásba torlódva, mint tragikus úszótársaságot... És e távoli képeken innen, amint kiváltak a fényben és a füstben újra elmerültek, itt voltak alatta az erődök kazamatái, küzdő és vergődő beton és vasfalak, állva a támadást és visszahörögve rá páncéltüdeik zihálásával, acéltorkaik üvöltésével, mint a véresnyálú tigrisek, köpködve!

Elfúlva és remegőn, és szédüldözve és elveszve a térben, az ágyúdörgésben, harci lármában és a tűzóceán előtt, a halovány szerzetes már-már lefordult a falról. De némi történelmi érzése és jártassága, életösztönével párosulván, ott tartotta a veranda kiugró peremén, a fal szélén, az oszlopnak dőlve, a levegőben. És meditációkhoz szokott agyszerkezete csöndesen böngészte e kataklizmus okait, tacitusi emlékei segélyével. Már mindent látott, mindent megfigyelt e harci távlatokban, mindent felszívott magába, mindent oknyomozott fokozatos megértéssel. S akkor hirtelen, így szólott, elborult homlokkal és csak önmagának rebesgetvén.
- Augebat iras quod soli Judaei non cessissent.

Tudniillik a tudományos elméknek, a szerzeteseknek is, és általában a komoly stúdiumokban elmerült fanatikusoknak és izoláltaknak megvan az a sajátosságuk - ami egyébként a magasabb szempontok, a tágas gondolkodás és lelki fölény jele -, hogy a reális élet jelenségeit, főleg ha ezek nagyobbszerű vonatkozásúak, a klasszikus példák és idézetek múlhatatlan erejéhez fűzik és e régi írások velős színeiben érzékeltetik meg mint örökkévaló márvány mintákban, melyeknek mindaz ami új, meglepő, és váratlan van a világon csak kései és rossz utánzata.

Innen van, hogy a fiatal szerzetes Tacitusból morzsolta tovább a szomorú helyzetet magyarázó és megvilágító, következő latinságokat:

- Igitur castris, ante moenia Hierosolymorum positis, instructas legiones ostentavit. Judaei sub ipsos muros struxére aciem, rebus secundis longius ausuri, et, si pellerantur, parato perfugio. Missus in eos eques cum expeditis cohortibus, ambigué certavit. Mox cessére hostes, et sequentibus diebus crebra pro portis praelia serebant; donec assiduis damnis, intra moenie pellerantur. Romani ad oppugnandum versi: neque enim dignum videbatur famem hostium opperiri: poscebantque pericula, pars virtute, multi ferociá, et cupidine praemiorum. Ipsi Tito Roma, et opes voluptatesque ante oculos; ac ni statim Hierosolyma conciderent morasi videbantur. Sed urbem, arduam situ, ipera molesque firmaverant, quis vel plana satis munireatur. Nam duos colles, immensum editos, claudebant muri, per artem obliqui, aut introrsus sinuati, ut latera oppugnantium ad ictus patescerent. Extrema rupis abrupta: et turres, ubi mons juvisset, in sexaginta pedes, inter devexa, in centenos vicenosque attolebantur; mira specie, ac procul intuentibus pares. Alia intus moenia, regiae circumjecta: conspicuoque fastigio turris Antonia, in honorem M. Antonii ab Herode appellata.

Ilyenformán elmélkedett az őrtálló szerzetes, mint nagy idők magányos tanúja a kolostor falán s még sokáig meredt le a mélybe, zsolozsmaszerű latin monologizálással, régi eseményekből és pergamenekből fakadó pontos és találó allúziókkal, melyeket, bármennyire érdekesek is, mégis hosszadalmas volna megismételni itt és az olvasót sem célszerű fárasztani gyakori szótár használattal.

