Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 4. szám · / · Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön

Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön
III.

De megint messze kanyarodtan attól az úttól, amelyről csak egy jótékony srapnel téríthetett vissza. Az út odáig ép testtel öt napba került; visszafelé sérülten nyolc óra alatt jártam meg.

Lovainkat az első orosz faluban hátrahagyva, nekivágtunk a hullámos mezőknek rajvonalban. Ekkor találkoztak fiatalabb társaink az első orosz golyókkal, amelyek valahonnan a nagy ismeretlenből tévedtek közibénk és rövid füttyel vagy olykor cserebogár döngésével zuppanva fúródtak bele a puha szántásba. Az öregebbek gúnyosan riasztgatták a nyugtalankodókat a forró csaták rémítő golyózáporával.

A "golyózápor" kifejezést nem tudom megszokni. Úgy hat rám, mint a "vörös ördög", vagy más efféle indiánízű jelző a Bőrharisnya hátborzongató meséiben. Van golyózápor is, amely pillanatok alatt lesodorja a fák lombjait, mint őszi hervadás. De hitelét veszti a legerőteljesebb kifejezés, ha "hiába vesszük". A háború folyton megújuló hasonló jelenségei amúgy is csábítanak a visszatérő jelzők banalitására. A banalitások untatók; a háború mindig érdekes. Érdekelhet-e valami tökéletesebben, mint a háború nagyszerű forgószele, amely visz, ragad magával ismeretlen sorsok örvényébe.

Ellenséget nem láttunk még ezen a napon. Lövéseik elég sűrűn elhatottak hozzánk, de kárt alig tettek. Hirtelen vájt fejvédő gödrökben meg-meglapulva, sötét estig egyre előrébb nyomultunk. Éjszakára egy mélyútban gyülekezett a század, hogy onnan rohanjuk meg másnap a már csak hat-hétszáz lépésnyire levő ellenséges futóárkot.

A mélyút oldalába ülőhelyet vágtunk. Ott dideregtük át az éjszakát, függőleges helyzetben. Katonáink a sötétség védelme alatt gödröt ástak, úgynevezett szeparékat, amelyekben kettesével alhattak. Néhányan fölváltva virrasztottak.

Szürkületkor megindítottuk a tüzelést a magaslat szélén látható árkokra, de hamarosan abbahagytuk és lelkes kedvben, a győzelem tudatával nyomultunk közelebb a csöndesen viselkedő oroszokhoz. "Hurrá" és "előre" kiáltásainktól lett hangos a környék. Az ellenség nem várta meg szuronyrohamunkat. Futásnak eredt. Csak néhány kisebb lövészárokban rekedtek ott. Ezek harc nélkül megadták magukat. Egy zászlós barátom majdhogy hajba nem kapott a császárvadászok egyik kapitányával, aki magának követelte az ő foglyait.

Nem heverhettünk soká az elfoglalt árokban. Bár a lelkesedést lehűtötte kissé az orosz ágyúk megszólalása, folytattuk előnyomulásunkat. Újoncaink idegei ekkor ismerkedtek meg a srapnel zengésével, amelyhez voltaképpen csakúgy nem szokik hozzá a szív, mint ahogyan az embertelen sarki fagyokhoz nem tud igazán akklimatizálódni a legedzettebb sarkutazó. Ha ezredszer halljuk is, marad valami dermesztő benne, amint vijjogva közeledik és a robbanás pufogó döreje után rémes csörrenéssel csap le mellettünk.

Augusztus 26-án hallottam először. Azóta legalább huszonöt napom volt, amikor megkísérlettem ellesni ezt az örökké idegen hangot és számot adni hatásáról. Az itt következő följegyzés még a lembergi csatából származik - Magierów mellett írtam, a "hely színén", egy sekély barázdában - de éppúgy származhatnék a Krakkó körüli harcok idejéből:

"... Délután órák hosszat fütyülő golyók szórásában nyomultunk előre dimbes-dombos szántóföldeken. Hátunk mögül a mi ágyúink biztató szava kísért utunkban. A rémes csattanásokat éles süvítő hang követte. Láthatatlan égitestekként húztak el a halálvivő golyók fejünk fölött. A felelet se váratott magára. Parázsló vörös lánggal csaptak le sorainkba százszor és százszor az ellenséges srapnelek... De én nem hittem az orosz srapnelekben. Valami belső ösztön azt súgta, hogy lehetetlen így veszni el nyomorultul, szempillantás alatt, levegőből hulló gyilkos cukorsüvegektől. Annyi élet-akarás, annyi sóvárgás, vágy és öröm, ami az én lelkemet betölti, annyi forró együttérzés e szépségekkel teljes világgal, ami ott lüktet szívemben és agyamban és égő folyóként árasztja el egész lényemet: nem apadhat el, nem múlhat el nyomtalanul, emléktelenül. A bennem élő szeretet nem veszhet el a világból szánalom és irgalom nélkül, részvéttelenül egy szürke barázdában, ostoba göröngyök között. Lehetetlen, hogy az a könyörtelen sors várjon reám, hogy még csak el se beszélhessem egy szerető - szeretett! - imádatos lénynek, hogy mi minden is volt az, ami porba hullott velem... Ha ölelő karok felölelnének a szürke barázdából, ha elsuttoghatnám fájdalmamat, hogy búcsúznom kell, ha megértő könnyeket fakaszthatnának könnyeim: el tudnám képzelni a halált - az elképzelhetetlent. De megválni mindentől válás nélkül, búcsúzni búcsútlanul! - ki bírna megbarátkozni a gondolattal, hogy ez a vég várakozik reá!..."

Megrendítőbb talán a srapnelek erkölcsi hatása az erdő fái között, amelyeket olykor összevissza hasogatnak, vagy derékban szaggatnak ketté villám módjára. És mégis különös megnyugvás fog el, ha a nyílt mezőről erdőségbe húzódhatunk előlük. Olyasforma ez az érzésünk, mintha itt az erdő sűrűjében nem bukkanhatnának reánk oly könnyen a gyilkos süvegek. De ez a biztonságérzet nem merőben képzelt. Mély vízmosások, vagy egy-egy vastagtörzsű fa valóban nem megvetendő védelem a srapnel-eső ellen. Másfelől azonban az ágak recsegése, a lepergő levelek suttogása és a robbanások sokszoros visszhangja, amitől csakúgy zeng az erdő ilyenkor: megkínozza, elgyötri az idegeket.

Még nyomasztóbb ennél a közelgő gránát fájdalmas, síró melódiája és egyetlen lélegzetfojtó dördülése. Vastag porfelhő és fekete füstoszlop csap fel nyomában, ahol a földbe fúródik. Itt már mi sem segít, csak a jó szerencse. Enyhületet nyújt mégis, ha pusztító haragja elől házba menekülhetünk.