Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 24. szám

Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok

Az ember reggel felébred - és minden reggel újból el kell hinni, hogy háború van. Olyan abszurd, olyan lehetetlen a gondolat, hogy emberek milliói lövöldöznek egymásra, ölik egymást a havas mezőkön, hogy egy óriási téli vadászat folyik, melyben nemcsak a hajtók emberek, hanem azok is, akik puskacső elé kerülnek - mondom -, épp olyan hihetetlen most az egész, mint a nagy világfelfordulás legelső napjaiban, mikor mindnyájan egész biztosak voltunk afelől, hogy egy világháború, melyben Európa civilizált népei öljék egymást - lehetetlen. Megmutatták és bebizonyították nekünk, hogy lehetséges... és mégis minden reggel újra kell elfogadtatni. Ez a legbensőnkben élő tiltakozás és csodálkozás az egyetlen biztos reménység arra, hogy a háború egyszer mégis ki fog veszni a világból. Mert nem embernek való - nem mai embernek. A véres szekér, mely most átzörög a világon, hallatlan anakronisztikum. Nem kevésbé lehet rajta csodálkozni, mint csodálkoznánk azon, ha a masztodonok és ősállatok újra életre kelnének, vagy ha a vasút helyett megint postakocsik közvetítenék a forgalmat.

*

S a dolog másik furcsasága, hogy most csodálkozunk rajta s odáig vagyunk tőle, holott látni, hallani és tudnunk kellett, hogy ez elkövetkezik, hogy ez készül. Ha sohse voltunk külpolitikusok és sohsem olvastunk volna történelmet - akkor is fel kelletett volna tűnni a háború rémének, ha: egy kaszárnyát láttunk - ha masírozó katonákat néztünk, ha a vendéglőnkben egy tiszt ült le az asztalhoz, ha a tengeren egy-egy dreadnought körvonalai megjelentek, ha a testvérünk bement fegyvergyakorlatra, ha a képviselőházban vezényszó vitákat hallottunk, s mikor adókat szedtek tőlünk ágyúkra. Hát miért épül, fejlődik, készül mindez? - ezt mintha sohase kérdeztük volna meg magunktól. Ha egy nagy malom felépül, egyszer őrölni kezd, ha egy posztógyár egyszer elkezd posztót gyártani, ha egy iskola, egyszer tanítani fognak benne - hát ez a legnagyobb üzem, a militarizmus csak készül - épül a világba és sohse lépjen üzembe, sohse produkáljon, sohse mutassa meg, mire képes, sohasem igazolja magát, hogy ő hasznos és nélkülözhetetlen - ezt hittük? Hiszen igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a borzasztó fegyverkezés magától megindította volna a háborút - az ágyúk egyszer már el akartak sülni. Mi egy hipnózisban élünk - államférfiak voltak szívesek bennünket hipnotizálni avval, hogy ez a nagy fegyverkezés mind a béke érdekében történik. Fegyveres béke - soha frázis így meg nem bukott. Azt hiszem, csak egy béke lehetséges - a fegyvertelen béke. Fegyveres béke annyi, mint: háború.

*

Azt olvassuk: Galíciában megvertük az oroszokat. A valóságban ez azt jelenti, hogy meghalt ennyi és ennyi ezer orosz, megsebesült s fogságba került másik ennyi és ennyi ezer. Megvertük az oroszt... Mit akarunk mi megverni és megsemmisíteni? - az orosz rablás és hódítás politikáját, amit csinál a cár, Nikolajevics Miklós nagyherceg, Izvolszkij - és még egy csapat kimutatható és megnevezhető ember -, szent meggyőződésem, hogy az egész csapat nem több, mint ötven vagy száz ember. Nem szívesen megkegyelmeznénk a tíz- és százezreknek, akik ártatlanul fordulnak fel a csatákban - nem tragikus, hogy csak e holttest hekatombák árán lehet mondani, hogy megvertük azokat, akik az egészet okozzák? Nem egy elemi érzés és fantasztikus düh tombol bennünk azért, mert még milliók holttestén keresztül sem tudjuk megfogni és valóságosan kézzel vagy bottal megverni - mit megverni, a bőrt lenyúzni róluk, elevenen megégetni azt az ötvenet, aki ezt a gyászt és gyalázatot a világra hozta.