De a fény mind ragyogóbb lett, a moraj, a zsivaj, a harci zaj és ágyúdörgés mind harsogóbb. A tarackok keserű elbúgását, az elnyúlt hangok pedálos dörgését pokoli rezonanciákkal a térben, a tábori ágyúk rövid és rekedt dobbanása váltotta fel, a lövegek sátán-süvítésével a levegőben, s valami különös panasz, valami borzalmas jajszó akcentusával, mely messze elbolyongott az égboltozat alatt. S az egészet, minden ágyút és minden tarackot, az összes ütegek tűzokádását, üvöltését és robbanását, a nehéz ostromágyúk aláfestették és túlbömbölték, a megszakadt föld és fölhasadt vaspincék robajával.

Az összes atyák és barátok megdermedten és elfúló lélegzettel állottak a kertben s amikor fiatal testvérük a fal széléről feléjük fordult vissza, elbűvölve látta őket a fényben, halovány arcuk ragyogásával. Még mindig szótlanul, az olthatatlan fogadalom szentségében, az alacsony virágágyak körül voltak és türelmes szemlélődéssel figyelték, eltikkadt megdöbbenésükben, amint a szegény graminák, szegfűk és krizantémumok, a kertjük minden virága merő arannyá változik és bús violák és százszorszépek aranyszárakon rezgetik aranykelyhüket a kigyulladt atmoszférákban. És távolabb a füzek ágazatára piros selyemkendőket aggatott a fény és a ciprusok a háttérben, kigyúlva, csipkés rubintfáklyáknak tűntek valami pogány égboltozat alatt.

*

Akkor, elrémülten és elragadva mind, az eget nézték merev szemekkel, gyönyörködőn és reménytelen. Az ég, az ég, ki tudná visszaadni itt, ki tudná visszarántani ide, a színek és fények micsoda titán Caracallája, azt az izzó levegőfüggönyt ami Lüttich fölé borult ez este, azt a végtelen tűzfátyolt aranyhímzésekkel, kénsárga napokkal, gyémántholdakkal, kék izzásokban cikázó hieroglifákkal s azzal a rettenetes tűzkatlannal a mélyben ahonnan egyre dörgött az ágyú és kitört a láng mint egy becstelen pipacs. Az izzó opál túlzott színeiben, durván kiföstve és felkavarva, a megmagyarázhatatlan fényhatások százféle lámpáival, mint egyetlenegy rengeteg hullám gurultak forró levegőtömegek és apró felhők torlódtak meg bennök, tovakergetve és szürkés rózsaszínben mint a gerlicék az estéli egen.

És e felhők között, hirtelen, kiválva és kinyúlva, egy léghajó jelent meg. Amint átszelte a levegőt, lassú kígyókanyargásokkal és a motorjai éles zúgásával, a szerzetesek eliszonyodva, egymásra néztek, tragikus némaságban s az a halovány fiatal, a folyosó oszlopába kapaszkodva, egész testében megborzongott. Még soha életében nem látott léghajót s nem tudta mit gondoljon. Elhűlve kutatott klasszikus műveltsége kincsestárában némi latin példák és görög idézetek után, de az ikarusi hasonlatok nem födték ez égi jelenségnek borzalmas és nagyszerű álomszerűségét. Kissé elkábulva tehát és nagyszerű verzátusságának hívságában, egyéni hangulatához tért vissza amint azt nagy érzéseink pillanatában mindannyian cselekszzük. És egészen halkan súgta, az oszlop kőfelületén remegő ajakkal:

"Nox erat, et somnus lassos submisit ocellos;
Terruerunt animum talia visa meum."

