Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 2. szám
Y... pályaudvar aszfaltos halljában ődöngtem, az üvegtető és a zománcos falak kalitkájában, egyedegyedül, éjfél után. Az utolsó sebesült is elment egy borostás állú katona, aki a kocsiból kiszállva - sárga arca kiáltó staffágeául - vörös paplant húzott maga után. Mindössze a pályaudvar villamos órája volt a társaságom. Később vettem észre, hogy egy nő setteng körülöttem, hol előttem, hol utánam.
- Ki lehet ez a nő? - kérdeztem és utána néztem.
Ekkor már megint nem volt sehol. A hátam mögött állt.
- Parancsol - mondtam idegesen, hirtelen feléje fordulva, az arcába bökve az arcom, hogy végkép lerázzam a nyakamról.
- Lekéstem, - szólt a nő maga elé meredve.
- Hová akart utazni, nagysád?
- Firenzébe.
- Innen?
- Innen.
- Most?
- Most.
- De hiszen erről a pályaudvarról nincs is közvetlen összeköttetése.
- Tudom... de ...
Sötéten végignéztem. Az oldala mellett haladtam. Most kicserélődtek a szerepeink, ő sietett előre, mintegy menekült tőlem s én nem engedtem ki a karmaim közül.
Nem volt rokonszenves nő, istenemre nem volt rokonszenves, de első tekintetre fiatalos és ápolt volt. Vékony arca a fátyol alatt még rózsásnak is tetszett. Igaz, a korát nem tudtam megállapítani, húsz és negyven év közt ingadoztam. Az is feltűnt, hogy félgyászban jár, szürke esőköpenyben, fekete selyemruhában, mellén fehér zsabóval. Bizonyosan valami vígözvegy - hogy előkelő-e, vagy ordenáré, még nem tudom - aki éjfél után a pályaudvaron csatangol.
Aztán az ívlámpa alat jobban szemügyre vehettem. Határozottan nem volt megbízható nő. Kezén régimódi félkesztyű. A szeme mocsárszínű. Fellépése pedig meglehetősen zavart. Talán szólok is később a rendőrnek vagy a posztoló katonának, lehet, hogy tényleg valami rosszban sántikál. Ismerem ezt a típust. Ezek azok az előkelő szélhámosnők, akik sötét vasárnap délután becsöngetnek a lakásunkba, hitvány egyiptomi cigarettákat árulnak, gyűjtenek leégett tót iskolákra, árvízkárosultak javára, kalandra is hajlandók, de az első óvatlan pillanatban elemelnek egy órát, vagy egy gyűrűt. Egyre azon sopánkodott, hogy ma nem utazhat el. Ravasz udvariassággal megragadtam két könnyű és kicsiny bőröndjét, mentem vele kifelé, mindig a sakában.
- Szabad kérdeznem - vallattam - mi járatban volt itt?
- Gyűjtök, - felelte halkan - az amerikai segítő misszió, a sebesültek.
Ez a hang már ismerős volt. Fájdalmasan ütötte meg a dobhártyám a siránkozó alázatos hang, mint egy emlék, amelyet nem tudunk tisztázni és addig gyötör, amíg megoldást nem talál. Hol is hallottam? Valahol okvetlen hallanom kellett, nem is egyszer, többször, sokszor, a szavak tagolása, a hangok képzése ismerős, szinte szenvedek alatta. Lassabban mentem, hogy gondolkozhassak. A váróterem ajtajában mégegyszer rátekintettem. Akkor aztán eszembe jutott. A firenzei piazzén szólított meg az idén nyáron, oldalt suttyomban jött, vékony kiszáradt karját felém nyújtotta, pár soldot kér egy beteg gyermeknek: »monsieur, pour un petit bébé malade.« Ugyanaz a fekete selyem ruha, ez a redikül, csakhogy akkor kopottas volt, most csupa arany. Úgy látszik azóta jobb módba került. Zsabójában - teringettét! - igazi brilliáns tű. Most már kergették egymást az emlékképek. Párizs, boulevarde este: útiköltséget koldul. Egy német céhváros: kenyérre kéreget. Budapest Üllői út, hajnaltájt: haldokló urának kell orvosság. Érdekes, soha se törődik azzal, elhiszem e a hazugságait. Modorában mindig van valami szemtelen biztonság. Gyorsan rukkol ki a mondókájával - bevezetés és cikornya nélkül, - hogy még mielőbb gondolkoznék, máris válaszolni kell, s miután megkapja a pénzt oly gyorsan elkotródik mint ahogy jött, szó nélkül, a száján valami csúnya mosollyal.
