Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 23. szám · / · Szabó Dezső: A bujdosó királyfi

Szabó Dezső: A bujdosó királyfi
IV.

Mentek, mendegéltek, a királyfi és a katonák. Nagy erdőkön, széles mezőkön keresztül és egyre daloltak. Ha nem énekelnének, sohasem tudnának célhoz érni. Mikor negyednapon egy faluhoz érkeztek, így szólt a vezető: - No, most reggelig pihentek, hogy minden élet visszatérjen belétek s egész élettel menjünk meghalni.

A katonák ettek, ittak, nevetkéreztek, aztán sírtak, leveleket írtak és lepihentek. A királyfi nyugtalanul, keresőn kóborgott szerte a faluban.

Magában mondta: - Hogyan fogok én rátalálni az embereken keresztül? Mikor az emberek, minél közelebb megyek hozzájuk, annál távolabb vannak tőlem.

Öreg este lett s ő a faluvégi kis házak között kóválygott. Jólesett volna neki egy kis meleg s egy falás valami. Odament egy kis házikóhoz, meghajtotta óriás termetét s benézett az ablakon.

Két szobát látott. Az egyikben két hatalmas égő gyertya közt, fekete ravatalon, katona feküdt, mellén nagy érdemkereszttel.

A második szobában egy nagy asztalon kis hervadt fényű lámpa álldogált. Hajlott feje féloldalra csüngette le sugarait, olyan volt, mint egy kicsike-kis fényes szomorúfűzfa. Az asztal körül szomorú emberek. Egy gyászos, meghajlott, földbeli öregasszony, kinek könnyes arca a királyfi szívébe sajog. Mennyire anya minden öregasszony. Mellette öreg földmívelő ember, semmit látva néz maga elé, hajtott rücskös nyakán kis fiúcskát ölel magához. Hallgatnak s csak egy vén óra tik-takja beszél.

A királyfi nézi az arcokat, a szobát s valami különös, emberekhez sodró nagy szánalom gyűlt csordultig belé. Kopogtatott. S ebben a nagy szánalomban nem is vette észre, hogyan tudta bevinni roppant testét a kicsiny ajtón.

Amint belépett, fájdalmas, nevető, kipótoló szeretettel kiáltották: - Pista!

És akkor egy különös dolog történt. A királyfi érezte az arca húsában, hogy milyen szeretettel kapaszkodnak belé a ránéző szemek, érezte a kapcsos szánalmat s az ők fájdalmát és roppant teste egyszerre, csodásan, jóleső, emberek közé illő, kicsiny emberi test lett.

- Igen, én vagyok, Pista - szólt helybenhagyó szánalommal s maga csodálkozott a feleletén.

Körülölelték sírásos, csókos ölelésekkel. Az öregasszony szólt:

- Jaj, csakhogy te visszajöttél. Bátyád szegény ott fekszik a tiszta szobában.

Megint felcsapott sírásuk, bementek, körülállták a holtat. Amint a királyfi látta a holt fiatalságát, ráborult és ő is elkezdett sírni. És az első könnyekre úgy érezte, hogy sajgó énje szétoldódik, hogy ő teljesen elveszett s csak visszhang, fájdalmas, meleg emberi visszhang.

A vacsoránál a könnyek elültek s csendes beszélgetés eredt meg a nehéz életről, a földről, az ismerős emberekről. A királyfi falatozott s mind otthonabb érezte magát a kedves kicsiny dolgok között.

- Tudod, fiam, hogy az öreg János szomszéd tehene a lucernásba tévedt és megdöglött. Szegény öreg, mit nem sírt - mondta az öregember.

És a királyfi maga előtt látta a nagy kék eget, alatta a sötétzöld lucernatáblát, benne a tehén felpuffadt barna testét, két dagadtra meredt szemét. Mellette egy ványolt öreg parasztot, amint jajgatásban, könyörgésben és káromkodásban próbálja az Istennel elintézni a dolgot. A királyfi szelíden mosolygott:

- Milyen különös, sohasem láttam és mégis érdekel. Milyen kicsiny és mégis fáj.

Az öregasszony sopánkodott: - Borzasztó ez a háború, képzeld, fiam, a lisztnek negyven krajcár kilója s a fotogén literjét harminckét krajcárért adják. Nincs más hátra a szegény embernek, mint hogy meghaljon.

A királyfit e szavakra nehéz aggódás töltötte meg. Szürke napok kegyetlen monoton árját látta maga előtt folyni, amint nesztelenül sodornak el a kapaszkodó embereket. Reszketéses éjszakákat, kenyér után nyúló kis kezeket, világtalan sóhajos estéket. - Milyen nagy hős lehet az ember a kicsiny szenvedésekben, hogy nem tudtam eddig társuk lenni?

Szemében óriásokká nyúltak ezek az emberek. Látta nagy árnyékú testüket, amint véres harcban földből, időből életet tépnek. És széles nagylelkű kéznyitással nagy részét odadobják a kis villogó szemű okos gnómoknak: - Nesztek, legyetek urak belőle. - S a nyomorult maradékkal testükből szakított hasonlóikat etetik, hogy ez az örökös fájdalmas eposz tovább folyhassék. És nagy gyermekarcuk, szelíd meghajlásuk eltitkolja, hogy az ő izmaikban megy tovább a világtörténelem.

És minden szó egy húskapocs volt, mely mindjobban, jobban odakötötte ezekhez az emberekhez. Egyszerre csak azt érezte, hogy egy test velük, az ők vére folyik benne, hogy fájdalmasan, ölelkezőn, áldott mindennapi ember lett.

Elbeszélgettek be az éjszakába. Lefekvés előtt letérdeltek, hogy imádkozzanak. A királyfi egy percre magára döbbent. Azután széles, adakozó mosolygással szólt magának: - Hiszen az én meghajlásomban is az ők lelke elégül meg. Letérdelt.

Az anya ágyat vetett neki. Sürgés-forgás közben valami a jó öregasszony lába alá került. Lehajolt, fölsikoltott.

Egy csúnya döglött varangy volt, kidobták. A királyfi édes könnyebbüléssel feküdt az ágyba. Olyanjól esett elférni, egész kinyújtózkodásra, a kis ágyban. Az öregasszony letakarta és megcsókolta. A lámpát eloltották és csendes lihegések olvadtak össze a meleg sötétben. A királyfi maga felé hallgatózott: tiszta, termékeny csend terült el benne, mint egy puha, meleg csók.

Álmában feléje hajlott szeretője: - Közel vagy hozzám. - Reggel jókor ébredt, megnézte az alvókat és a holtat, kilopta magát és visszatért társaihoz.