Ovidius! Az ő kéjes lantja, God gracious, mily szegényes csengésű lehetett itt! A léghajó tovább kanyargott, körbe forgott, felnyúlt az égnek, majd alábbhanyatlott, előbbre repült Loncy irányában és visszasiklott a város felé s megint jött előre az erődök fölött, lázas és harsány kerepeléssel a kigyulladt egek apoteózisában. Valamire készültek odafönn. És csakugyan, rögtön, apró villanások röpködtek a kosár körül, sűrű, tömött és távoli fényléssel, mint egész népsége a Szent-János bogaraknak és a dühöngő ágyúk és tarackok mennydörgésében egészen új hangok hallatszottak alantról, új basszusai egy felhasadt orgonának, új robbanások, csattanások és durranások, új lángok serkenésével, kipattanásával, születésével, vakító szikrázásban mint a felporzó gyémánt vagy izzó opál szökőkutak. És a kosárban fönn, amint a fény átszűrte, apró szürke figurák látszottak, petits bonshommes, ahogy a franciák mondják, kis jó emberek vagy atyafiak lázas munkában, sürgés-forgásban, mint a House Island ravasz törpéi, titkos acélfonalak és rejtelmes vashuzalok körül, látszólagos telefonálásban, parancsosztásban, izgalmas kombinálásokban, szóváltásokban és mindenféle fondorkodásban, miközben a kosarak végéről, merev acélláncokon, mint fantasztikus légi liftek, páncélos szekrények ereszkedtek alá és hajították a bombát, hajították, mint egy bőségszarú aranyalmáit, kifogyhatatlanul! És odalenn, mérges lángkévék és rubintboglyák támadtak és vonaglottak és a lüttichi házak tetején s a merev falak fölött, egész nagy virágágyak és virágkertek hasadtak a tűzből, az üvegházi orgiák hihetetlen pompájában, mint az álmok barack és gránátalma virágai és szinte füst nélkül s csak virulva, megnőve és kimagasodva bontogatták ki és kavargatták piros bujaságukat, vakító ragyogásban! És izzó szilánkok röpültek mindenfelé, mint a tört üvegek miriádjai.

A perc tragikus volt, borzalmas végítéletszerű. A perc? Nem tudom. Mert hiszen az idők rendje felbomlott, megállott, s nem lehetett tudni micsoda szakában van mindez a napnak, a holdnak, az évnek, nem lehetett tudni semmit, mert hiszen az ember teljességgel elsöprődött itten, s megbomlott agyával legföllebb ha arra gondolt, hogy valami ősidők és őskorok előtti rémnapok tértek vissza a világra, az ég és föld Sodomájával.

A szerzetesek, akik tudvalevőleg a legrendesebb élethez s úgyszólván gépies életformákhoz vannak hozzászokva, néhány pillanat rettenetes varázslatában mintegy elfelejtették önmagukat, elvesztették önmagukat, anyagi és szellemi mivoltuk teljes megsemmisülésében. Ősi szokások, a kolostor rendje, imák, vecsernyék és zsolozsmák, az egész múlt, az egész élet szóval úgyszólván kiesett a fejükből és megdermedten és mozdulatlanul már talán nem is annyira hallgatási fogadalmuk fagyasztotta le őket az ajkuk remegő némaságához, mint inkább a rémület, a nagy várakozás, a halál mártír-előérzete. Amint a léghajó elkanyarodott és tovaúszott fölöttük, az útja szikrázó fényjelzéseivel, amint dörgött az ágyú a kigyulladt levegőben és a falak remegtek a virágágyak és ciprusok körül, a jó atyák békén csak vártak valami szelíd és elmosolyodott csodálkozásban, valami felizgult és felexaltált meglepődésben, hogy még itt vannak, hogy még élnek, hogy még érzik az életet maguk körül és hallják a klastromórát, mely hirtelen megkondult éjfélre.

Elveszve e pokoli zenebonában, a harang mégis mintegy a felszínen maradt, egymást követő hangjai érc-fűzérén. S amint e megszokott és zengő kalapácsolások úgyszólván a homlokokat is érték és a szíveken is megcsendültek, némi nyugalom támadt a megriadt lelkekben és némi mozgás a füzek körül. Akkor látni lehetett egynémely atyát egy-egy szegfűhöz hajoltan, ájtatos szimatolásban. Egy másik, szép fehér kezével egészen lágyan, egy jázminbokor lombján simogatott végig, és párnás tenyere alatt az utolsó szirmok hullottak alá, mint a hópelyhek az éjben. Ama halovány fiatal pedig, aki latin őrszemlén volt eddig, most hirtelen lesiklott a falról és egy végső pillantással az immár messze fénylő léghajó után, mely minden nosztalgiáját magával sodorta, minden vágyait, ki tudja! - ő is csak megindult, fiatal barát, a többi vének után, elszállingózva a törpe kapuk és belső folyosók irányában.