Ehhez a fejezethez tartozik az is, hogy minek kell örülni. Ha reggel azt olvasod az újságban, hogy egy ellenséges hajót elsüllyesztettek és ezerötszáz ember a vízbe fulladt - ennek örülni kell. Ez a legjobb eset, ez az ünnep. Mikor a béke szent napjaiban a Titanic véletlen szerencsétlenség folytán elsüllyedt - az egész világ mély részvéte ölelte körül a hullámsírt. Most?... Hol tartunk és hol fogunk megállani?

*

Hetekig föld alatti odúkban lakni - a ruhát hetekig le nem vetni, ha a férgek hemzsegnek is az ember bőrén -, esőben ázni, hidegben fagyni, nem aludni és nem enni, állandó életveszélyben lenni, látni, hogy mint hullanak rakásra az emberek, temetetlen holttestek szomszédságában tanyázni - ki gondolta volna, hogy mindezt a rémséget kibírja az emberi lélek és fizikum. Pedig kitűnően bírja. Az ember - úgy látszik - akármilyen kultúrába nőtt fel, mégis öntudatlanul magában hordja igazi származása összes jellemvonásait. Ez az a fajta, amely a kőkorszakban barlangokban lakott, mely nyersen tépte szét a vadat, mely csaknem meztelenül tűrt hideget, meleget - míg állat volt. Milyen szerencse, hogy a civilizáció csak külső mázt bírt rája rakni, bensejében s ösztönében megmaradt annak, ami volt - mert ha a kultúra igazán jelentékeny testi s lelki változást bírt volna rajta véghezvinni, akkor most egy hét alatt elpusztulnának az összes hadseregek, s ott állanának a vezérek s a csupasz ágyúk. Talán akkor mégsem volna háború... talán...

*

Nem - csak nem bírom a világtörténelmi szempontokat megtalálni, a fajok harcát, a történelmi szükségességet, mindazt, amivel bölcs és okos emberek megtudják magyarázni, elfogadhatóvá tudják tenni a háborút. Csak az emberiség bornírtságát és végtelen nyomorúságát látom benne - egyetemlegesen. És azt sem bírom elhinni, amit egyik bölcs barátom mond, hogy a háborút nem is emberek csinálják - ez valami, ami túlnő a mi akaratunkon, ez kozmikus dolog. Azt hiszem, bölcs barátom a középkorban a pestisre is azt mondta volna, hogy kozmikus dolog, s a rabszolgakereskedésre is, s a vallásháborúk gyengéd szokásaira is, mikor keresztre feszítették s lassú tűzön égették meg azokat, akik a vallási formaságokban némi csekély eltérést tanúsítottak... Azóta mégis rájöttek, hogy a pestis elterjedését meg lehet akadályozni, a rabszolgakereskedés veszített eredeti gonosz formájából s a vallási vitákat szelídebb formában ajánlatos elintézni... sok nehéz nyavalyájából kigyógyult az emberiség. Éppen ettől az egytől ne tudna szabadulni?

*

Nehéz lesz - mert kell, hogy valami jó is legyen benne -, valami, ami rendkívül talál az ember igazi természetéhez - különben mégsem lehetne milliókat fegyverbe állítani. Halálos kényszerrel sem lehetne. Hát mi lehet az, ami benne jó? Valami, ami hasonlít a felszabaduláshoz. Az embert a törvények és szokások, az életmód és a körülmények lassanként rémesen behálózzák - énünk a legnagyobb szabadságot kívánja -, és az élet mindjobban korlátozza. Sokszor ölni szeretnénk - mert ez benne van az emberi ösztönben -, de még mukkanni sem szabad - szépen és alázatosan köszönni kell a főnöknek, akit szeretnénk arcul köpni -, általában sok mindenhez jó képet kell vágni. Ilyen viszonylatban majdnem minden ember el van nyomva - s a háború mindezt az elnyomást elfújja, mint a vihar a ködöt. Az ember egy ugrással kiszabadul mindenből, még a saját gondjait is elveti, mert hiszen azontúl, hogy katona lett, mások gondoskodnak élelméről, ruhájáról, céljáról, munkájáról is - s a mozgási szabadsága hallatlanul kiterjedt -, szinte szabad bandába csoportosulva ölhet, rekvirálhat, ekkora kielégülés, ilyen öntudat szinte megéri a halálveszedelmet. Mindez azonban a civilizáció halálát jelenti, mert civilizáció annyit tesz, mint az ember vad indulatait megszelídíteni, rablási és ölési vágyát megfékezni - az emberi fajtát törvényekbe törni, hogy élet s vagyonbiztosság legyen e földön -, az, amit mégis a legfőbb jónak ismer el az emberiség: béke.

