Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 4. szám · / · Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön

Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön
VII.

Negyedóra múlva beléptem a paplakba. A ház tárva nyitva. Derűs, napsütötte szobák, hiányos bútorzattal. A házigazda nyilván minden elvihetőt összecsomagolt. Legbarátságosabb volt a belső szoba. Itt telepedtem meg a kályha mellett, vendégszerető piros plüss karosszék öblében.

Legényem nem volt velem, de gondoskodtam róla, hogy küldjék utánam. Addig se voltam segítség nélkül. De ami még többet ért, odatévedt két "szanitéc" és alaposan, gonddal bekötötte sebeimet. Így már nyugodt lehettem - holnap este Krakkóban leszek.

Amíg a szanitécek jutalom fejében a ***-os Keglevich-konyakot és a többi jóféle leletet kóstolgatták, amelyekre a falu szekrényben bukkantak rá, én is fölfedezést tettem a kályha mellett. Fényezett láda tűnt szemembe, homlokán ezzel a felirattal: Mira.

Gramofon volt. Neuchâteli gyártmány. A pohárszéken megtaláltam a hozzávaló lemezeket. A Marseillaise volt legfelül. Ezzel a népszerű (?) számmal kezdtem meg hangversenyemet. Utána fölzendült a Varázskeringő melódiája, amely Edinburgh-öt juttatta eszembe. Ott hallottam valamikor ezt a fülbemászó dallamot - The Waltz Dream - zongorán, egy bájos skót leánytól. (Nem gondol-e rám most ő is ellenséges indulattal? - villant eszembe és elszomorodtam erre a gondolatra.)

*

Sohsem éreztem még annyira regényben magamat, mint ezen a csodálatos napon. A háború komor valósága maga is át van szőve regényes elemekkel. Romantikára hajló lelkem boldogan vetette le a valóság bilincseit. Valahogy a dolgok fölött lebegtem, azzal a könnyűséggel, ami úgy gyönyörködtet bennünket a regényben, amelynek passzív hőseivé válunk. Éreztem, hogy nem én cselekszem, hanem velem történik valami. Csakhogy a regényben, amikor átéljük, a hős sorsa már eldőlt: adva van; váratlan események nem érhetik - az élet forgatagától nem kell féltenünk.

Hiába vágytam menekülni a valóság érintésétől, én nem érezhettem magam ekkora biztonságban...

Alkonyattájt gránátok robbanása reszkettette meg a falakat. Sikoltó, vészes sírással jött gránát gránát után és oly közelségben vágódtak le mennydörögve, hogy a paplak ablakai megrepedtek és csörrenve hullottak le darabjaik. A szomszédos házak egyike lángba borult.

Aki ismeri a gránátok érzekésének lélegzetfojtó, szívdobogtató döbbenetét és a sebesültek idegeinek élesre fokozott érzékenységét: csak annak lehet fogalma, hogyan hatottak reám ez utolsó háborús üdvözletek. Négy hónap alatt összevéve nem állottam ki annyi szorongó aggodalmat, mint a félelem e rövid órájában.

De ez a megpróbáltatás is elvonult fölöttem. Beesteledett. A gránátok elhallgattak. Tűzérség robogott be a faluba. Jókedvű tüzértisztek telepedtek asztalom köré; a házigazda is előkerült. Legényem is megjött a hátizsák gazdag kincseivel. Tele rakattam az asztalt finom csemegékkel. Nem győzték csodálni tűzér bajtársaim, hogy mi hatvanas bakák milyen gazdagok vagyunk.

Szalmaágyamra heveredve gondolataimmal hazaszálltam az enyémekhez, akiket nemsokára ölelni fogok. Lehunyt szemem alól előtörtek könnyeim.