Odabenn, külön kis csoportokban és egészen magányosan is az éjféli bolthajlások alatt, melyek zengőn visszhangozták a loncy-i ostromot odalenn, mindenki ment a maga dolga után, csendben, békén, jámboran és rezignáltan, valami árnyszerű élet és kísértetjárás hangtalanságával, az izzó riadalom és csatazaj közepett. Voltak akik leültek a hosszú falak mentén, a végtelen széksorokra, szép csendesen egymás mellé. Mások, rejtett aggódással az ablakokhoz jöttek és elmerengtek a színes vitrázsokon, melyek Hans Memling mintái után készültek, s amelyeket e pillanatban felgyújtott a fény és behajlított a légnyomás. Többen odakünn maradtak az udvaron, a kertben, a füzek körül izolált érzésekben, míg ama bizonyos fiatal halovány egymaga a kápolnában térdelt, lehajtott fővel a kövön és sírt.

"Memor esto verbi tui fervo tuo, in quo mihi spem dedisti.
Memor fui judiciorum tuorum a seculo, Domine; et consolatus sum.
Defectio tenuit me: pro peccatoribus derelinquenitibus legem tuam.
Memor fui nocte nominis tui, Domine: et custodivi legem tuam.
Desprecatus sum faciem tuam in toto corde meo: miserere mei secundu eloquium tuum."

Így sírt még sokáig a fiatal szerzetes a fehér kőkockákat és kihűlt tömjénszagban, az üres templomban egyedül mint egy magányos halász egy bárkában az óceánon és a homályos háttérből egy távoli Krisztus nézett feléje olthatatlan sebeinek fájdalmában és abban a reménytelen együttérzésben, ami a feszület isteni jelentőségét oly megkapóan emberivé teszi. Aminthogy az élet nagyszerű színjátéka, művésziessége, varázsa és festőpalettája, ha szabad e helyütt ily profán szavakat használni, a maga rettenetes és titokzatos gépezetének egy apró kis szögletét muzsikálta le itt, ahol egy szerzetesi sziluett, a kőpadlónak borult arccal legforróbb könnyeit ontotta túlzott lelki skrupulozitásból, miközben vad német tüzérek akiknek nyilván fogalmuk sem volt a szerzetesről, sem az effajta lelkiismeretbeli finomságokról, az ágyúikat sütötték el sorra, s a filozófus Zeppelin göttingai alapossággal bombákat hajított le az égből. Ez volt a két vége a világnak vagy két véglete két világfelfogásnak, ahogyan Brunetičre mondotta volna, akire ugyan már senki sem emlékszik, de aki szerette a tiszta eszméket s a tisztátlan fehérneműeket. [*] Memor esto... és itt is voltak, azaz hogy főleg itt voltak, mély fülkékkel az oldalfalakban, ó-flamand minták után készült remek ablaküvegek, az enyhe piros, kék és lila színek egymásba olvadó árnyalataival, melyek a külső tüzek fényét a húsvéti virradatok ragyogásával szűrték át s mintegy hirdették, mennybéli sugárzással, az angyalok elérkezését. Oh angyalok! Odalenn a németek dörögtek s itt fenn, egészen nesztelenül a többi ájtatosak szállingóztak be a kápolnába, csöndes csoportokban és térdre ereszkedve, mert imhol itt volt a hajnali mise ideje.

És ekkor mind sírtak és mind morogták hangtalan sóhajokban.

"Gloria in excelsis Deo, et in terra pax hominibus bonaz volontatis. Laudamus te, benedicimus te, adoramus te, glorificamus te: Gratias agimus tibi propter magnam gloriam tuam: Domine Deus Rex Coelestis, Deus pater omnipotens..."