A portás szalutált előttünk. Ekkor - egy pillanatra - megborzongtam. Utálatosnak találtam, hogy az emberek gondolatban is valami kapcsolatot sejtenek köztem és e perszóna közt, akit talán a nagynénémnek hisznek. A vágyam azonban mindennél nagyobb volt, hogy megismerjem őt. Izgatottan nézte a csuklójára szíjazott női órát, a fekete bőrtokban. Hova vezetett? Ugrálnom kellett utána, a várótermeken, a hideg pipafüsttől sötét éttermen, a málházón és folyosókon keresztül, míg végre raktárak sötétedtek elénk, a szén és petróleum bűzével és egy kis szobába értünk, ahol jelzőlámpák, felgöngyölt piros lobogók álltak őrt. Itt egy lélek sem volt. Csak a lepkelány táncolt a szélben.
- Álljon meg - mondtam neki rekedten.
- De kérem ..
- Itt úgy sem mehet tovább - és az ajtó elé ugrottam.
- Csak nem erőszakoskodik?
- De igen.
- Egy védtelen nővel?
- Igazolja magát.
- Hallatlan, - mondta a nő, affektált, arisztokratikus pózzal, rágta a zsebkendőjét és hullottak hisztérikus könnyei, - itt és most. Különben is kicsoda maga?
- Detektív vagyok - hazudtam és egész közel léptem hozzá.
Egy darabig sírdogált, izgett-mozgott, szürke egérke az egérfogóban. Aztán megjelent arcán a régi szemtelen mosoly. Leült egy gyalulatlan ládára. Fátyolát kissé feltűrte és elborított illatszerével, az orchidea és a kaliforniai mák olcsó keverékével. Általában nem jó ízlésű nőnek látszott. Körmeit hegyesre vágta. Keze, a vajszínű hideg kéz, vékony, de acélos. A füle karimátlan. Nemzetközi kalandjaira gondoltam, rossz éjszakáira, az útjaira, a patkányos csatornákra, amelyekben elszürkült és megrozsdásodott a haja. Oly közel álltunk egymáshoz, hogy az arcaink majdnem összeértek. Pállott volt az arca, mint egy ólomtányér, szuvas bütykök emelkedtek ki a ruhájából, az álla hegyes ívben végződött. Reám meresztette két üres szemét. Nem látszott már negyven évesnek sem, vénebb volt, mint az ördög öreganyja. Szent isten, ez a nő száz éves lehet. A melle nem emelkedik, a száján vastag kenőcs és pirosító. Most igazán megijedtem tőle.
Felpittyesztette ajkát és cinikusan mutatta mind a harminckét aranyfogát, az aranyhidakkal és a platina-szájpadlással, a kocsonyásan reszkető halvány ínyekkel.
Ejnye, ez már mégis kellemetlen. A vér forró hullámokban tódult a fejembe, elöntött a düh. Mégse lehet, hogy egy ilyen csúnya szipirtyó szabadon jár, hogy nem veszik észre mások, hogy bántatlanul átengedik minden sorompón és itt garázdálkodik a sima fehér testek, a rózsaszínű húsdombok között. Jaj de csúnya ez a nő, jaj de csúnya.
- Az okmányait - ismételtem.
- Kérem - szólt és a kebelébe nyúlva előszedett mindenféle iratot.
- Egy-kettő.
- Itt vannak a szabadjegyeim, arcképes igazolványaim, az összes hazai és külföldi vasutakra.
- Ez semmi.
- Parancsoljon: itt a rendőrségi igazolványom.
- Az útlevelét.
- Tessék, az állam hivatalos pecsétjével.
Nem hittem a szememnek, be kell azonban vallanom, hogy az okmányokon nyoma sem volt a hamisításnak, vagy nagyon ügyesen voltak hamisítva. Az ilyen szélhámosnők értenek ehhez.
Keményen szemébe néztem.
- Most rögtön vallja be, hogy jutott hozzájuk? Mert azt csak nem akarja elhitetni velem, hogy ezek a feddhetetlen, minden gyanú fölött álló intézmények cimborálnának önnel.
- Kérem ne gyanúsítson. Én az emberiség jótevője vagyok.
A dada. Az igazi altató dada.
- Ugyan melyik rossz írónál olvasta ezt?
- Bocsánat: magam is írónő vagyok, gyakran irogatok. Természetesen csak konzervatív lapokba. Akadémiai szemlékbe. Szárnyaló pátoszomat kísérik jobb kritikusaink.