*

Azonban itt tűnik ki, amit, gondolom, Ignotus fejezett ki a legprecízebben, az tudniillik, hogy az állam keretén belül az egyes emberek már civilizáltak, de maga az állam még barbár, mert íme, egy háborúban elkövetheti mindama bűntényeket, melyekre különben a legsúlyosabb büntetéseket szabja. Az egyénnek nem szabad konkurensét leütni - az állam megkísérli, az egyén nem élhet a nyers erejével -, a háború pedig nem más, mint az, hogy az állam "a fegyverek döntésére bízza az ügyet" -, vagyis a nyers erő uralmát proklamálja. A paradoxon nyilvánvaló: vagy szentek azok a törvények, amiket az állam megtartat a polgáraival, vagy semmisek - mert az államok egymás közt fütyülnek rá. Mivel pedig a törvényeket a szükségszerűség hozta létre, mert csak így lehető, hogy az emberek mint társas lények együtt éljenek - tehát ezek a törvények szentek -, akkor gondolkozni kell afelett, mi módon kényszeríthetők az államok arra, hogy azokat ők is betartsák. Gondolkozni kell arról, hogy miként lehetne az elvadult államokat civilizálni.

*

Mert - mondja egy angol bölcselet - az állam arra való, hogy az életemet védje s nem arra, hogy elvegye. Ha pedig az állam - a legtöbb esetben a megkérdezésem nélkül - háborút indít, akkor nem felelt meg a feladatának, mert életemet nagy mértékben veszélyeztette. De a háborúval védi az összesség életét és létérdekét - felelhetik erre, és ez sok esetben így van. Az európai háborúk története azonban azt bizonyítja, hogy nem mindig egészséges életösztönből fakadt a háború, s lehet-e igazságtalanabb és borzasztóbb dolgot elképzelni, mint egy háborút, melynek nincs erkölcsi igazolása. E háború után rendkívül pontosan revideálni kell a különféle angol, francia, belga, orosz, japán, fehér, fekete, narancssárga, vörös, kék, rózsaszín s szürke könyveket...

*

Egy igen szemtelen angol, Jonathan Swift az ő elterjedt mulatságos könyvében, Gulliver utazásaiban a következőket adja elő az európai háborúk okairól. (A dolog komolytalanságához tudni kell, hogy a lovak országában egy lónak magyarázza az emberi társadalom berendezkedését):