De az ostrom zsivaja alantról, mint az orkán átsüvített a hangjukon. Egész Loncy mennydörgött odalenn, már-már kigyulladva, a páncéltornyai robbanásával. Egy ablak betört. Az orgona megszólalt, a sípjai éktelen felzengésével, a rettenetes légnyomás alatt. S egy hang hallatszott, feljajdulva s metszőn, egy fiatal hang, amelyet soha nem hallottak, soha nem ismertek.

- Qui tollis peccata mundi, miserere nobis!

A halovány szerzetes volt, aki eltikkadva, felkiáltott köztük. Egy pillanatig nézték, elrémülve, összesúgva, egymásba torlódva s remegőn az élő hang e felcsendülésén, mintha a szent hegy forrása nyílt volna meg, az üde vizek patakzásával. Aztán egyszerre mind s megváltva, elapadt hangjuk keserves feltörésén megszólaltak, felkiáltottak, mint a rab madarak ha kiröpülnek végre:

- Qui tollis peccata mundi, suscipe deprecationem nostram!

És ez nagyszerű volt. És ez fönséges, hallatlan, vakmerő volt, ziháló hangtumultus, az egek irgalma és mennyei gyönyör, a csoda! a csoda! amint e némák megszólaltak, amint szűz hangjuk felzengett a szent fohász hevében! Voltak köztük, akik már ötven éve nem beszéltek s pihent s megőrzött hangszálaikkal most dörgő titánokká váltak, ragyogó tenorokká váltak, dallamos gégéjük és férfihangjuk oly angyali, oly nagyszerű üdeségével, hogy szinte túlviláginak tűnt. Meglepődve néztek össze, mint új emberek, akik valami új örömben, új szépségben ismerik meg egymást, mint akik a mennyországban ismernek egymásra, felharsanó himnuszok ritmusában, égi trombiták között. [*]

*

Azután már csak egy sötét, komor és véres dráma következett, középkori emberirtás és nérói tigris-cirkusz keserű és dilettáns drámája, melynek már alig van harcászati, vagy éppen történelmi jelentősége, de amely mégis feljegyzésreméltó és megörökítendő, mint a lüttichi várostrom romantikájának egyik legsötétebb lapja.

Hirtelen vad kiáltozás hallatszott alantról. A kigyulladt reggelben, az egyre fokozódó ágyúdörgésben, mintegy új szcenáriák és új jelenések készültek, új hangok és zajok támadtak a kolostor falain túl, mint egy színpadi díszlet föstött bástyái és várfokai mögött.

Odalenn a kapukat döngették. A környék lakossága volt, megtébolyodott tömegekben. Szomorú kis emberek, flamand parasztok és belga kispolgárok, remegő kertészek és zord bányamunkások, a föld rögének minden nyomorultja, keserű kézművesek és kormos óriások a gyárkemencék mellől, félelmes fegyverkovácsok a híres műhelyekből, az elővárosok, kis utcák, pincék és padlások minden színes népe, szőke asszonyok nagy testekből faragva mint a Rubens fúriái, elborult ifjak tüdővészes haloványságban és sipongó gyermekhad, a Jean Beraud egész fulmináns népsége felszászorosodva s leittasodva, a kolostort ostromolta. Az egész éjjel állták és tűrték a tüzet e szerencsétlenek, az ostrom megvadító közelségében. Fölkuszált és meghajszolt idegzettel, halálra rémülten és félig őrülten már, megvakultan és besüketülve, elfúló lélegzettel s megrázkódva minden újabb dörgésre, tűzvészre, durranásra, minden újabb negyvenkettes, tábori mozsár és ágyú robajára, minden srapnel süvítésre, léghajó járására és bombarobbanásra, a végsőkig eltikkadva s a lelki feszültség legvégső pontján, a reggelt várták elkínzott reménykedésben. A reggelt, mely még harsogóbban, még rettenetesebben ébredt, még pokolibbá vált a házfalak, pincék és tetők beomlásával, lappangó tűzcsóvák imbolygásával mint a dán király szelleme, és amelyek hirtelen, nem tudni miért s nem tudni hogyan, egész lángboglyákká, egész lánghegyekké nőtték ki magukat, a gyökerük rejtélyes robbanásával, valahol a föld alatt. Akkor futniok kellett. S akkor megnyíltak a pincék, barlangok, munkáslakások s rejtekhelyek dohos mélyei, megnyílottak a kispolgári alkóvok a gőzben, a nedves tárnák a föld méhében, az elizzadt odvak a gépházak és műhelyek mélyén, megnyílottak a vermek, a kunyhók, a lyukak az udvarsarkok sötétjében s egy félőrült nép kitört, egy megvadult nép felbőgve és rohanva, mint egy megátkozott nyáj, mint Sodoma népe hajdan, a tömegeik orkánszerű tovasodródásával, ijesztő férfiakkal, akik hajukat tépték, szörnyeteg asszonyokkal, akik a meztelen keblüket lóbálták s egy rettenetes gyermekhaddal, melynek rikoltó szopránja az egész teret betöltötte a füstben, a tűzben, az ágyúdörgésben!