Kacéran felhúzta a szoknyáját, amelynek peremén sár volt, agyagos, nyúlós, véres csatak, nyújtogatta a nyakát s akkor vettem észre, hogy valami csillogó, fehér por hull le róla.
- Salétrom - mondtam hüledezve.
- Az - szólt - nátronnitrát.
- Szóval természettudományos műveltsége is van. Ilyennek képzeltem.
- Úgy van - mondta a fogsora arany mosolyával - mindent csak szigorúan tudományos alapon. Most pedig menjünk. Egy bank széfjében akarom elhelyezni ezt a holmit.
A két bőröndje után nyúlt.
- Mi van ezekben? - kérdeztem.
- Magánvagyonom.
- Nyissa ki.
- Szó sincs róla.
- A kulcsokat.
- Nem adom.
- Akkor feltöröm.
Minden erőmmel feszegetni kezdtem a zárat. A zár könnyen kinyílt.
- Az ég szerelmére - mondta a nő, álszent ijedelemmel.
A bőrönd homályos mélyén, zavart, nedves gombolyagban szemek néztek rám, száz szem, ezer szem, sárga, zöld, kék, szürke szem, fáradt haldokló pillantással. Aztán a másik bőröndöt is feltörtem. Ebben a bőröndben szívek voltak, vérben fuldokló, eleven szívek.
- Hát te vagy az - ordítottam magamon kívül. - Te lopod el a szemeket, te szemtolvaj, és te lopod meg a fiatalokat, akiknek a szíve úgy ver, mint az isten muzsikája? A bankba akarod tenni az életünket. Verjen meg az isten, gyalázatos.
Megragadtam a karját.
- Most pedig mondd meg a neved.
- Először is kérem: ne tegezzen.
- A neved kérdeztem.
- Melanie.
- A másik neved?
- Comtesse Melanie.
- Mocskos, - nevettem a fanyalgó érzelmességén, - Szutyok Panna, Csutak Treszka, Seprű Erzsók, nem Melanie grófnő. Csakhogy végre szemtől szembe látlak. Miért is képzeltem, hogy férfi vagy és hogy nagy vagy. X... kalandornő vagy, szürke nénike, semmi egyéb. Te lennél a halál? Hisz egy kukac, egy szamártövis, egy béka több nálad. Mert te a semmi vagy, a butaság vagy. Nem félek már tőled, csak gyűlöllek. Évekig készítem majd a gyűlöletem italát, otthon zárt ablakok mellett élesítem a szemem, hogy átfúrjalak, élesre ráspolyozom a körmöm, hogy a pofádba vágjam. Edzem a fogam, hogy egyszer beléd harapjak és leköpjelek, szemét. Egyelőre azonban letartoztatlak.
Már vonszoltam kifelé a folyosóra, ahol senki sem járt, a váróterembe, ahol mindenki aludt. Csak a portás volt ébren, vastag paszományos sapkájával a fején, roppant hivatalos tekintéllyel nézegetett ránk és kötelességtudóan szalutált.
- Portás - mondtam néki, - ezt a kalandornőt azonnal adja át a rendőrségnek.
A portás nem sokat adott szavamra és mint jó hivatalnok az írásait követelte tőle, amit X... azonnal át is adott.
Minthogy pedig a portás nagyon rövidlátó volt - érthetelen, hogy bízhatnak meg ilyen súlyos szembajban szenvedő embert efféle fontos és felelősséges hivatallal - az okmány és útlevelek hamis voltát nem fedezte fel, kinyitotta az ajtót, ismét szalutált, a nőt a peronra engedte, aki fel is szállt az első villámvonatra és el is robogott U ... vagy Z .. felé.
- Többszörös gyilkos, - kiabáltam a portás felé - és maga futni engedi.
- Honnét tudja? - mondta a portás fölényesen és tágranyitotta harcsa-száját, amelyből pörkölt és a sör bűze csapott ki. - Minden írása rendben van. Talán részeg az úr?
Nehogy magam váljak gyanússá, gyáván és alázatosan félreálltam. Hiszem azonban, hogy jó és okos emberek mégis lefülelik a veszedelmes kalandornőt. Pontos személyleírással szolgálhatok. Termete: alacsony. Arca: csontos. Szeme: mocsárszínű. Szája: nagy. Orra: hegyes. Fogai: aranyfogak. Félgyászban jár: szürke esőköpeny, fekete selyemruha és fehér zsabó. Olyan mint egy vígözvegy, korát nem lehet megállapítani. Senkit se tévesszen meg látszólagos vidámsága. Mert ajkán olcsó pirosító van.