"Az okok megszámlálhatatlanok, de néhányat a legfontosabbak közül felsorolhatok. Ez az ok néha az uralkodók becsvágya, kik úgy érzik, soha sincs elég országuk és népük, amit boldoggá tegyenek; néha meg az államférfiak romlottsága, akik háborúba keverik urukat, hogy elhallgattassák a rossz közigazgatáson felháborodott néprétegek zúgolódását. Véleménykülönbségek is gyakran okozták milliók halálát, például ilyenek, hogy hús-e a kenyér vagy kenyér-e a hús; vajon egy bizonyos bogyó váladéka vér-e vagy bor, vajon fütyülni bűn-e vagy erény; vajon mi a legszebb szín kabátban: fekete-fehér-vörös vagy szürke. A legvéresebb, legdühösebb s leghosszabb háborúk ilyen véleménykülönbségeken törnek ki, főleg oly vélemények különbségén, melyek közönyös dolgokra vonatkoznak. Két uralkodó között gyakran azon fordul meg a pártoskodás, vajon melyiknek van joga ahhoz, hogy országának birtokába helyezzen egy harmadikat, melyre egyiknek sincs igénye; sokszor azért kezd az egyik uralkodó a másikkal, hogy az ki ne kezdjen vele; sokszor azért üt ki a háború, mert az ellenség nagyon erős, sokszor azért, mert nagyon gyenge, sokszor szomszédaink akarják, ami a mienk, vagy az övék az, amit mi akarunk; erre aztán verekszünk, míg ők elveszik a mienket, hogy nekünk adják az övékét. Nagyon méltányos háború az is, megtámadni egy országot, melynek népét elpusztította az éhség, tönkretette a dögvész vagy szétzavarta a belső pártviszály. Méltányos háború ok szövetségesünk ellen az a körülmény, hogy nagyon szeretnénk, ha egyik város a mienk volna, amiben az is jó, hogy már nem az övé. Az úgynevezett büntető hadjáratok azok, melyeket szegény és tudatlan népek ellen indítanak az uralkodók kipusztítva felét e népnek, másik felét rabszolgaszíjra fűzve, hogy barbár életmódjukon ekként segítsenek. Nagyon tisztességes és gyakori szokás, ha az egyik uralkodó segédkezet nyújt a másiknak, hogy egy harmadik ellen védekezzék, akkor a segélynyújtó, miután Szövetségesét kirántotta a bajból, a kérdéses területet ő maga foglalja el s megöleti, becsukatja vagy száműzi a szövetséges uralkodót, amihez joga van, hiszen ő segítette. Vérrokonság vagy házasság is gyakori oka az uralkodók közt történt háborúnak. Minél közelebbi rokonról van szó, annál nagyobb a háborús kedv; szegény népek éhesek, gazdag népek gőgösek, a gőg és éhség pedig sohasem értik meg egymást, éppen azért a katonai hivatás mindenek közt a legtiszteletreméltóbb. Katona ugyanis az, aki pénzért annyit öl meg embertársai közül, amennyit csak tud. Van aztán Európában néhány uralkodó, akiket kéregető királynak lehetne nevezni; ezek a maguk erejéből nem viselhetnek háborút, tehát csapataikat gazdagabb nemzetektől kibérlik; ennyit és ennyit fizetnek naponként egy emberért. Észak-Európában ez gyakori szokás" - most különösen Angliában, fűzhetjük hozzá teljes joggal e fejtegetésekhez.

Swift e különös dolgokat 1740 körül írta. "Gulliver utazásai" általában ifjúsági olvasmánynak számít, ami körülbelül annak felel meg, mintha a gyerekeknek ekrazitbombákat adnának, hogy avval labdázzanak.

*

Az annyira becses, sőt túlbecsült egyéni élet szempontjából borzalmas a háború, mely naponként iskolai példáját adja annak, amibe olyan nehezen akarnak beletörődni, hogy az élet mulandó. Már-már úgy rendezkedtek be az emberek, mintha az emberi élet valami stabil dolog volna, bizonyos elteltség és indokolatlan biztonsági érzet támadt. Na most ennek jó időre vége. A székely katonáról kering most az az anekdota, hogy bevagoníroztatták, négy napig utazott, kiszállt, előre ment, lövészárokba került - rohamra indították s mikor fütyültek mellette a golyók, zúgott a srapnel s vonított a gránát, csak akkor vette észre, miben van venne, megállt a nagy istenítélet közepében s elcsodálkozott: Hű az Istenit, hát hova hoztak engem? Most majd mindnyájan ilyen elcsodálkozók vagyunk, csak most vesszük észre, mibe kerültünk bele, most eszmélünk rá igazán, mi az élet és mik a dolgok igazi lényegükben. E pokol nélkül sohase jöttünk volna rá, hogy egész társadalmi berendezkedésünk mely örvények és meredélyek szélén lógott - de ha az emberiség most sem tud tapasztalni és tanulni és ezután sem fog tudni magán segíteni, akkor csakugyan olyan bornírt és tehetségtelen, hogy nem érdemes búsulni a sorsán.