Mind rohantak lelkendezve, elfúlva, megkergetve egy tragikus égboltozat alatt, amelyen a felkelő nap hallatlan közönnyel öntötte végig az ébredése rubintavát. S mind látták a kolostort odafönn, a fényben kigyulladva, megkönnyülve, szinte légiessé válva mint egy tündérvárat s a kálvária bús állomásait is látták, az oltárokat mint aranylépcsőket, melyek a menekvést ígérték. S mind loholtak fel az úton, meg-megbotolva, mint az Úr, de összetorlódva, fuldoklón és átkozódva, a kapuknak szegzett durva arcokkal, megtébolyodottan és követelőn, az élet durva ösztönében. S mint egy élő áradat, a húsok és izmok erejével nekilendülten, az összes élnivágyások erejével a kapukhoz vágódtak mind, a csalódás és harag mind bőszebb fellángolásában a zárt küszöb előtt és üvöltve mint a farkasok.

Odabenn megkondult a vészharang. Valami keserű és fojtogató atmoszféra terjedt égési szagokkal és lőporfüsttel keverten. Valami zord és ájult hangulat a reggelben, rejtélyes extázisok, idegfeszültségek és fölhangoltságok zamatjával. Valami keresztény pátosz szállott, nagy és végtelen. Mindannyian abban a hiszemben voltak szegény ájtatos barátok, hogy német katonák törnek reájuk.

A harang egyre szólott ijedt csilingeléssel. S ekkor, egészen régi barátok, a legöregebb szomorúak, aki már rég elzárkóztak ember és világ és a társaik elől is, a távoli cellákból megindultak, s jöttek előre meghajlott gerinccel, a botjukra támaszkodva s mentek mintegy isteni hívásra meghalni csendesen, a saruik halk kopogásával a legsötétebb folyosókon.

De a kapu bedőlt a felhasadt fa, a recsegő vaspántok robajával, a lázas tömeg triumfusában. Még állott ott néhány barát, elszánt emberfüzérben, a küszöböt védve. Előttünk ama bizonyos halovány fiatal, kinyúlva a két karját kitárta. Oly isteniesen szelíd tekintete volt, egész mozgása, fiatal lényének egész mártír-vibrációja oly kimondhatatlanul fönséges volt, hogy valamelyik hetéra a tömegből durván felkacagott reá s néhány becstelen szóval érte. Nem felelt, nem is hallotta talán, s nem is mozdult, a földhöz nőve. De valaki előpattant, egy füstös legény a tömegből, s lecsapott a homlokára egy rettenetes kalapácsütéssel. Rögtön, a csont megnyílt a vér csíkjával. Drága fiatal halovány megtántorgott s lerogyott, hörögve. Egy társa még halotta a szavát, amint elfúlva a zokogástól, föléje hajlott és megcsókolta.

- Ubi est mors, victoria tua? Ubi est mors stimulus tuus? - kérdezte végső hangján a fiatal szerzetes. És könnyes szemét a társára emelte.

A társa vigasztalta:

- Christus resurrexit a mortuis, alleluia, absorpta est mors in victoria, alleluia!

Már akkor a többieket is megrohanták, a többi ájtatos, finom barátokat. A tömeg fel volt fegyverkezve. Kések villogtak meg, durva kerti ollók nyikorogtak az eleven húsok nyisszantásában, zord balták és kovácspörölyök forogtak a levegőben s megvadult nők a tíz körmüket vájták bele elaggott szerzetesek pergamen arcába. Mások, a harc hevében, néhány barátot közrefogva, lefogva, torkonragadva, kivonszolták magukkal a falak tövébe s ott térdeltek s ott táncoltak rajtok, ott tépték széjjel őket, az obszcén kínzások förtelmességével, női inkvizítorok! Holott voltak, akik védték magokat, elszánt és herkulesi termetű atyák, egy egész csomó, a fiatalok is, a kertészkedők is, akik lapátokat és vasvillákat ragadtak s ekkor, néhány percre, borzalmas kavarodás támadt a súrlódó testek, az összetűzések, az élet-halál harcok és kézi tusák nyers zsivajával, tompa zuhanásokkal, koppanásokkal, kalapács-csattogásokkal, lapátharsogásokkal s a szúrások nyiszogásával, amint a vér kifröccsent a nyomukban és sűrű gőz szállt fanyar illatokkal a kiontott vérek fölött. És vergődő asszonyi hangok mellett, megvágott torkok ájult panasza mellett, hangos jajveszékelések és tremolázó hörgések hallatszottak s az udvar kőmedreiben, vékony kígyózással a gránitkockák között, a kertek virágágyai felé, a kertek graminái, violái és százszorszépei felé szaladt a vér, enyhe füstölgéssel.

*

És ekkor, hirtelen, német katonaság jelent meg a küszöbön. Lüttich elesett volt, a németek kezén volt, Loncy elhallgatott, a páncéltornyok bedőltek véges-végig az egész erődvonalon s ezek még harcoltak itt, kétségbeesett keresztények!

- Was geschieht hier? - ordított egy haragos kapitány, századparancsnok és minden, zord katona, elképedve, s megállott, kinyúlva, mint Parsifal, sisakos fejét hátravetve.

Egy öreg barát elébe topogott és dadogta:

- Deus, in adjutorium meum intende...

De rögtön a szavába vágott, dühös vezér, ideges türelmetlenséggel:

- Ich verstehe nicht! - kiáltotta, a szavait skandálva.

- Ego sum primus - hebegte az öreg alázattal. És szegény kis csuhás teste, kiaszott, fájdalmas aszkéta teste, idegesen remegett.

- Genug! - mondta a kapitány s intett a katonáknak.

Ezek mint a sáskahad elleptek mindent, s elszéledtek.

Néhány perc múlva csend lett. Csak a vér folydogált még egyre, a mohos kövek között, a virágok felé. A tömeget lefogták, elsodorták, mint ahogy jött kiverték, tovahajszolták vidám és durva "hú! hú!" kiáltozással, puskaagy rémítgetéssel, tréfás és kegyetlen megkergetéssel, mint a véres birkákat, piszkos hiénákat, hadd menjenek! A katonák, önbizakodó, fölényes németek, nagyokat röhögtek s mulattak az asszonynépet kacsintgatták egymásnak, a félmeztelen fúriákat, kibomlott hajjal s vérfoltos kebellel s akik szaladtak sápadt hisztériásan. Aki sebesült volt köztük s a többiek között, fürgén behordták a kápolnába s leterítgették ott gyöngéd fenyegetőzéssel "jetzt ruhig sein!" kihányva a kőre őket, mint a hullákat, akik még élnek. Később jöttek az orvosok is és szemüveges német szanitécek, de a barátoknak, akik harcoltak s akik míg éltek, az aggoknak és fiataloknak, a kapásoknak s vasvillásoknak fel kellett állniok szép sorjában az udvaron s már akkor a nap sárgán sütött reájuk, a délelőtti órák nyugalmas fényével. Alázatos megadással állottak az atyák és testvérek, de szolgaiság nélkül, sőt valami néma fönségben állottak, a humilitásuk keresztényi szépségében, szinte fölényesen a megbékültségben és bánatos sziluettjüket a füzek és ciprusok kéklő hátterével, valami angyali szelídség lebegte körül. Tiszta vonásaikon, jellegzetes és érdekes arcéleiken már-már elmosódott a harci emlék s a harci freneziák nyoma s voltak köztük, akik még egyre ziháló mellel, de már könnyes szemmel nézték az idegen vér makuláit, szép bársonyos kezük fehér felületén. Holott nem vártak semmi jót a németektől, akikről tudták, hogy ők a győztesek és ki várna jót a győztesektől? Faji és vallási elszakadásban tőlük, örvények végén s világok végén tőlük, a canoni lemondás és ekleziásztikus megaláztatás minden keservét várták tőlük, az összes gyötrelmeket, lelki és szellemi kínokat, az élve eltemettetést!

- Die Leute müssen weg! Alle weg! - kiáltotta a tiszt a barátok kórusát jelezve.

S akik hallották ezt, akik megértették ez idegen szavak értemét, pusztán a hang s a parancs rideg akcentusából, meg se lepődtek, szegény mártír-jezsuiták! A németek, ezt tudták mind, nem tűrik az ő rendjüket és feldúlt képzeletükben immár, holmi vándor-hontalanság bontogatta ki a nagy utak végtelenjét, ahol ők is csak mennek, mennek és énekelnek, mind hajdan a vénusbergi trubadúr, távoli ezüsttetők, templomtetők, templomtornyok, aranykupolák és aranykeresztek felé, ahol Róma őrködik és vár. Mégis, összeszedték amijök volt, szerény kincseiket, a templomi kelyheket és selyemruhákat, az oltári szentségeket s a vérző szent szív aranyszimbólumát, a Mária, isteni Mária, akit imádok, a Te ragyogó képeidet, fehér liliomos szobraidat szűz fogantatásban! És felkötvén zarándok-saruikat kérges talpukra, békén megindultak.

De az a halovány fiatal még ott feküdt a küszöbön, megrepedt homlokával a vérben. Mind köszöntötték amint eljöttek mellette, mind köszöntötték a botjukat megemelve s hajlongva és csöndes zokogással, amint kiértek a világba. És egy egészen öreg régi szomorú, az ego sum primus panaszlója, drága kis aggastyán, letérdelt hozzá, a két karját kitárva, valami olthatatlan ragaszkodással. És nem mozdult többé onnan és nem mozdult!

- Notas mihi fecisti, Domine, vias vitae. Adimplebis me laetitia cum vultu tuo!

És csak ezt dadogta, és csak sírt és csak nem mozdult és mintegy elmerült és elveszett e fiatal halálban.

(Folyt. köv.)

 

[*] Clean minds and disty drawers, - az angol eredetiben.

[*] Miss Sarah Petrás, akinek már a múlt napokban, egy magánlevélben röviden megírtam a lüttichi barátok hallgatásának felbomlását, a következő igen szellemes dolgokat feleli erre vonatkozólag: "Ki ne látná e szimbolikus megszólalásban emberi fajunk egész tragikumát? Hogy a rettegésben, a borzalomban és kétségbeesésben született e beszéd, nem-e azt bizonyítja, hogy az igazi boldogságban bátran néma lehet az ember. Nem-e úgy tűnik csakugyan, mondja, drága, hogy az emberi szó csak arra való, hogy a fájdalom beszélhessen."